„Akkor tesszük jól a dolgunkat, ha egyre kevesebbet nevet a néző” – interjú Földes Eszterrel

Különleges szerepben láthatjuk december végén Földes Eszter színművésznőt: a Karinthy Színház A baba című darabjában ugyanis robotot alakít. Emberszabású gépet, aki az előadás végére talán emberibb lesz sok embernél. A színésznővel a szerepe nehézségeiről és érdekességeiről, a szabadúszó-létről, legújabb filmjéről, a Game Over Clubról, a televíziós sorozatokról beszélgettünk, valamint arról, miért is érdemes pszichológiával foglalkozni. Ahogyan azt ő teszi.

Kicsit kutakodtam az interneten, és megtaláltam a színdarab szövegkönyvét. Mivel a karaktered, Stella egy robot, igyekeztem ennek megfelelően olvasni a mondataidat: gépiesen, teljesen érzelemmentesen. Valóban ilyennek kell lenned?

Nem feltétlenül érzelemmentesnek, inkább racionálisnak. Stella tökéletesen emberszabású robot, hús-vér a tapintása, a bőre, az illata olyan, mint az emberé. Bár a tekintete merev, picit üres, mégis sok minden látszik rajta, és ahogy halad előre a darab, szép lassan megtelik érzésekkel. Ami érzelemmentesnek hathat, az a racionalitása, vagyis az, hogy nagyon analitikusan gondolkodik, és ellentétben az emberrel – aki a különböző helyzetekben nem tudja kizárni az érzelmeit – csak agyban van ott az adott szituációban. Olyan, mintha harmadik félként, egy kamerán keresztül nézné a történéseket. Emiatt nagyon váratlanok a kérdései, olyan mondatokat használ, amelyekre az ember nem számít. A logika szerint reagál mindenre, aminek persze, csomó humorforrása van. Aztán szép lassan kezdi megérteni az ember működését – mert bár logikátlannak tűnik, az érzelmeknek is van logikája. Vagy éppen az a logikája, hogy nincs logikája. (nevet)

Emberként kell robotot játszanod. Milyen eszközökkel valósítod ezt meg?

Ha embert játszunk, akkor nagyrészt beszélhetünk a saját hangunkon, mozoghatunk úgy, ahogy egy ember. Itt azonban teljesen eltérően kell viselkednem. Főleg a darab elején nagyon robotszerű Stella. Amikor először megszólalok, torzító lesz a hangomon, kvázi géphangon fogok beszélni, és ki lehet választani, hogy milyen hangom legyen. Ezt úgy oldjuk meg, hogy különböző színésznők hangját kapom meg, akik elmondanak néhány mondatot, melyeket én leszinkronizálok. Majd az első felvonás végére megtalálom a saját hangom, amely Földes Eszter, vagyis az én emberi hangom lesz, és a második felvonás végéig ezen a hangon fogok beszélni. A robot fokozatosan olvad be a környezetébe: először megtalálja a saját hangját, majd a mozgása is rugalmasabb lesz. És bár az elején kicsit szögletesek a mozdulatai, nem kell úgy mozognia, mint a Terminátornak, hiszen emberszabású robotról beszélünk. Inkább azt mondanám, hogy picit madárszerű: a fejtartással, a merev tekintettel lehet elérni ezt a gépi hatást.

Az olvasók nem láthatják, de miközben mindezt elmesélted, el is játszottad a hangoddal, a testeddel, milyennek is kell lennie Stellának. Nagyon könnyűnek tűnik kívülről…

Pedig nem az, nagyon is összetett szerep, mert folyamatosan testtudatomnál kell lennem, kvázi le kell építenem magam, hogy eljussak a természetes mozgás állapotáig, és ugyanez vonatkozik a beszédstílusomra is. Ugyanis a torzítás csak minimális, viszont az elején – ahogy a robotokra jellemző – úgy kell beszélnem, mint egy varrógép: nagyon élesen, majd egyre természetesebb, emberibb módon.

