Amikor a jóság már nem ment meg senkit – Kritika a Hullámtörésről

Lars von Trier filmje után Szenteczki Zita is a hit, az önfeláldozás és a pusztító szeretet határát vizsgálja. A Radnóti Színház Hullámtörése nem adaptáció, hanem újragondolás: a színház és a hit nyelve egymásba olvad benne. Az előadás nem illusztrál, hanem kérdez – arról, mit jelent szeretni, ha a szeretet már nem épít, hanem elpusztít. – Buruli Anita vendégírása

A történet ismerős: adott egy fiatal nő, Bess (Sodró Eliza), és férje, Jan (Pál András), aki balesetet szenved, aminek következtében mozdulatlanná válik. A férfi – szeretetből, szenvedésből, életvágyból – arra kéri, hogy “éljen” másokkal is, mesélje el neki, és így tartsa köztük életben a vágyat. A nő engedelmeskedik, mert hiszi, hogy a szeretet megváltó erő, és mert hite szerint a szenvedésnek értelme van. A kérdés, amit Szenteczki rendezése föltesz: hol ér véget az önfeláldozás, és hol kezdődik az önpusztítás?

A rendező válasza nem szavakban, hanem formában születik meg. A színpad barlangszerű, puha, rózsaszínes belső tér – testbelső, templom és Platón barlangja egyszerre. A díszlet (Lázár Helga munkája) nem háttér, hanem organizmus: reagál a fényre, a mozgásra, a hangra. A térben mozgó színészek mintha valami eleven anyagban úsznának, amely lassan elnyeli őket. Ez a vizuális koncepció egyszerre idézi az anyaméhet és a lelki börtönt: a hit zárt, önmagába forduló természetét.

A rendezés egyik legizgalmasabb rétege az ikonográfia és a fizikalitás párbeszéde. A vetített bibliai feliratok – a keresztút stációi – nem narratív elemek, hanem ritmusképző motívumok, amelyek a szöveges térből a testbe helyezik át a jelentést. A játék nyelve a mozdulat (koreográfia: Kovács Domokos): a színészek testtudatos, mégis sebezhető jelenléte tartja össze a darabot.

Sodró Eliza Bess-je gyönyörűen formálja meg a tisztaságot és a pusztító szeretetet – alakítása egyszerre törékeny és félelmetesen erős. Jelenléte nemcsak érzelmi, hanem fizikai hitvallás: az áldozat pillanata a testben történik meg. Pál András Jan szerepében érzékeny és fegyelmezett ellenpont: hangja és tekintete a tehetetlenség fájdalmát hordozza, és ezzel megrajzolja a szeretet másik arcát – azt, amely képtelen elengedni. Berényi Nóra Blanka Dodó szerepében visszafogott, pontos és fegyelmezett játékot nyújt. Figurája a hívő közösség peremén áll: nem hisz, nem imádkozik, de Bess iránti lojalitása és empátiája révén a darab egyik legfontosabb morális viszonyítási pontjává válik. Dodó alakja a hit gyakorlati, nem dogmatikus oldalát képviseli: jelenléte rávilágít arra, hogy a szeretet és az erkölcsi felelősség nem feltétlenül a vallás talaján születik meg. Berényi játéka éppen ezzel a kontrollált visszafogottsággal teremt egyensúlyt a darab intenzív, érzelmileg telített világában.

Kiemelkedően erős az a pillanat, amikor a nőt kővel dobálják, és a teste a földre rogy – nem jelképesen, hanem ténylegesen. Az esés nem koreográfia, hanem átváltozás: mintha a kereszt súlya zuhanna rá. Ebben a mozdulatban a hit, a bűnhődés és a test fájdalma egybeolvad. Szenteczki Zita precízen bánik a ritmussal: az előadás szinte zeneként építkezik a csendekből. A kimerevített pillanatok dramaturgiai funkciót kapnak – az idő a darabban nem lineáris, hanem visszatérő, ismétlődő, mint a liturgia. A színházi forma így önmagában is metafora: minden mozdulat imává válik, minden szó visszhangként tér vissza a falakról.

A rendezésben hangsúlyos réteget kap a vallási közösség és az egyén viszonya is. A gyülekezetet megformáló színészek – Schneider Zoltán, Horváth Lajos Ottó és Gazsó György – a hit morális rendszerének különböző arcait jelenítik meg: a törvény kíméletlenségét, a félelem belső logikáját és a gyöngédség ritka, emberi pillanatait. A közösség Szenteczki olvasatában nem pusztán háttér, hanem a cselekmény etikai motorja: az a struktúra, amely egyszerre tartja fenn és semmisíti meg a hitéletet. A rendezés precízen mutatja meg, hogyan válik a hit közösségi gyakorlata kontrollmechanizmussá, amelyben az istenkeresés a bűnkeresés formáját ölti. Ebben a közegben Bess története nemcsak személyes tragédia, hanem egy morális rendszer önvizsgálata is: a kérdés már nem az, hogy hisz-e, hanem hogy kinek a nevében szenved. Ez a szál keretezi az előadást, és a magánáldozat történetét kollektív tapasztalattá, sőt, közösségi önarcképpé tágítja.

A Hullámtörés záró gesztusa – amikor Bess a nézőhöz fordul, és azt mondja: „Nem baj, ha te másképp döntöttél volna” – az előadás kulcsa. Itt omlik össze a barlang fala, itt lép be a néző a történet erkölcsi terébe. A színház pillanatra megszűnik reprezentációnak lenni, és közösséggé válik: az ember és ember közti tekintetté.

Szenteczki Zita Hullámtörése pontos, érzékeny és veszélyesen őszinte munka. Nem a fájdalmat ábrázolja, hanem az áldozat mechanizmusát vizsgálja. A színészek kezében a színház fegyver és ima egyszerre: az önkifejezés, az önfeladás és a felismerés tere. A Hullámtörés a szeretet anatómiája – és annak a pillanatnak a színháza, amikor a jóság már nem ment meg senkit.

Buruli Anita írása

Kiemelt kép: Jelenetkép a Hullámtörésből (Fotó: Dömölky Dániel)