Akikért a harang szól – Kritika A Notre Dame-i toronyőr előadásról

Henry Sibson brit szobrász 26 esztendeje megtalált memoárjának bizonyos mondataira hivatkozva  még 1999-ben olyan feltételezés kapott szárnyra, hogy Victor Hugo A párizsi Notre-Dame című regényében egy hajlott hátú fafaragóról mintázta a Quasimodo nevű púpos harangozó ikonikus alakját, egy olyan férfiról tehát, aki éppen a könyv megszületése körüli időben kapott szakmai szempontú megbízatást a címben foglalt katedrális restaurálásánál. Bármi legyen is ezzel kapcsolatban az igazság, az alapmű nyomán mindenesetre számtalan verzió látott már napvilágot, közöttük Alan Menken, Stephen Schwartz és Peter Parnell zenés játéka, amely a Disney-mesében foglalt daloknak is otthont adó színpadi feldolgozás lett.

Ezt a produkciót emelte be idén októberben a repertoárjába a Budapesti Operettszínház, és Homonnay Zsolt, aki maga is többfajta szerepélmény kapcsán kötődik ehhez a musicalhez, a vonatkozó interjúkból kihallatszó valós örömmel vállalta el a színpadra állítást. Jellemző rá egyébként a művészi szinteken és logikai síkokon is egyszerre érvényesített atmoszféra- megrajzolás, ami azért tudja  kifejteni az elvárt hatást, mert a színészként is aktív rendezőben a nagyon erős analitikai készség, és az ennek mentén formálódó művészi tudatosság egymásra épülve munkál, ráadásul a Nagymező utcai teátrumban dolgozó színházi szakember egyáltalán nem féli az intuitív alapokon nyugvó szereplőválasztást.

Quasimodo karaktere nemcsak a főszerep-jelleg miatt számít központinak és összetettnek, hanem azért is, mert bár ezúttal egy zenés előadás fontos alakjaként tűnik fel, attól még a megformálójáról a stabil énektudás megléte mellett magas szintű prózista készségeket is feltételez. Az erre a feladatra kijelölt színészeknek ugyanis a figura érzékenységén és naivitásán túl annak meghatározó fizikai deformitásait szintén érzékeltetniük kell, méghozzá mozgáskoordinációs szempontból, valamint a testtartás tekintetében. A mentális visszamaradottság, illetve a hallási nehezítettség eljátszott következményeit pedig speciális beszéd- és artikulációs technika hozza létre az adott szereplőben, akinek ezt a mesterségesen előidézett állapotot egészen a függöny végső legördüléséig lesz muszáj estéről estére fenntartania, megőriznie. Pontosan úgy, mint A király beszéde című drámában, ahol egy uralkodó minden áron győzelmet akar aratni az őt egyre inkább maga alá gyűrő súlyos beszédhibája felett, melynek imitálása valamennyi érintettből rengeteget kivesz.

Homonnay Zsolt annak idején Berlinben maga is Quasimodo lehetett, most pedig az egyik szereposztásban a végzős színművészetis növendékére, Tassonyi Balázsra bízta a szerepet. A Balázséhoz hasonló jegyeket magán viselő művészek többsége úgy működik, hogy többnek érzi belülről a saját intenzitását, mint amekkora játékerőt magából ténylegesen kibocsát, a fiatal színészben viszont ott rejlik az a potenciál, hogy képletesen szólva ne csupán a vállával nyomja be az ajtót, hanem rúgja is be, mert akkor lesz garantált a kinyílás. Azzal egy időben pedig, hogy egy ekkora nehézségi szintű feladatot kapott, amiben még az alap-habitusa sem elvesztegetett művészi erőforrás, valószínűleg katalizátorként hasznosította a rá nehezedő nyomást. Így esett meg, hogy a toronyőr szerepében el tudta tüntetni magáról a sokszor gyakorlatlanságot sejttető megjelölést, jelesül a „pályakezdő” stigmát, annyira precízen végrehajtott, mégis ösztönösnek tűnő volt a színészi játékát vizsgálva az összhatás.

