Bank Tamás a Játékszín 2012-es indulása óta a színház meghatározó embere, először produkciós igazgatóként dolgozott, majd 2016-ban ő lett a teátrum ügyvezető igazgatója. A legutóbbi évad egészen különlegesen alakult a Játékszín számára: rögtön az első bemutatóval, a Menopauzával zajos sikert arattak, majd a TAO-helyzet őket is rosszul érintette, emiatt el kellett halasztaniuk két bemutatót, és mindennek tetejében még egy tűzeset is majdnem veszélyeztette a színházat. Bank Tamással beszélgettünk a bemutatókról, a TAO utáni lehetőségekről, a magánszínházakról, a jövő évadról, és elmesélte azt is, hogyan élték meg, amikor kigyulladt a színházzal szomszédos épület.

Milyen volt ez az év?

Nagyon kemény. Bizonytalanná vált minden azzal, hogy a korábbi formájában megszűnt a TAO, de mára szerencsére azt tudom mondani, hogy a magánszínházak kezét nem engedte el az állam. Ugyan kevesebb pénzt kapunk majd, de tovább tudunk működni mindannyian, és ez nagy dolog. Sajnos szakmai berkekben a magánszínház negatív csengésű fogalom, miközben a nézőszámaink azt bizonyítják, hogy a közönség igényt tart ránk.

Negatív jelző lenne?

Azt érzem, hogy most kicsit igen. Igyekszünk ezen változtatni és megmutatni, hogy a magánszínházak igenis minőséget képviselnek, nagy színészekkel, komoly rendezőkkel dolgozunk, és kifejezetten magas nézőszámot tudunk elérni. Ez persze nem azt jelenti, hogy nagyon jól élnénk a jegybevételből, de az állami színházaknál magasabb jegyáraink ellenére folyamatos teltházakkal játszunk. A nézők szerencsére nem foglalkoznak azzal, hogy milyen formában működik a színház, az emberek csak jó előadásokat szeretnének látni, olyan színészeket, akiket kedvelnek, és azt mondhatom, hogy minket megtisztel a közönség a szeretetével. Idén 99,9%-os a kihasználtságunk, ami Budapesten és országosan is borzasztóan erősnek számít.

Fotó: Várady Nikolett

Teltházzal játsszátok a Menopauzát is, ami az évad első bemutatója volt. Miből gondoltátok, hogy ez idehaza is sikeres lehet?

A Menopauzát több magyar színház is visszadobta, mert a női változókor problémáit emeli középpontba, amiről nem szokás beszélni. Engem is meglepett, hogy amikor ennek kapcsán kérdezgettem a hölgy ismerősöket, akkor valahogy senki sem akart válaszolni, kerülték a témát. Éppen ez erősítette bennem a gondolatot, hogy érdemes lenne megpróbálkozni vele, annak ellenére, hogy mi magyarok kicsit konzervatívak vagyunk. A Menopauza humorosan, jó zenékkel, nagyon kedvesen beszél sok kellemetlen vagy érzékeny dologról, és kiderült, nemcsak fergetegesen szórakoztat, de felszabadító ereje is van. Az előadás végén rendszeresen állva tapsolnak a nézők. A számok bizonyítják, hogy ez a főváros egyik legsikeresebb előadása.

Tallós Rita volt most az évad egyetlen női rendezője.

Rita, és a négy csodálatos színésznő, Hernádi Judit, Szulák Andrea, Náray Erika és Tóth Enikő is hozzájárult ehhez a fantasztikus sikerhez. Nagyon szeretek női rendezőkkel dolgozni, új színt hoznak ebbe a férfiak dominálta szakmába, ezt mutatja a Menopauza is. Havonta hat-nyolc alkalommal játsszuk, és így is kevésnek bizonyul, a szervezési osztály jelzései szerint havi ötven alkalom is megtelne. Az újonnan meghirdetett időpontokra tíz perc alatt kelnek el a jegyek és rengetegen várják, hogy láthassák. Nagyobb szériát viszont nem tudunk vállalni egy hónapban, hatalmas munka egyeztetni a színészeket.

Az az oka, hogy nincs állandó társulat?

Nincs társulatunk, de jelenleg 95 színész játszik nálunk, ami elképesztő. A mi művészeink alapvetően sehol sem társulati tagok, szabadúszók, sok színházban dolgoznak országszerte, és a titkárságnak rendszerint minden egyes játszóhellyel egyeztetnie kell. Aki mégis tag valahol, annak az anyaszínháza előnyt élvez, így a színészek szabad estéiért folytatott versenyben sokszor mi vagyunk az utolsók a sorban. Havi harminc-negyven előadásunk van, nagyon nehéz munka ezt megszervezni.

Fotó: Várady Nikolett

Sokat játszotok vidéken is.