És érzelmei is lesznek a robotnak?

Igen, és ami izgalmas, hogy nem csak ő változik: fontos, hogy a férfi, Marko is humánusabbá válik, a robot tanítja meg őt az önzetlen szeretetre és olyan tükröt tart, amellyel szétrombolja a férfi egóját. És bár Stellát arra programozták, hogy boldoggá tegye a férfit, a végén eljut odáig, hogy a program igazzá válik. Valóban beleszeret a férfiba. Ennek persze, olyan váratlan következményei is lesznek, amelyek ellentmondanak, felülírják az alapprogram bizonyos szabályait.

A szövegkönyvet olvasva ezek az érzelmi finomságok egyáltalán nem derülnek ki, ugyanis instrukció alig van benne.

Mert ez erősen társalgási darab. Ahogy elkezdtem foglalkozni a szöveggel, rájöttem: nagyon sok apró finomság van benne elültetve. Az igazi dialóg pedig a mondatok közötti csöndekben történik, nem akkor, amikor beszélgetnek. Valójában ezeket a csöndeket kell eljátszani, nem a szöveget.

Az emberi tulajdonságokat egyébként magában kezdi felfedezni a robot vagy másolja Markóról?

Vannak olyanok, amelyeket másol, de például az emberi könny motívumával először a tévéképernyőn találkozik, és teljesen leakad rajta. Aztán látja Markón is, a darab végén pedig megszületik az ő első könnycseppje is… Persze, sok humor is van a darabban, sőt: a mi előadásunkba hét dal is bekerült. A robotban van egy zeneprogram, és bizonyos helyzetekben megszólal belőle a zene, vagyis énekelni is fogok, így egy-egy fontos pillanatot picit elemelünk. De talán akkor tesszük jól a dolgunkat, ha egyre kevesebbet nevet a néző és úgy megy el, hogy pityereg. Vagy legalábbis meghatódik, elgondolkozik.

Ha már a humort említetted: az eredeti darab műfaja vígjáték, miközben fontos társadalmi kérdésekkel foglalkozik: a férfi-nő viszonya átszövi az egészet, de szó van benne a gyerekvállalás, a házasság kérdéséről, arról, meg tud-e változni valaki a másikért…

Meg egyáltalán a kommunikációról, amely két ember között zajlik, a kudarcokkal való szembenézésről, az önmagunkkal és másokkal való őszinteségről – tehát nagyon sok szociális kérdést is feszeget. Ezért bár az eredeti szöveg vígjátékként van aposztrofálva, én semmiképpen sem nevezném annak.

A darab kétszereplős: partnered – és egyben az előadás rendezője – Szabó P. Szilveszter, akivel egyébként nem először dolgozol együtt. Közel állnak hozzád ezek az intimebb darabok?

Ó, igen, nagyon szeretem ezeket. És úgy alakult ez az év, hogy két kétszereplős darabban is szerepelek: az egyik ez, a másik pedig az Utolsó tűzijáték című, amelynek januárban lesz a bemutatója. Ez az anya-lánya viszonyról szól, és Udvaros Dorottyával játsszuk majd a Bethlen Téri Színházban. Nagyon örülök, hogy úgy jöttem vissza szülés után, hogy ilyen elmélyült dolgokban tudok részt venni. Sokkal intimebb, amikor két ember egymásra van utalva, és nincs senki más, akire támaszkodhatunk. A mai világban, amikor az emberek ingerküszöbe bizonyos értelemben emelkedett, bizonyos értelemben pedig lecsökkent, még nagyobb kihívást jelent fönntartani a figyelmet egy társalgási darabbal két órán keresztül. Ez a „csináld magad színház”, ez a fajta műhelymunka utoljára a színművészeti egyetemen volt meg. Sajnos a kőszínházakban, ahol megy a darab, és nincs leállás, ezekre a meghitt pillanatokra nem jut idő.

