„Alapos vérengzést végeztem a szereplők között” – interjú Tasnádi Istvánnal

A Katona József Színház ez évi második nagyszínpadi bemutatója Fejes Endre Rozsdatemető című regényének egy különleges, újra- és továbbgondolt adaptációja lesz: Máté Gábor kérésére Tasnádi István a Hábetlerek első ötven évének történetét belesűrítette a darab első felvonásába, a második felvonás azonban a következő ötven évről fog szólni, amelyben a család boldogulását egészen a kétezres évekig követhetjük majd nyomon. Ez lett a Rozsdatemető 2.0, amelynek március 9-én lesz a premierje. A csöppet sem egyszerű vállalásról Tasnádi Istvánnal beszélgettünk.

Ki szeretett volna ezzel a témával foglalkozni? Máté Gábor vagy te?

Gábor keresett meg azzal, hogy van egy regény, ami őt régóta foglalkoztatja, és keresi rajta a fogást. Neki ez egy fontos szöveg a kamaszkorából, emlékszik, hogy mekkora siker volt ez akkoriban. A Rozsdatemető valóban egy legendás könyv, amit nem sokkal a megjelenése után színpadra is vittek, ám évtizedek óta nem volt színházi bemutatója. Azt is mondta, hogy mennyire jó szerepek vannak benne, például Szirtes Áginak Pék Mária, de úgy érzi, hogy így nem lehet mit kezdeni vele, kellene egy nagy ötlet, amitől az anyag idekerül a mába, hogy ne egy poros féltörténelmi merengés legyen, hanem egy jelenidejű és érvényes valami.

Honnan jött a gondolat, hogy tovább írod?

Kezdetben csak beszélgettünk, Gábor adott anyagokat, elolvastam mindent, amit lehetett. Például Takács Ferenc egy írását, ami a Magyar Narancsban jelent meg erről a korszakról, a VIII. kerületi melós szubkultúráról, amiről én eddig semmit nem tudtam. Olvasgattam, de azt éreztem, hogy egy olyan korról beszélünk, amihez semmi nem köt. Érdekesek ezek a sorsok, de ahhoz, hogy itt a Katona nagyszínpadán ebből egy igazán ütős előadás legyen, ahhoz több kell.

Engem a kutatás közben végig az foglalkoztatott, hogy a Hábetlerek, akik átélték ezt az ötven évet, hol vannak ma a társadalomban? Hiszen a státuszuk is állandóan változott. Most merre van ez a réteg? Mi van azokkal a barakkházakkal, bérházakkal? Le lettek dózerolva, aztán lakópark lett a helyükön? Luxus, wellness, Corvin negyed? Mi van ezekkel az emberekkel? Ugyanúgy nyomorognak, a lét perifériáján vannak? Vagy pont magukra találtak, és nagyvállalkozók lettek, ma befolyásos emberek? Esetleg ők vezetik az országot? Bedobtam, hogy gondolkozzunk el ezen. Gábornak ez a koncepció nagyon megtetszett, és innentől kezdve más irányt vettek a beszélgetések. A következő lépés már az volt, hogy fölraktam egy lehetséges történetet, hogy mi történik a Hábetler családdal a következő 50 évben.

Könnyen ment?

Elég gyorsan kialakult a darab szerkezete. Az első felvonásba sűrítettük a dramaturggal, Török Tamarával, ami a regényből izgalmas az első ötven évből. Ez egy eleve hosszú anyag, két felvonásban is az volt. Ebből egyszerű húzásokkal nem lehetett egyfelvonásost csinálni, át kellett alakítani magát a storyline-t is. Ki a fontos, kikkel megyünk, ki az, akit elhagyunk. Változtattam a történeten is bizonyos helyeken, mert nagyon epikus volt. A ’60-as években ez az antidráma – ahogy a kritikusok nevezték – még izgalmas lehetett, iszonyú modernnek számíthatott, de ez mára már nagyon elavult, ezért egész egyszerűen a zsánerét is meg kellett változtatni.