Sok helyre hívnak minket, mert általában teltházakat generálunk. A TAO-rendszer megváltozása persze itt is érezteti a hatását, mert a vidéki helyszíneket is érintette. Ennek ellenére idén sokat tájoltunk, és nyáron ismét megyünk Siófokra, július-augusztusban a Kálmán Imre Szabadtéri Színpadon – azaz a Színparton – hat szombat este mi várjuk majd a közönséget.

A Menopauza után jött a Hamupipőke, ami nem teljesen a ti előadásotok.

Zsadon Andrea és Szolnoki Tibor kerestek meg minket azzal, hogy szívesen játszanák itthon is az Ausztriában bemutatott Hamupipőkét, a klasszikus mese zenés változatát. Ez egy olyan családi mesemusical, amiben operai hangok is megszólalnak, rengeteg gyerek és táncos szerepel benne, ennyien, közel negyvenen talán sosem álltak még egyszerre a Játékszín színpadán. Számunkra ez nagy vállalkozás volt, de bejött, a nézők szeretik, és remekül illeszkedik a hétvégi gyermekelőadásaink, a Gombóc Artúr és a Süsü, a sárkány sorába.

A szezon utolsó bemutatója a Legénybúcsú volt, amit Szente Vajk írt és rendezett, és ő játssza az egyik főszerepet. Volt-e kockázat abban, hogy ez egy magyar darab?

Kockázat külföldi szerző által írt produkcióban is lehet, sőt, az is előfordulhat, hogy míg a szakma szeret egy előadást, a közönség kevésbé érdeklődő iránta, és fordítva. Ez esetben azonban telitalálat lett a választás, mert kiválóan teljesíti a szórakoztató színház követelte elvárásokat – nálunk azonnal mérhető a siker. A közönség vagy nevet, vagy sem. Nem kell bonyolultabb teszt alá vetni egy komédiát.

Rejtő Jenő stílusa, egyik munkája előtt is tiszteleg ez a darab. Rejtő Szőke ciklonját idén játszottátok 100. alkalommal. A nézők szeretik ezt a fajta humort?

A szőke ciklonban háromféle erő is rejlik. Részben a szerző, aki egyszerűen nem tud kikopni a köztudatból, fordulatai közszájon forognak, beépültek hétköznapjainkba. A másik a parádésan ötletes rendezés, ami elképesztően sok helyre repíti a nézőket ezen a pici színpadon, a harmadik pedig a játszó művészgárda, akik szinte másodpercenként bújnak új bőrbe a történetben.

Van helye Rejtőnek ma a magyar színpadokon?

A mi tapasztalataink alapján abszolút.

Fotó: Várady Nikolett

Lett volna még egy bemutatótok, a Táncos a sötétben, amit viszont a TAO-helyzet miatt le kellett mondanotok.

Két bemutatót kellett elhalasztanunk, a Táncos a sötétben mellett a Könnyed erkölcsöket sem tudtuk bemutatni. Nem mertem belevágni egyikbe sem, mert ha kiköltekezünk, és az derül ki, hogy nem kapunk állami támogatást a kieső TAO-pénzek helyett, akkor egyik előadás sem térült volna meg. Felelősséggel tartozom 140 kollégámért, az ő egzisztenciájukkal nem játszhattam, a biztosat kellett választanom.

Ezek az előadások csúsznak, vagy el is engedtétek őket?

A rendezőket és a színészeket adott időszakra egyeztettük, nem tehettük volna meg, hogy azt mondjuk, fussunk neki három hónap múlva, hiszen akkor már mindenki a következő munkáján dolgozik. Lehet, hogy bemutatjuk majd ezeket egyszer, itt vannak a fiókomban, de egyelőre nem látom, hogy mikor lenne rá lehetőség.

Hogy futottatok neki az évadtervezésnek ilyen helyzetben?

Azt tudtam, hogy milyen darabokat szeretnék műsorra tűzni, de sokáig nem hívtam fel sem rendezőt, sem színészeket, ezért most lóhalálában próbáltuk összehozni a 2019/20-as évadot. Három premiert tűztünk ki, a legelső Paolo Genovese filmjének adaptációja, a Teljesen idegenek lesz, amire úgy tudom, sok színház pályázott, de mi kaptuk meg a kizárólagos jogokat. Czukor Balázs rendezi, és annak ellenére, hogy vígjátéknak tűnik, lesznek benne bőven dermesztő pillanatok is, a hazaútra kapnak majd gondolkodni valót a nézők. Ezután jön Simon Kornél, aki Agatha Christie krimijét, A vád tanúját rendezi, az évad végén pedig Éric Assous A takarítóját mutatjuk be Kapitány Iván rendezésében. Eddig is büszke voltam a nívós művészgárdánkra, ami ismét bővül, olyan színészek csatlakoznak hozzánk jövőre, mint például Kern András és Makranczi Zalán. Nem kockáztattam az évaddal, próbáltam úgy összeállítani, hogy megjósolható sikert hozzon.

