Akit díszgombnak szántak a világ mellényére – Peer Gynt a Budapest Bábszínházban

Március elején mutatta be a Budapest Bábszínház Szikszai Rémusz rendezésben a Peer Gyntöt. Henrik Ibsen drámája egyike a leggyakrabban játszott norvég színpadi műveknek, ennek ellenére mégis ritka vendég a fővárosi teátrumok repertoárján. A mostani, bábszínházi produkció azonban méltó visszatérése a darabnak, a közönség világszínvonalú előadást láthat a negyedik emeleti Ország Lili Stúdióban.

A Peer Gynt Henrik Ibsen egyik legismertebb és legkomplexebb alkotása, amely egyben a norvég (dráma)irodalom egyik csúcspontja is. A drámában egy ambiciózus ifjú, Peer Gynt életének történetét követhetjük nyomon, aki bejárja az önmegvalósítás és önmaga keresésének útját. A mű gazdag szimbolikájával, filozófiai kérdéseivel és az emberi természet különböző aspektusait feltáró elemzéseivel a vágyak és a valóság viszonyának és a létfilozófiának a mélyebb megértését hivatott szolgálni.

Peer Gynt az önámítás, a valóságtól való menekülés és a társadalom elvárásainak elutasításának szimbóluma, ami rögtön az első jelenetben nyilvánvalóvá válik, amikor az ifjú Peer (Bartha Bendegúz) éppen egy rénszarvas-vadászatról szóló norvég népmesét mond anyjának, Åsénak (Pallai Mara), úgy, mintha az vele történt volna meg. A valóságtól való elszakadás pedig Peer egész életét meghatározza. A fiú végül elhagyja anyját, és úgy dönt, hogy saját útját járja, még akkor is, ha ennek megvan az ára. Elmegy annak a lánynak, Ingridnek (Pájer Alma Virág) az esküvőjére, akit anno neki szántak, és akit meg is szöktet, hogy vele töltsön egy éjszakát. Ekkor ismerkedik meg Solvejg-jel (Csarkó Bettina), aki rövid időn belül – anyja után – a legfontosabb nővé válik az életében. Ám a nyughatatlan Peernek Ingrid megbecstelenítése miatt menekülnie kell: így veszi kezdetét az életen át tartó, fantáziával teli utazás.

A dráma egyik kulcsfontosságú eleme a szimbolizmus, amely az egész előadást végig kíséri. Ott vannak például a manók, Dovre papával (Pethő Gergő) az élen, akik a társadalmi elnyomás, a lelki eltorzulás és a valóságtól való elszakadás metaforái. A manók (bár ebben a kontextusban talán helyesebb lenne a trollok vagy koboldok megnevezés) világában a hamis önállóság és az önelégültség uralkodik. A manók szemlélete („légy magadnak elég”) ellentétben áll az emberekével („lény önmagad”), vagyis a valódi önismerettel. Peer tehát már ezen a ponton megkapja az intelmeket az élettől: az önámítás és az illúziók nem vezetnek semmire. Ám ő mégsem ez alapján éli az életét.

Peer utazása anyja halála után válik igazán őrültté és vaddá: ezt a dráma negyedik és ötödik felvonása meséli el. A rendező Gimesi Dóra dramaturggal karöltve a negyedik felvonást mondhatni csontra húzta, amelynek köszönhetően az előadás képes megtartani a feszességét, és nem engedi a néző figyelmét sem lankadni. Ekkor már Peert üzletemberként láthatjuk, aki éppen az elért sikereiről tart egy TEDx előadást a nézőknek, majd jön a hajótörés, ahol – hogy saját életét mentse – megöl egy szakácsot. A végső tanulságot – ami tökéletesen összecseng a manók világában tanultakkal – a Gomböntő hozza el számára, aki azzal vádolja, hogy Peer nem volt sem elég jó, sem elég gonosz, ezért nem juthat sem a mennybe, sem a pokolba. Mivel nem volt önmaga, ezért olyan, mint a fületlen gomb – és mivel Isten nem pazarol, újra kell önteni. Peer mindent megtesz, hogy bebizonyítsa az ellenkezőjét, az újból színre lépő Dovre papa azonban szintén megtagadja őt, mondván manóbb volt a manóknál. Peer ráébred arra, hogy életének legfontosabb kérdése nem a külső világ dicsősége, hanem a belső megtisztulás és az önmegértés.