Aztán jött a darab másik fele, amit a nulláról meg kellett írni. Ott van vége az első felvonásnak, hogy ifjabb Hábetler János bekerül a börtönbe. Onnan veszem fel a szálat, hogy kiszabadul, börtönviselt emberként valahogy vissza kell illeszkednie a társadalomba, a családjába, már ami még megmaradt belőle. Az elvarratlan, a darab szövetéből kiálló szálakat folytattam. Igyekeztem hű maradni Fejes karakterleírásaihoz, és azt konzekvensen, lehetőleg írói önkényesség nélkül továbbgondolni, hogy hová vezethetett ezeknek a szereplőknek az útja a Kádár-korszakban, a rendszerváltás körül, a ’90-es években, és így tovább, egészen napjainkig.

Miért ezek az időszakok voltak fontosak számodra?

Fejes a család történetét mindig valamilyen történelmi fordulóponthoz igazítja, ott van az első világháború, a tanácsköztársaság, vörösterror, fehérterror, második világháború, zsidóüldözés, hadifogság. Tehát fontosabb nemzeti traumákhoz köti a személyes történéseket. Ezt folytattam. Az előtérben a család éli az életét, de a háttérben mindig zajlik valamilyen történelmi kataklizma, ami befolyásolja, ide-oda dobálja őket. Ezt hol értik, de inkább nem értik, próbálnak alkalmazkodni, elbújni, igazából próbálnak túlélni különösebb moralizálás nélkül.

Gábor mennyire szólt bele a történetszövésbe?

Nem szólt bele. Beszélgettünk, és eközben alakultak a dolgok. Azt tapasztaltam, hogy inkább kíváncsi, nem utasítja el csípőből, ha valamiért nem tetszik valami, inkább megvárja, hogy milyen lesz megírva. Egy előadás fejlesztésében ez a legjobb fajta közös gondolkodás. Az elején csak egy-egy dolgot mondtam el konkrétan, például azt, amit a darab végének szántam, mert az egy olyan közéleti pillanat, amihez mindenkinek lesz viszonya a nézőtéren, ez egyből ide hozzánk, a mába fogja rántani a történetet. Bár remélem ez már jóval előbb is sikerülni fog, nem csak az előadás utolsó 10 percében (nevet). Ezek az ötletek tetszettek neki, ezért volt egyáltalán bizalmam ahhoz, hogy amit írok nekik, az működni fog.

Azt Gábor kérte egyébként, hogy ’68 mindenképpen legyen benne. Nekem ehhez megint nem volt semmi kötődésem, neki viszont igen, és volt róla mondanivalója. Tamara hozott a korszakról anyagokat, beleolvastam magam, és egy idő után megtaláltam, hogy mi az a momentum, amit használni tudok a család történetének tovább gördítésére.

Mennyi ideig készült?

Onnantól kezdve, hogy elkezdődik egy beszélgetés, ez egy folyamatos együttélés a témával. Állandóan benne van az ember fejében, még ha mást olvas, akkor is ehhez csatolja. Időnként bejártam beszélgetni, kutattam, ha ezeket is beleszámítjuk, akkor egy jó háromnegyed év. Ennyi kellett is, hogy ne legyen összecsapva, mert ennél nem az volt, hogy akkor magamra zárom az ajtót, és mondjuk a saját életközepi válságomról írok egy drámát… Itt kapcsolódni kellett egy irodalmi toposzhoz. Nagyon nagy a vállalás: Magyarország 100 évének megidézése egy családtörténeten keresztül.

Nagyon sok szereplős a történet, nem könnyű ennyi embert mozgatni a színpadon úgy, hogy érthető maradjon.

Alapos vérengzést végeztem a szereplők között, jóval kevesebben vannak, mint a regényben, de így is 22 színész van benne, és több szerepet játszanak, így 40-50 karakter fog feltűnni a színpadon.

Egyértelmű lesz, amikor más szerepben látjuk ugyanazt a színészt?