Mindez közrejátszott abban, hogy 2015-ben úgy döntöttél: szabadúszó leszel?

Bizonyos szempontból igen, ugyanakkor nem áll tőlem távol a társulati lét sem. Örülnék, ha lenne olyan társulat vagy közeg, amely biztos hátteret, fix pontot jelent az életemben, de egyelőre még nem találtam meg azt a helyet, ahol hosszú évekre gyökeret tudnék verni.

Mi hiányzott?

Olyan rendszerekbe kerültem eddig, amelyekbe nem tudtam beilleszkedni, ahol nem találtam a helyem, amelyek nem elégítették ki az energiáimat, a tudásvágyamat. Az éreztem, hogy nem tudok olyan ütemben fejlődni, ahogy nekem jó lett volna. És közben be is zárt, mert egy kőszínháznál ugye az a legfontosabb, hogy előadás legyen, meglegyen a repertoár, és azt ki lehessen tűzni. Itt lép be a társulati hierarchia: van olyan színész, akinek figyelembe vesznek dolgokat, míg egy pályakezdőnek, fiatalabb színésznek nem. Emiatt pedig sok munkától és tapasztalattól elesik az ember. Legalábbis velem így volt.

A szabadúszás persze, bizonytalanabb lét, de közben nagyon izgalmas is, hiszen saját magam tudom beosztani az időmet, nem kvázi „igahúzó” vagyok, aki nagymértékben függ az intézményétől – ami persze, a kőszínházi működés miatt abszolút normális. Nekem viszont szükségem van a szabadságra, nyughatatlan természet vagyok, illetve szeretem azt, ha én dönthetem el, mit vállalok el és mit nem. És mikor máskor tegyem ezt, ha nem fiatalon. (nevet) Ettől függetlenül nagyon vágyom rá, hogy találjak végre egy igazi mentort, egy mestert, aki hisz bennem, terve van velem, és végigvisz egy úton, akár kőszínházi kereteken belül. Azt hiszem, valójában ezt a fajta biztonságot keresem.

Meg talán bátrabb előadásokban is játszhatsz így. Mert azt látom, hogy a független közösségek, társulatok sokkal több merészebb darabhoz nyúlnak, mint például a kőszínházak.

Ez nyilván azért van, mert egy nagy intézmény esetében figyelni kell arra, hogy minél kevesebb legyen a mellélövés, ott biztosra kell menni. De mondjuk a Vígszínház jó ellenpélda: amit Eszenyi Enikő csinál, az fantasztikus, ott is vannak bátor darabok, mint most A diktátor… Meg persze, az sem mindegy, mekkora a színpad: egy kisebb, intimebb közegben sokkal jobban működnek a kevesebb szereplős kamaradarabok.

Legutóbb a Game Over Club című film forgatásán beszélgettünk. Láttátok már a kész alkotást?

Egyelőre még nem, de remélem, hogy jól sikerült, mert mindenki sok munkát tett bele, és nagyon jó kis csapat kovácsolódott össze. Szerettünk forgatni, és mindenki nagyon hisz benne. Bízom Dávidban (Géczy Dávid, a film rendezője – a szerk.) is, szeretem az ízlését, azt, ahogyan gondolkodik.

Merthogy Dáviddal már korábban is dolgoztál.

Igen, Az Életművész című televíziós műsor kb. 80 százalékát ő rendezte, A győztes című kisfilmjében is szerepeltem, illetve három Kiscsillag-klipet is ő készített.

Apropó Az Életművész: hogy tetszett a műsorvezetés?

Nagyon szerettem csinálni. A rendhagyó műsorvezetés, az, hogy jövünk-megyünk, utazunk, híres embereket különböző szélsőséges helyzetekbe sodrunk, kimozdítjuk őket a komfortzónájukból, sok játékossággal és akcióval, mindeközben pedig kötetlenül beszélgetünk, nagyon közel áll hozzám. De az, hogy bármilyen showműsorban műsorvezető legyek, egyáltalán nem vonz, nem is nekem való. Az Életművészt viszont sajnáltam, amikor befagyasztották. Ha lenne valami hasonló, boldogan elvállalnám.