Talán nem túlzás azt mondani, hogy a Peer Gynt a drámairodalom egyik legnehezebben megfejthető és színpadra vihető műve. Jómagam még gimnazistaként találkoztam először színházban ezzel a darabbal, és nem szégyellem bevallani, hogy jóformán semmit nem értettem belőle. Szikszai Rémusznak és alkotótársainak tehát fel volt adva a lecke – az én szememben mindenképp –, a végeredményt tekintve pedig kijelenthető, hogy nemcsak jelesre vizsgáztak, hanem tanítaniuk is kellene, hogyan lehet egy ilyen nehéz, többrétegű művet érthető és élvezhető módon (báb)színpadra állítani.

Ahogy Peer világában ütközik egymásnak a fantázia a valósággal, úgy fér meg a báb a prózai színészettel: nemcsak kiegészítik, de folyamatosan építik egymást. A Frankenstein és a Dekameron 2023 után nem gondoltam volna, hogy van hová fokozni a látványvilágot, de a Hoffer Károly által tervezett bábok minden képzeletet felülmúlnak. A manók (trollok) kellően visszataszítóak és félelmetesek, a szereplők elnagyoltak és karikaturisztikusak (itt külön ki kell emelni Barna Zsombort és Kemény Istvánt, akik a dráma legfőbb humorforrásai), az élőket a holtak birodalmába kísérő óriási rénszarvas pedig a bábművészet non plus ultrája. Zöldy Z Gergely díszlete teljes mértékben betölti az Ország Lili Stúdió terét, azokban jól érvényesülnek a Varga Vince által tervezett mozgóképek, ahogyan az is kijelenthető, hogy ritkán látható ennyire kreatívan és szépen megkonstruált világítás is (fénytervező: Szondi György) egy előadásban. Az összhatáshoz nagyban hozzájárul Eklics Dániel zenéje és L. Nagy Attila koreográfiája is, valamint Szelei Mónika visszafogott, de mégis beszédes jelmezei is.

A bábok azonban nemcsak a fantáziabéli lényeket és a földöntúli dolgokat hivatottak erősíteni, hanem Peer egyik kivetüléseként is szolgál. Már önmagában az is találó, hogy a dráma három állandó szereplőjét több színész alakítja. Peerként először Bartha Bendegúz lép színpadra, őt Ács Norbert, majd Teszárek Csaba váltja, végezetül pedig Fodor Tamás bújik az ikonikus norvég hős bőrébe. Mindannyian más-más módon, de mégis elementáris erővel testesítik meg Peert, aki kamaszként még ábrándozó, tele van jövőbeli lehetőségekkel, de ahogy öregszik, egyre inkább azt tapasztalja, hogy az idő, amelyet valójában nem élt meg, eltűnt. De nemcsak ők, hanem az általuk mozgatott báb is öregszik: három különböző alakban láthatjuk, a belső vívósdást pedig nemcsak a báb és mozgatója, hanem a mozgatók egymás közötti ellentéteik is jól visszaadják.

A színészek a színpadon, a nézők előtt adják át egymásnak szerepüket, ahogyan teszi ezt Csarkó Bettina, Spiegl Anna és Nagy Mari Solvejgként, valamint Pallai Mara és Nagy Mari Åseként. (A bemutatón az idős Åse és az idős Solvejg szerepét Blasek Gyöngyi játszotta, de betegsége miatt az évad további előadásaiban Nagy Mari lép színpadra – aki az általam látott előadásba ugrott be, bravúrosan.) Nem véletlen, hogy Solvejget és Åsét utolsó jeleneteikben ugyanaz a színésznő alakítja, hiszen Peer halála előtt szerelme ölében próbál menedéket találni, miközben anyját látja benne.

A bevezetőben azt írtam, hogy világszínvonalú produkciót láthat az, aki jegyet vált a Budapest Bábszínház Peer Gynt előadására. Mind a szünetben, mind a darab megtekintését követően az a gondolat fogalmazódott meg bennem, hogy ha egy szót nem értenék a történetből, akkor is ámulattal ülném végig ezt a három órát. De abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy minden szót érthettem, így az ámulattal történő ülés nem maradt feltételes módban.

Kiemelt kép: Jelenetkép a Peer Gynt című előadásból (Fotó: Piti Marcell)