Erre nagyon kíváncsi leszek (mosolyog). Azt gondolom, hogy igen. Nagyon élveztem, hogy generációkon keresztül lehetett átvinni a történetet úgy, hogy adott ponton majd valaki a saját dédunokájaként lép be. A családi örökség mindig is foglalkoztatott, hogy az alkaton, a rossz szokásokon meg a képességeken túl mit hozunk át, és mennyi az, ami egyéni egy emberben? És mennyi az, ami genetikusan és szociálisan meghatározott, amit a családból hozunk: a viselkedési mintáinkat, az étkezési szokásainkat… mindent. Milyen százalékban határoz ez meg?

Az ember kamaszkorában azon van, hogy mindent lerázzon magáról, amit otthonról hoz, ez természetes, keresi azt, ami önmagában egyéni. Ezért ilyenkor kifúrja valamelyik testrészét, befesti a haját, vagy hülye ruhákban kezd járni. Aztán huszonéves korunkban rájövünk, jobb esetben, hogy ez felesleges. Beleszülettünk egy családba, olyan erővel kapjuk a hatását, hogy azt nem lehet megtagadni. Inkább áldásnak kell felfogni, hogy ennyi minden tapasztalati tudás mögöttünk van már. Igyekeztem ezt is megmutatni. A második felvonásban három generációt látunk felnőni, nagyon kíváncsi vagyok, hogy színészileg ez milyen kihívás lesz. Én azt láttam az olvasópróbán, hogy mindenkinek csillog a szeme. Bezerédi (Bezerédi Zoltán – a szerk.) például egy huszonéves katonát alakíthat, és Szirtes Ágival, aki akkor fiatal menyecske, eljátszhatják a megismerkedésüket. Mindenki szerepkört vált, ahogy telnek az évek, a naivából tragika lesz, aztán megy anyaszerepbe. Azt gondolom, hogy üdítő dolog, hogy egyáltalán nem foglalkozunk a színészek adott életkorával. Szacsvay (Szacsvay László – a szerk.) is fog majd csecsemőt játszani. Már írás közben is nagy élvezetet okozott nekem, ahogy ezt elképzeltem. Nagyszerű volt így dolgozni! Nem mindig adatik meg az írónak, hogy tudja, milyen társulatra írja a darabot.

Megvolt a szereposztás?

Csak a főbb karaktereknél, de az, hogy a több szerepben való visszatérésnek mi lesz az algoritmusa, az teljesen rám volt bízva, szabad kezem volt. Így írás közben szerepet is kellett osztanom. Nem mondhatok el túl sokat a történetről, de annyit igen, hogy a Hábetler és Zentay család szövevényes összenövéseinek és elhajlásainak a megértésében nagyon sokat fog segíteni, hogy ki játssza az adott szerepet.

Bejársz a próbákra?

Még nem voltam, abban maradtunk Gáborral, hogy akkor szól, ha friss szemre van szüksége. Tamara ott van mellette, aki csodálatos dramaturg, és ettől én biztonságban érzem magam. Minden nap ír, hogy mi történt, küldi a példányt, ha van valami kisebb változás, jelzi Gábor kéréseit, amikre én küldök ötleteket.

Most min dolgozol éppen?

Ősszel forgattam egy tévéfilmet, ennek az utómunkái zajlanak éppen, áprilisra készülünk el vele. Van egy színházi tervem is, aminek megvalósulását most a TAO körüli problémák nehezítik, mert függetlenül szerettük volna megcsinálni. Ez most átmenetileg leállt, de mindenképpen meg fogom írni, és meglátjuk, hogy hol lesz helye.

A filmről mesélhetsz?

Egy másik életben a címe, a Duna TV-n lesz látható, valószínűleg ősszel. Veres Attilával írtuk a forgatókönyvet, én rendeztem. A történet szerint egy fiatal liftszerelő srácot megkeresnek a reinkarnáció kutató intézetből, mert lehet, hogy ő egy elhunyt milliárdos új megtestesülése, aki saját magára hagyta a vagyonát. Ez egy disztópia, a nem túl távoli jövőben játszódik, kicsit olyan a stílusa, mint a Black Mirrornak. Azt kérdezzük benne, mi a jobb: ha ragaszkodunk a saját küzdelmes életünkhöz vagy folyamatosan kívülről várjuk a megoldást.

Kiemelt kép: Tasnádi István (Fotó: Várady Nikolett)