“Állandó mozgás bennem, hogy mindig frissek legyünk” – Interjú Juronics Tamással

Juronics Tamás több mint harminc éve művészeti vezetője a Szegedi Kortárs Balett társulatának, amely itthon és nemzetközi szinten is hatalmas népszerűségnek örvend. Mint mondja, mára eljutottak arra a szintre, hogy ha valahol megjelenik a társulat neve, pillanatok alatt elfogynak a jegyek az előadásra. Az ő nevéhez fűződik a közel 25 éve futó Carmina Burana, amely igazi rekordernek számít a táncprodukciók között. A Fekete hattyú rendezéséért megkapta az évad alkotója címet a Magyar Táncművészek Szövetségétől, ma este pedig ezzel az előadással ünneplik a Tánc Világnapját. Ebből az alkalomból beszélgettünk Juronics Tamással, de természetesen szóba került legújabb bemutatójuk, a Jelenetek a házasságról is. 

Nemrég készítettem egy interjút Szikora Jánossal, aki felelevenítette a Jézus Krisztus Szupersztár magyarországi bemutatóját, és az Ön neve is szóba került, akkoriban még a tánckar tagjainak egyike volt. Vissza tud emlékezni az akkori énjére, hogy milyen tervei, álmai voltak?

Tizenhét éves voltam, a lányokra gondoltam főleg, nem távlati célokra. Viszont érdekes determináció, hogy akkor voltam életemben először Szegeden, egy hónapot töltöttünk ott. Beleszerettem a városba és abba a hangulatba, amely a Szabadtéri sajátja. Ez 1986-ban volt, egy évvel később pedig leszerződtem az akkor alakuló Szegedi Balett társulatához. Az is érdekes, hogy 1998-ban Szikora János lett a művészeti vezetője a Szegei Nemzeti Színháznak, akkor már koreográfusként hívott maga mellé több produkcióba, sőt a Szabadtérin alkotótársa voltam a Háry János, majd az új Nemzeti Színház 2002-es nyitásakor Az ember tragédiája kapcsán.

A Szegedi Kortárs Balett több mint harminc éve működik. Gondolta volna, hogy ilyen sokáig egy helyen tud maradni, amellett, hogy az ország több pontján is rendez és koreografál?

Az elején nem gondolkodtam ilyeneken. Amikor a Szegedi Kortárs Balettet létrehoztuk 1993-ban Echéry-Pataki András barátommal, akkor már hat éve táncoltam Szegeden, így volt egy erős kötődésem a városhoz és a társulathoz is. Addigra már kiderült, hogy jól érzem magam itt, mert ez egy olyan közeg, ahol lehet jól alkotni. Nyilván az ember fiatalon nem azt látja pályának, hogy egész életében egy helyen fog dolgozni, de olyan színes és mozgalmas munka az enyém a más városokban való rendezésekkel és turnékkal, hogy nem érzem ennek a szorító nehézségét.

Mennyire bírja az állandó utazást?

Most már kevesebb van ebből, főleg a gyermekeim miatt igyekszem jól beosztani az időmet. Előtte kifejezetten élveztem az utazásokat, de most már évente csak egy olyan rendezésem van, ami nem Szegedhez kötődik. Igaz, ez alól kivételt jelentett az idei évad, mert Kecskeméten és Debrecenben is dolgoztam. Mióta nem táncolok aktívan az előadásainkban, azóta a turnékon sem úgy veszek részt, mint korábban: általában csak elindítom azokat és jövök is haza. A gyermekeim és a család miatt most már még inkább kötődöm Szegedhez.

Mit tart a Szegedi Kortárs Balett legnagyobb sikerének?

Ha darabot kellene mondanom, akkor az egyértelműen a Carmina Burana, amely 24 éve van repertoáron, és nem telik el két-három hónap, hogy ne játszanánk. Több mint 400 előadást élt meg, 26 országban jártunk vele. Jövőre lesz a 25. évfordulója a bemutatónak, ennek kapcsán szeretnénk majd egy kutatást is végezni, mert tudtommal a magyar tánctörténetben nincs még egy olyan produkció, ami ilyen számokat produkált volna. De az elmúlt 32 évben több nagy sikerünk is volt a csapattal, és még több olyan izgalmas pillanat, amelyek felejthetetlenek maradnak a számomra. Persze, voltak kudarcaink is, erről is kell beszélni, mert ez is a velejárója, nemcsak a siker. Ugyanakkor azt is ki kell emelni, hogy a Szegedi Kortárs Balett a közönség támogatásával, állandó érdeklődésével tud magas nívón működni, és sikeresen létezni – erre is büszke vagyok. De nyilván bennünk van az is, hogy lehetne nagyobb társulattal, jobb körülmények között működni.

Hogyan fogalmazná meg az ars poeticáját?

