„Ameddig mutyi van, addig revizor is van” – interjú Ionescu Raullal

A Vörösmarty Színház december 13-án mutatja be Gogol klasszikusa, A revizor alapján készült új darabját, Az ellenőrt. A produkciót Bagó Bertalan rendezi, a főszereplő, a csibész figura megformálója pedig Ionescu Raul lesz. A premierhez közeledve, alig két héttel a bemutató előtt beszélgettünk vele a karakteréről, a felkészülés folyamatáról és az eredeti mű örökérvényű erejéről.

A hamarosan érkező Hiénák című film kapcsán azt mondtad, hogy az emberek szeretik, ha csalók, csibészek a főszereplők. Ez szerinted erre a történetre is igaz? 

Meglepett a kérdésed, magamtól nem vontam ilyen párhuzamot a kettő között. De igen, erre is igaz lehet. Azt mondják, ha negatív hőst játszol, színészként mindig a pozitív oldalait kell keresned – és fordítva. Tehát, ha egy pozitív hőst formálsz meg, akkor ott is meg kell találni a piszkot, a negatív figuráknál meg a szépséget.

Most viszont ez nem foglalkoztat különösebben. Nem csak azért, mert Hlesztakov nem egy egyértelműen negatív hős, hanem azért sem, mert kicsit hagyom, hogy vigyen magával ez a figura. Ahogy ő sodródik ebben a közegben, az iszonyatos félreértések között, úgy engedem én is színészként, hogy sodródjak vele. 

Mitől lesz szerethető az ellenőr karaktere?

Nem tudom, hogy szerethető lesz-e, és azt sem, hogy annak kell-e lennie. Szerintem antipatikus vagy kifejezetten utálatos semmiképp sem tud lenni, a legnagyobb zsiványságai ellenére sem. Van benne valami deus ex machina-szerű: bár a saját malmára hajtja a vizet, de teszi mindezt egy olyan gyarló közegben, hogy nézőként az az érzésed támadhat, hogy valamilyen furcsa módon mégis helyreáll az egyensúly, hiszen végül azok járnak pórul, akik maguk is csalók, elnyomók. Szóval lehet, hogy nem maga a karakter szerethető, de az, amit kivált vagy véghez visz, az igen.

A revizort már lassan 200 éve bemutatták – a történet látszólag egy nagyon specifikus társadalmi berendezkedést kritizál egy nagyon specifikus korszakban, de úgy tűnik minden korban megállja a helyét, korszerűsítve is. Miért tud még mindig vicces lenni?

Politikától függően vagy függetlenül, annyi biztos: amíg mutyi van, addig revizor is van, és addig vicces is lesz. Hiszen Hlesztakov számára attól válik kihasználhatóvá ez a közeg, hogy mindenkinek van vaj a füle mögött, a polgármestertől az összes tisztviselőig. Maga a közeg romlott – te pedig nézőként be vagy avatva, kialakul benned egyfajta felsőbbrendűség vagy kontrollérzet: a mű egy elefántcsonttoronyba ültet téged, ahonnan rálátsz az egész abszurditásra, úgy, hogy közben te nem éled át – s ezen nevetsz. Örülsz annak, hogy nem te kerültél ebbe a helyzetbe.

Közben pedig mégsem egészen engedhetjük meg magunknak a kívülállóság luxusát, mert ott van az a híres mondat is, amit Gogol a darab végén a polgármester szájába ad: „Mit röhögtök? Magatokon röhögtök!”  Persze rengeteget változott a világ az elmúlt kétszáz évben, de a humor – és főleg az ember – nem változott sokat. Ameddig van takargatnivalónk, félnivalónk, addig bármikor jöhet egy sarlatán, aki hülyét csinálhat belőlünk.

Van valaki konkrétan a fejedben, akiről ezt a karaktert tudod mintázni? 

Nincs. Az egyetemen egy egész szemeszteren át foglalkoztam Liliomfival,  szerintem a kettejük észjárása nagyon hasonló. A különbség az, hogy Liliomfiból teljesen hiányzik a gonoszság, ott a szerelem irányítja a figurát, aki ettől iszonyatosan tiszta, már-már magasztos lesz. De az észjárásuk és a működésmódjuk hasonló: ő is csibész, csak egészen másképp, mint Hlesztakov.

Bercinek (Bagó Bertalan) egyébként nagyon nem tetszett, amikor ezt az analógiát említettem. És persze értem is, hogy miben mások, de szerintem az a ritmusukban van valami rokonság. És pusztán abból a szempontból, hogy miből tudok dolgozni vagy táplálkozni, nekem ez sokat segít. A gyors reakció, a hirtelen ötletek születése szerintem mindkét figuránál nagyon hasonló.

Végül hogyan építetted fel Hlesztakov karakterét?

Bercinek konkrét elképzelése van erről a figuráról: gyakorlatilag minden jelenetnél, minden megszólalásnál pontosan megfogalmazza, mit szeretne látni, milyen irányba képzeli el a karaktert. Én pedig próbálom ezeket integrálni. 

Általában szituációkon és jeleneteken keresztül meséli el, hogy ő az adott helyzetben éppen milyennek látja a figurát. A történet elején például Hlesztakov hatalmas adósságot halmoz fel a helyi fogadóban, és azonnal hívják is a polgármestert, aki egy fals fülest kap arról, hogy megérkezett a revizor. Hlesztakov teljesen bepánikol: azt gondolja, most viszik börtönbe, vége mindennek. Amikor megjelenik a polgármester, én eredetileg úgy gondoltam, hogy a srác elkezdi magát mentegetni, magyarázkodni, hogy kimásszon a bajból, de Bercinek az volt az instrukciója, hogy a figura “előre menekül”. Éppen ettől válik félreérthetővé a polgármester számára: az az információ, amit ő tudott — vagyis hogy Hlesztakov a revizor —, mintegy igazolódni látszik attól, hogy a fickó hirtelen szinte agresszívan reagál. Ebből indul el az egész tévedéslavina.

Milyen klasszikusban játszanál még szívesen, ami a revizorhoz hasonlóan megállná a helyét modern köntösben?

Az egyetemen meggyűlt a bajom vele, de szívesen találkoznék a Liliomfival még egyszer. Abban a műben is örökérvényű témákról van szó. Az emberi természet örök. Lehet, hogy lassan 2026-ot írunk, de úgy képzelem, hogy maga az ember sokat nem változott az elmúlt pár száz évben.

De Shakespeare is iszonyatosan jó példa arra, hogy a drámai helyzetek, bár több száz évesek, még ma is működnek. Amit régen jól megírtak – Shakespeare-nél, Ibsen-nél, Pirandello-nál – az ma sem kevésbé érvényes. 

Úgyhogy szívesen játszanám Liliomfit, vagy valami genyó karaktert Shakespeare-től.

Kiemelt kép: Ionescu Raul (Fotó: Molnár Dóra)