Lesz olyan előadás, amit el kell engedni?

Igen, néhány produkció kiállítása drága, ezek pedig hosszútávon nem rentábilisak. Mivel a Játékszín magánszínház, az előadásoknak el kell tartaniuk magukat, abból a pici nyereségből, amit hoznak, pedig működtetjük a színházat.

Fotó: Várady Nikolett

A TAO helyzet mellett volt még egy dolog, ami miatt izgulhattatok, a szomszédban történt tűz miatt. Hogyan érintette ez a színházat?

Amikor kiütött a tűz, ki kellett ürítenünk a színházat, lefújtuk az aznapi előadásunkat, aztán úgy tűnt, a lángok átterjednek a mi épületünkre is, rossz helyzet vár ránk. Szerencsére a tűzoltók nagyon komoly munkával megfékezték a tüzet, viszont a tetőre több tízezer liter vizet locsoltak, ami elkezdett lefolyni a falakon, és abban a pincerendszerben gyűlt, ahol a díszleteinket tároljuk. Amikor ez kiderült, bejött minden dolgozónk, és a tűzoltóparancsnok engedélyével, amikor még égett a szomszédos ház, lementünk és elkezdtük menteni a díszleteket. Amit lehetett, feljebb tettük vagy átpakoltuk, miközben a falakból is folyt a víz. Ha eláztak volna, tíz előadásunkat nem tudtuk volna játszani, bezárhattunk volna. Hála istennek, csak kisebb sérülések keletkeztek.

Egy korábbi interjúdban említetted, hogy rengeteg álmatlan éjszakád volt még a 2012-es induláskor. Kicsit hasonlíthatott arra az időszakra ez a mostani év.

Álmatlan éjszakáim mindig vannak (nevet). 2012-ben, amikor elkezdtünk felépíteni egy magánszínházat, mindenki azt mondta, hogy ez őrültség, rámegy minden pénzünk és a családunk is. Azóta eltelt hét év, és kimondhatom, hogy Budapest egyik legsikeresebb színháza a Játékszín.

Azt mondtad, hogy neked a gazdasági szempontokat is figyelembe kell venned egy-egy előadás kapcsán. Az üzletember vagy a kreatív producer erősebb benned?

Elsődlegesen a gazdasági szempontokat kell néznem, az a feladatom igazgatóként, hogy a színház számára rendelkezésre álló pénzekből működni tudjunk, és sikeresek legyünk. Nem játszhatok 140 dolgozó életével, nem kísérletezhetek, nem kockáztathatok, de szerintem egyik magánszínház sem teheti meg ezt ma Magyarországon.

Fotó: Várady Nikolett

Meg lehetett volna oldani ezt az évadot bemutató nélkül is? Van bemutatókényszer?

Nem nálunk, hanem Magyarországon van bemutatókényszer. A hazai színházaktól elvárják a nézők, hogy minden évben rukkoljanak elő egy, de inkább több újdonsággal. Ha Londonban vagy New York-ban lennénk, és ott mutattuk volna be a Menopauzát, megtehetnénk, hogy ezt az egy produkciót játsszuk éveken át minden este. Itthon elöregszik a színházak repertoárja, a nézők várják a bemutatókat, az új rendezőket, új színészeket.

Nem tehetjük meg, hogy ugyanazokat a darabokat játsszuk mindig, mert az egy idő után nem ad elég impulzust a közönségnek. Idén is volt három bemutatónk, ennyit szeretnék jövőre is, egyszerűen a nézők elvárják, hozni kell az újdonságokat.

Nem lett volna járható út egy kiemelt támogatót találni az előadásokhoz, bemutatókhoz?

Megszűnt itthon a mecenatúra, nincs szponzoráció. A cégek ezen felül nem áldoznak művészi tevékenységre. A társasági adót be kellett fizetniük, és dönthettek úgy, hogy színházakat támogatnak, de azzal, hogy ez megszűnt, a nyereségükből maguktól nem fognak ránk fordítani. Személy szerint nagyon örülnék, ha a mecenatúra visszatérne a magyar művészi életbe, és anyagilag is támogatnának minket a cégek, nem csak bartermegállapodásokat kötnénk. Ez egyelőre nehéz útnak ígérkezik.

Hogyan látod a jövőt?

Optimista vagyok, bízom abban, hogy az állam továbbra sem engedi el a kezét a színházaknak és mindenki megkapja az ígért támogatásokat, és fenn tudjuk tartani azt a pezsgő és vibráló színházi életet Budapesten, amin eddig olyan sokat dolgoztunk.

Jasinka Ádám írása

Kiemelt kép: Várady Nikolett