Nem tudok ilyet mondani, nem vagyok egy idézetgyűjtő típus. Azt szoktam mondani, hogy én történetmesélő ember vagyok: hiszek a történetben és abban, hogy azt a kortárs tánc nyelvén is el lehet mesélni és érvényesen megfogalmazni. Hiszek a színház komplexitásában is, ezért az ismert színházi technikáknak minden eleme megjelenik nálunk.

A Szegedi Kortárs Balettet és Önt is a folyamatos megújulás jellemezi. Erre a megújulásra belső igénye van?

Igen, őrült belső kényszerem van rá. Állandó mozgás bennem, hogy mindig frissek legyünk és tudjuk újat mutatni és mondani. Ez a megállíthatatlan kényszer mindig bennem volt, és a kollégáimat is efelé tolom. Ráadásul ez egy “fiatalos” szakma, engem is állandóan huszonévesek vesznek körül. Az ő frissességük is motivál, ahogyan az is, hogy figyeljek arra, hogy komfortosan érezzék magukat és olyan munkát végezzenek, ami számukra is izgalmas. Nem akarok lemaradni tőlük.

A kezdetektől Echéry-Pataki Andrással közösen vezetik a Szegedi Kortárs Balettet. Hogyan tudnak jól együtt működni még most is?

Nehéz receptet mondani, de az is igaz, hogy e mögött rengeteg beszélgetés és egyeztetés van a kezdetektől. Most már félszavakból is megértjük egymást, érezzük a másik gondolkodását és dinamikáját, annak megfelelően tudunk javaslatokat tenni egymásnak. Az évek alatt letisztultak a szerepkörök is, hogy kinek mi a feladata, mindketten abban igyekszünk kiteljesedni. Enyém a művészeti terület, az alkotás, ha fogalmazhatok így, akkor én vagyok az arca a csapatnak, akin nagyobb a médiafigyelem. Andráshoz pedig a hazai és a nemzetközi működés tartozik, óriási súlyt cipel a hátán.

Ez a része nagy küzdelem, mert az elmúlt 30 évben nem sok kudarcunk volt, és egy ilyen progresszív működés mellett azt gondolnánk, hogy könnyű előre lépni, de nálunk ez nem olyan könnyű. Az állami források nemhogy nem növekednek, de még csökkennek is, nehéz fenntartani a stabil működést, ami szükséges ahhoz, hogy megfelelő számban tudjuk játszani az előadásokat. Mindig érdemes beszélni az előadásszámokról és a nézőkhöz való eljutásról, hiszen mi más célja lenne egy művészeti produktumnak, ha nem az, hogy minél többen lássák. Büszkén mondhatom, hogy ebben is élen járunk, óriási előadásszámunk van, nagyjából 40-60 000 nézővel. Nyilván ebben rengeteg munka van, de most már eljutottunk oda, hogy ha például Budapesten játszunk egy Fekete hattyút vagy egy Leart, akkor rövid idő alatt elfogynak a jegyek. A következő évad első bemutatójára, az Amadeusra például a Müpában mindkét előadásra 7 óra alatt elfogytak a jegyek.

Az utóbbi évek egyik legnagyobb sikere az említett Fekete hattyú volt, amely itthon és a nemzetközi színtéren is több városban bemutatkozott. Régóta foglalkoztatta Csajkovszkij műve? Hogyan jött az ötlet, hogy egy elmegyógyintézetbe helyezze a történetet?

A környezetet kifejezetten Csajkovszkij korába helyeztem, a történet a XIX. században játszódik. Ez egyrészt a zene szempontjából is érdekes, illetve azok miatt a pszichiátriai kezelések miatt is, amelyeket ábrázolunk benne, és amelyek nagyon távol esnek a mostani pszichoanalitikus megközelítéstől. De lássuk be: a történetben valahol mindig is benne volt a skizofrén jelleg, hiszen tudjuk, hogy a fekete és a fehér hattyú valamiféle alteregója egymásnak. Ilyen szempontból adott volt a téma, hogy egy személyiség kettészakadt állapotát ábrázoljuk. Ez magával hozta, hogy a történet érdekes és izgalmas színekkel gazdagodott, a sztori kerek és jól követhető, és nem utolsósorban szívhez szóló. Talán ez is a sikerének az egyik titka, amellett, hogy remek táncosokat láthatnak benne a nézők, akik nagyon komoly színészi képességgel adják elő a szerepeket.

Ezért az előadásért megkapta az évad alkotója címet. Mit jelentenek Önnek ezek az elismerések?

