A leginkább A szolgálólány meséje című műve kapcsán ismert Margaret Atwood 2005-ös kisregényében, a Pénelopeiában Odüsszeusz feleségének, valamint a tizenkét meggyilkolt szolgálólányának a történetét meséli újra.
Mindannyian ismerjük Pénelopét, Odüsszeusz feleségét, aki húsz éven át várta haza a kalandor férjét, és aki leleményességének köszönhetően kicselezte a kezét kérőket. De ki volt valójában ez a spártai királylány, akinek szépsége sosem volt mérhető unokanővére, Heléné szépségéhez? Akit hozzáadtak egy rövid lábú, csaló ismeretlenhez, és aki alig egy évig élvezhette a házasélet örömeit, mielőtt magára hagyták egy idegen országban, tizenhat évesen, egy csecsemővel? Miből merített erőt, és kivé vált a várakozás hosszú évei alatt? Mit gondolt titokban az ő fényes Odüsszeuszáról? Valóban egy pillanatra sem gyengült el? És nekünk, olvasóknak, vajon az igazat mondja?
Az 1939-es születésű, kanadai Margaret Eleanor Atwood irodalmi munkássága sokrétű: a tudományos fantasztikus irodalmi zsánertől kezdve a dél-ontarió-i rémregényeken át mindennel kísérletezett már. Sokan feminista írónak tartják, mivel legtöbb művében felbukkan a nemek közötti különbségek kérdése, de témái közé tartozik Kanada nemzeti identitása, Kanada, az Amerikai Egyesült Államok és Európa kapcsolata; emellett foglalkoztatják az emberi jogok, környezetvédelmi problémák kérdései, a nőiesség társadalmi felfogása. Az utóbbival kapcsolatban a női test művészeti megjelenítéséről, a nők társadalmi és gazdasági kihasználtságáról, és a nők és férfiak közti kapcsolatokról is ír. Leghíresebb regénye, A szolgálólány meséje (1985) egy jövőbeli, a nőket elnyomó társadalomról fest hátborzongató képet. Guvat és Gazella (2003) című regényében és legújabb esszéiben különös érdeklődést (és aggodalmat) mutat a nem megfelelően szabályozott biotechnológia iránt. Atwood kétszer részesült irodalmi téren állami kitüntetésben (Governor General’s Award), valamint elnyerte a Man Booker- és az Arthur C. Clarke‑díjat is. Atwood életművét hazánkban 2017 óta a Jelenkor Kiadó gondozza, az elmúlt hét évben mintegy 13 kötetet (regényt, novelláskötet, esszégyűjteményt) jelentettek meg.
„Odüsszeusz beszélgetni akart, nagyon tudott mesélni, és én boldogan hallgattam. Gondolom, ezt értékelte bennem a legjobban: hogy szerettem a történeteit. Olyan női tehetség ez, amit rendszerint alábecsülnek.”
Atwood ebben a kisregényében megalkotta Homérosz Odüsszeiának a párját, a történetet a feleség oldaláról elmesélve. Itt Pénelopé nem elvont mitikus alak, hanem hús-vér ember: formálódó személyiség vágyakkal és félelmekkel, gyarlóságokkal és sikerekkel. A cselekményt a földi életet már évezredek óta elhagyó, de még mindig szellemként bolyongó nő meséli el nekünk. Választhatta volna a könnyebb utat, az újjászületést, de ő emlékezni akart, megfejteni a megválaszolatlan kérdéseket, így hát a XXI. század hajnalán még mindig a túlvilágon várja az urát. Ezen a helyen felbukkannak régi ismerősei, rokonai, mint például a szépséges Heléné vagy az a tizenkét szolgálólány, akiket Odüsszeusz hazatértekor a fiával együtt meggyilkolt. Atwoodot ezeknek a lányoknak a sorsa kiemelten érdekli, nekik kíván igazságot szolgáltatni, ezért bár jelen művének megírásául Homérosz műve szolgált legfőbb forrásul, Robert Grave: A görög mítoszok című kötetére is nagyban támaszkodott, amely egészen más szemszögbe helyezi a történetet.
Pénelopé tehát szellemalakban idézi fel életét, egészen kicsi korától kezdve, amikor apja, Íkariosz – talán az akkoriban szokásos kétértelmű jóslatok miatt – megpróbálta vízbe fojtani őt, de egy csapat kacsa kisegítette a partra. Ezt követően megismerjük, hogyan nyerte el a fiatal lány kezét Odüsszeusz, majd azt, hogyan kellett helyt állnia az asszonynak egy idegen országban – főleg, miután férje közel két évtizedig távol volt. Az, hogy mi igaz mindabból, amit Odüsszeuszról tartanak, nem derül ki, és ez a kérdés Pénelopét sem foglalkoztatja, az egyedüli, ami biztos, az az ő hűsége. Atwood elbeszélőjén keresztül számot ad az összes pletykáról, amely a mítoszokból eredeztethető, de ezeket hősnője rendre megcáfolja. Pénelopé egy végtelenül szimpatikus alakká válik, ami részben annak köszönhető, hogy mindvégig megőrzi emberi mivoltát. Unokatestvérével, a szépséges Helénével való csatározása és rivalizálása számtalanszor mosolyt csalhat az olvasó arcára – ebben a tekintetben ez a regény talán különbözik is a szerző többi művétől, hiszen humorban és iróniában a szomorú sorsok ellenére sincsen hiány. Ezen túlmenően Pénelopét nem elszenvedőként, hanem tetterős és végtelenül okos és ravasz nőként ábrázolja, aki nemcsak ahhoz elég leleményes, hogy kicselezze a trónbitorlókat, hanem ahhoz is, hogy tudja, mikor kell a kor szellemiségéhez hűen egyszerűbbnek, butábbnak tettetnie magát.
„De nem jön a hős, rám sose talál,
A napom robot, a holnapom halál.”
A kötetben Pénelopé alakja mellett, ahogyan arra korábban utaltunk is, fontos szerepet kapnak a szolgálólányok. A görög drámákhoz hűen ők a kar, akik a többnyire lineárisan haladó történetmesélést rendre megszakítják: hol a műfajt idéző, hol pedig a népdalokra hajazó énekükkel. Ahogy haladunk előre, úgy változik a megszólalás stílusa is: a későbbiekben a hagyományos dráma szövegébe csap át, majd pedig egy bírósági tárgyalás jegyzőkönyvéhez hasonlítható. Ezek a részek tökéletesen kiegészítik a fő cselekményt, a két történet párhuzamosan készteti arra az olvasót, hogy soha ne egy perspektívából szemlélje a dolgokat.
A Pénelopeia rövidsége és könnyed hangvétele ellenére is nagyon erős olvasmány, amely a női oldalról megközelítve, a nők erejét kiemelve mesél újra és értelmez át egy klasszikust. Az biztos, hogy ezután kedvünk támad (újra) elolvasni az Odüsszeiát – de már egészen más szemmel nézve azt.
Margaret Atwood: Pénelopeia (The Penelopeiad), ford.: Géher István, Jelenkor Kiadó, 196 oldal
Kiemelt kép: Margaret Atwood: Pénelopeia (Szerzőportré forrása: learn.uvm.edu)