A tévénézők legutóbb az RTL Klub Válótársak című heti sorozatában láthattak, amelyben Szonját formáltad meg. Nem volt túl szimpatikus karakter…

Én szerettem őt, szívesen játszom kvázi negatív figurát, főleg olyat, aki nagyon ellentétes a személyiségemmel. Persze, vannak emberek, akik összekötötték vele az arcomat és fintorogtak rám a megállóban, de ezzel nincsen semmi baj. Engem nem zavar különösebben, sőt örülök is, hogy ki tudtam váltani valamilyen hatást. Bírom ezeket a kicsit bipoláris, kicsit pszichoszomatikus, labilis személyiségeket. (nevet)

A kozmetikuslány is ilyen, ugye, akit a Game Over Clubban alakítasz?

Igen, bár ő a végére egészen más karakter lett, sokkal betegebb. (nevet) Szonja szerintem egyszerűbb lény volt, ő attól lett olyan, hogy beakadt nála a gyerek-téma és nem hagyta őt nyugodni. Ha ez nincs, akkor normális, belevaló, életvidám csaj lett volna. A gyerek és az örökös féltékenység belepiszkított a lelkébe és az elméjébe.

Most, hogy te is anyuka vagy, máshogy látod ezt a gyerek-témát?

Ez érdekes, mert nem. (nevet) Amikor az embernek bizonyos helyzetekkel, eseményekkel kapcsolatban nincs élményanyaga, akkor arra gondol, mi az, ami hasonló érzéseket tud kiváltani belőle, mi az, ami ugyanolyan lelki energiát indukál benne, mint amiről fogalma sem lehet vagy nem annyira mélyen, ahogyan azt el kell játszania. Nálam is így volt. Nem tudtam, milyen egy vetélés, de azt igen, milyen az, amikor elveszítek számomra nagyon fontos valamit vagy valakit. Egyébként ennél volt egy visszacsatolásom, mert én is átéltem ezt később, mielőtt Álmos megfogant. Akkor eszembe is jutott, hogy pont ugyanúgy érzem magam, mint mikor Szonjaként eljátszottam ezt.

A kozmetikuslány öngyilkos akar lenni, ezért csatlakozik az öngyilkosok klubjához. Ebben az esetben volt saját élményed, amelyet fel tudtál használni?

Nagyon kevés olyan ember van szerintem, aki ne gondolt volna már az öngyilkosságra. Sokan kerülnek olyan állapotba, hogy azt érzik, bárcsak megnyílna alattuk a föld, vagy annyira jó lenne, ha nem kellene többet felkelni. Ha nem is az öngyilkosság, de a megszűnés vágya, hogy csak tűnjek el, biztos, hogy mindenkinek a fejében megfordult már. Ilyen lelkiállapotban azért én is voltam párszor életemben, de soha nem próbálkoztam öngyilkossággal – és nem is fogok, mert az az igazság, hogy etikátlannak tartom. Elfogadom és értem is, de én képtelen lennék ezt megtenni a környezetemmel.

Egyébként nem véletlenül foglalkozom pszichológiával, mert aki így tesz, nem is jut el odáig, hogy öngyilkos legyen. Elkezdi ugyanis érteni a rendszert, amely szerint működünk, és meg tudja tanulni saját magát, képes kívülről tekinteni magára, mint ahogy a robot is. A különböző állapotait pedig levezeti, mint egy matematikai képletet. Érdemes ezzel foglalkozni, kérdéseket feltenni és figyelni magunkra. Mert akkor tudunk másokra is figyelni, ha tisztában vagyunk saját magunkkal.

SZÍJJÁRTÓ ANITA