Hadd mondjak egy másik példát: a tavalyi évad végén Miriam Munno, a főszereplőt alakító lány bekerült a Deszkavízió „az évad legjobb színésznője” kategória díjazottjai közé, aminek ő is és mi is nagyon örültünk. Szerintem egyedülálló az a fajta komplexitás, ahogyan Miriam megfogalmazza ezt a táncszerepet, ez túlnő egy átlagos táncelőadás előadói szintjén. Ezek jól eső visszaérzések, de ugyanennyire jó visszajelzés számunkra a közönség véleménye is. Annak pedig kifejezetten örülök, hogy április 29-én, a tánc világnapi gálán ez lesz a fő produkció, ami azt jelenti, hogy a szakma képviselői mind látni fogják. Sajnos a mi szakmánkban is annyira rohan mindenki, hogy nagyon kevés alkalmunk nyílik megtekinteni másokat.

Most még csak a készülő előadásról beszélünk, de az interjú megjelenésekor már túllesznek a premieren, hiszen április 25-én mutatják be a Jelenetek a házasságról című darabot Szegeden. Mi foglalkoztatta leginkább ennek a darabnak a színre vitelekor?

Végtelenül egyszerű, hiszen a házasság a mi társadalmunkban is állandó fókuszban van. A férfi-női kapcsolat meghatározó formája, amely a társadalom legkisebb és legfontosabb alapegységeként működik. Ugyanakkor minden szempontból komoly válságban is van ez az intézmény, hiszen rengeteg a válás. Tehát van bőven mondanivaló. Ezek kapcsán mutatunk fel problémákat, érzetek, és tőlem meglepő módon ez most nem egy sztori-balett lesz, mint amilyenek az elmúlt években jellemeztek minket. Emiatt én magam is küzdök, hiszen az elmúlt években komplett történeteket meséltem el, mint a Lear vagy a Fekete hattyú, de mondhatnám az utóbbi operarendezéseimet is, a Pillangókisasszonyt vagy a Carment. Számomra is kérdés volt, hogyan tudok visszalépni ahhoz a táncalkotói metódushoz, ahol fontosabb a mozdulaton keresztül az állapot vagy belső érzet megfogalmazása, mint egy lineáris történet felrajzolása. Izgalmas az olyan táncelőadás létrehozása, ahol ezek a finom, szinte tudatalatti belső érzetek és konfliktushelyzetek tudnak megfogalmazódni. A cél annak a felmutatása – hiszen én is egy boldog, jól működő házasságban élek –, hogy ez mennyire fontos és mennyire javítható minden konfliktus ellenére. Annak az állapotnak a vágyát mutatja be, ami a mi nagy eposzainkban is benne van, hogy férfi és nő egymásnak teremtetett. Ilyen gondolatokkal indultunk neki ennek az érzékeny témának.

A cím nagyban hajaz Ingmar Bergman filmdrámájára, de ha jól gondolom, nem annak a feldolgozása lesz. Van kapcsolat a két alkotás között?

Igen, van kapcsolat, nem véletlen a címválasztás. Itt is egy pár életébe látunk bele, de nem annyira konkrétan, mint a filmben. Az is kapcsolat, hogy a történet a ’60-as évek végén, a ’70-es évek elején játszódik, ez főleg stilisztikai jellegében nyilvánul meg. A darab alapját egy filmforgatás adja, amelyen jeleneteket rögzítünk, de a végső vágást a nézőre bízzuk. Mint egy forgatáson, itt sem lineárisan látjuk az eseményeket, hanem random módon történik a játszás, és ebből áll majd össze a történet. Bergman filmjén túl más alkotások is inspiráltak, például Az ötödik Sally vagy épp az Agymanók. Egy párról szól a sztori, de mind a férfinak, mind a nőnek öt megformálója lesz a színpadon: öt táncos táncolja őket, különböző állapotokat, karakterjegyeket megmutatva, mintha több arcuk, személyiségük lenne. Ez a játékforma alkalmas arra, hogy azokat a belső, önmagunkkal szembeni konfliktusunkat is meg tudjuk mutatni, ami fontos témája lehet ennek a kérdésnek. Hiszen, ha magunkkal nem vagyunk jóban és tisztában, akkor a partnerünkkel sem fog ez menni. Magunkban is rendet kell tenni, hogy egy párkapcsolat működjön.

Az interjúnk a tánc világnapján jelenik meg. Mit kíván magának és a kortárs táncnak az elkövetkezendő időkre?

Fogalmaztam már meg ilyen üzeneteket, ahol az ember nagyon általános és szép dolgokat mond, de most hadd legyek egy kicsit pragmatikusabb: pénzt szeretnék. Az egész szakma iszonyatos pénzhiánnyal küzd, a társulatok megérdemelnének egy jelentős konszolidációt most már. Évtizedek óta le vagyunk maradva akár a színházi szcénáról, akár a szimfonikus zenekaroktól. Úgyhogy azt mondom: igazságot és pénzt a táncnak!

Kiemelt kép: Juronics Tamás (Fotó: Kovács Milán)