„Kicsoda ​valójában Náray Tamás?” – teszi fel a kérdést a kiadói fülszöveg, amely válaszadási lehetőségek tárházát is biztosítja a leendő olvasó számára: itthon és külföldön elismert divattervező, festőművész, többkötetes szerző, Spanyolországban élő világpolgár vagy debreceni lokálpatrióta? Vagy mindez egy személyben? Ezekre a kérdésekre ad választ a szerző 2022-ben megjelent, és eddigi legszemélyesebb, legszókimondóbb kötete, az Anyám szerint, amelyben az író egy csokorba gyűjtve adja közre életének személyiségformáló eseményeit, a családi legendárium történeteit. A sodró lendületű írásokból ugyanakkor egyfajta korrajz is kirajzolódik a szocializmus és a rendszerváltás korának tipikus karaktereivel, amelyben tükröződik a szerző tágabb és szűkebb családjának sorsa.

Náray Tamás (1959- ) külkereskedelmi, majd közgazdaságtani tanulmányokat folytatott. Dolgozott külkereskedőként, ipari formatervezőként, öltözéktervezőként, de mindvégig a művészetek jelentették az igazi hivatását. Pár év kivételével az egész életét végigkísérte a festés. Az első, önéletrajzi ihletésű könyve, Az utolsó reggel Párizsban 2016-ban jelent meg, amelynek a folytatása a 2021-ben született Volt egyszer egy varrodám. Nagy sikerű trilógiájának első kötete, a Zarah 2017-ben jelent meg, amelyet 2018-ban a Zarah öröksége, 2019-ben pedig a Zarah álma követett. Idén két regénnyel is jelentkezik: a Barbara-sorozat első része, A végzet márciusban, A találkozás október végén kerül a könyvesboltokba.

Az Anyám szerint nemcsak terjedelmében, hanem műfajában is nagyban különbözik Náray eddig megjelent nagyregényeitől. A mostani kötet leginkább a memoár, a regény és az esszé fúziójaként írható le, amely igazi családi történeteket tár az olvasó elé, amelynek központi alakja a cím alapján lehetne maga az anya, de igazából nem csak ő kerül előtérbe. A Prológus rögtön az anya halálával indul, és annak a történetével, hogyan értesült a szerző az anyja megbetegedéséről, amiért kórházba szállították, és hogyan próbálta magát országhatárokon át vergődni abban az időben, amikor a Covid miatt szinte lehetetlen volt az utazás és a beteglátogatás. Ezt követően indul meg az emlékezés, a történetmesélés: Náray térben és időben ugrálva eleveníti fel a családi legendárium jelesebb eseményeit, amelyekből mindig tanult valamit, ami formálta őt az életnek nevezett út során.

„Hirtelen eszembe jut, hogy nem vagyok gyerek többé. Mert akinek nincsenek szülei, az nem lehet többé gyerek. Nem lehet a gyereke azoknak, akik már nincsenek. Legalábbis a jelenben. A múltban igen. De kit érdekel a múlt, amikor az ember a jelent akarja?”

A címben szereplő „anyám szerint” szófordulat több ponton is vissza-visszatér a történetben, ebből is tisztán kiérződik, hogy az anyafigura mekkora hatással volt a szerző életére. Egy erőslelkületű asszony, aki saját erkölcsrendszere alapján élte az életét. Ahogyan egyre több információt kapunk a szeretett nőről, valamint a rokonság többi tagjától, úgy válik egyre tisztábbá az eleinte kaotikusnak tűnő írásrengeteg alkotta kép. Rövidebb-hosszabb epizódokat (mondhatjuk novellának is, de ez sem állná meg teljesen a helyét) kapunk egy család történetéből, akadnak meglehetősen és kevésbé kedves emlékek, ahogyan a tagok között is találunk szerethetőket és ellenszenvesebbeket egyaránt. Pont, mint ahogyan minden famíliánál, közösségnél előfordul. Náray az emlékek felelevenítésén túl saját maga vonja le a tanulságokat, tanításokat, amik néhol ugyan kissé szájbarágósnak tűnnek, de mindenképpen előnyére válik, hogy azt nem akarja minden áron az olvasóra erőltetni, az ítélkezést maga mögött hagyja. Sőt, ezeken kimondottan érdemes elmerengeni, gondolatban vitába szállni a szerzővel, hogy mennyire egyezik a véleményünk bizonyos kérdésekben.

Náray stílusának egyik nagy erőssége, hogy nagy hangsúlyt fektet a vizualitásra, érződik a festői mivolt, csak ecset helyett a szavak erejét használja. A kötet végére egészen más hangulatú írásokat kapunk, ezekben a szerző az őt ért támadásokra adott reakcióit olvashatjuk, ahol talán mindennél jobban kiütközik a személyesség, ezeket a sorokat egészen más stílusban vetette papírra, mint az emlékeket. Feltehetőleg ez lesz az a rész, ami leginkább megosztja majd az olvasókat, de ettől függetlenül nem szabad elfelejteni, hogy ez is, az is Náray – minden hozzátartozik az ő jellemvonásához. Így nemcsak tisztább képet kapunk magáról a szerzőről, akiről a regényei megjelenéséig jóval kevesebbet tudhattunk, de az Anyám szerint ahhoz is közelebb visz minket, hogy mi lehet igaz az önéletrajzi ihletésű első regényből (Az utolsó reggel Párizsban).

Náray Tamás: Anyám szerint, Libri Kiadó, 344 oldal