A Tassonyi Balázs mellett Esmeraldát, azaz a Quasimodo felé emberségesen közelítő cigányleányt alakító Lipics Franciska sem kiárasztó energiákkal dolgozik, mint ahogyan mondjuk Nádasi Veronika teszi azt a musicales projektjei során. Mégis az egyéni karakterében rejlő enyhe zártság, ami a latinosabb külsejével érdekes, de nem zavaró ellentétben áll, inkább titokzatossá teszi őt a színpadi megmutatkozásai folyamán, tekintve, hogy minden közlést, érzelmet, és szándékot pontosan ad át. Az ő Esmeraldája nem túlcsorduló emóciójú figura, inkább egy olyan fiatal lány energiáit hordozza, aki okosan érzelmes, és nem jellemzi ebben semmilyen túlkapás. Szerelmét, Phoebus kapitányt az adott előadásnapon Szentmártoni Norman jelenítette meg, és neki is létezik valamilyen speciális skill-je, amit bármikor aktiválhat, amennyiben úgy hozza a helyzet. Megvan benne ugyanis a romantikus hősök eljátszásának illúziókeltő képessége, de ott van nála a karikatúraszerű, vagy éppen vegytiszta önirónián alapuló ábrázolásmód iránti természetes fogékonyság , ez az ő nagyon jól kihasználható „titkos” adottsága, fegyvere, amelyre a jövőben remélhetőleg egyre több színházi szakember rálát.

A Notre Dame-i toronyőr musicalváltozatának belső ellentmondásokkal terhelt karaktere, Claude Frollo köztiszteletben álló egyházi méltóság, ám bűnös vágyainak örvén gyarló és meghasonlott emberré lesz, mert benne különös dualitás pulzál. Nem csoda hát, hogy az egyik szereposztás szerint őt alakító Szomor György már a 2017-es verzióban is helyt állt, hiszen a színművész teljesen egyforma hitelességgel és energiaráfordítással képes láttatni a gondjaira bízott figura kontrollált, illetve megint máskor az érzelemorientált oldalát. Ezért az összes olyan szerep jó helyen van nála, ami kettős identitást hordoz, és amelynek középpontjában az engedés- visszatartás dinamikája figyelhető meg, ahogyan az általa zeneszerzőként jegyzett másik musicalnél, a Monte Cristo grófjánál.

A Clopin Trouillefou nevű karakter a történet szerinti cigány-kolónia királya, akinek alakja egyebek mellett azt az életszemléletet jelképezi a saját maga szimbolikus valóságában, hogy bármekkora mértékű társadalmi feszültség is vegye körül az embereket, az ének, a tánc, és a túláradó jókedv fesztelen megélése alkalmat ad az ebből való pillanatnyi kivonulásra. Jellegénél fogva ez egyfajta entertrainer feladat, nem kevés narrátori színezettel, tehát előretolt hangulatfelelős pozícióval. A megtekintett szereposztás-verzióban Clopin-t Magócs Ottó alakította, és fontos megjegyezni azt is, hogy Homonnay Zsolt, a mostani előadás rendezője A Notre Dame-i toronyőr fentebb emlegetett 2017-es verziójában ugyanezt a szerepet már abszolválta, ezért legalább akkora ismerője lett a karakter összetettségének, mint amilyen hiteles tanújává vált az eddigi közös munkák során és általában is annak, hogy Magócs Ottó nemcsak a belső működéséből hozott lélekorientáltságot képes beépíteni a szerepeibe, hanem ha szükséges, a gondjaira bízott karaktert ezernyi más réteggel is felruházza. A mostani musicalben viszont sokkalta elengedetebb tónussal kell dolgoznia, mint korábban, és végül siker koronázza a szándékát, hiszen a részvételével zajló tömegjelenetek derűsen magabiztos vezéralakjává növi ki magát. Árnyalja a képet, hogy a színművész Clopin-ként mesélői funkciót is ellát, illetve hordoz ugyanakkor a szerepben egyfajta apaszerű kiállást, megőrizve azért a figura karizmatikus alaphangját.

Igazán nehéz helyzetben vannak viszont azok a színészek, (az október 11-i premiernapon Czuczor Dávid, Faragó Alexandra és Pálfalvy Attila), akik előadásról előadásra a gótikus építészet jellegzetes díszítőelemeinek számító, és mitologikus figurákat ábrázoló vízköpőknek jelmezébe bújnak, mert  tényleges valójukban a közönség nem tudja azonosítani őket, így szinte csak a hangjukkal érvényesülnek a produkcióban. Füzér Anni jelmeztervei és Simon István koreográfiái a felvonultatott karakterek stílusjegyeihez jól illeszthetőek, Túri Erzsébet díszletei pedig a darabon átívelő teljes Notre Dame-szimbolika egészéhez érnek fel. Hasonló hatásmechanizmussal működnek a liturgikus színezetű, egyházi stílusú kórusfelrakások, amelyek szakralitásba húzzák, és monumentalitásba hajtják a történetet, illetve elérik, hogy a legelső ilyen jellegű betétdal felhangzásától kezdve dramaturgiailag valahogy  mindennek, ami a cselekmény szerint a színpadon zajlik, hirtelen nagyon súlyos tétje legyen.

Sokan A Szépség és a Szörnyeteg meséjével állítják párba A Notre Dame-i toronyőr korokon átívelő tanulságokat hordozó sztoriját, pedig inkább Az Operaház fantomjának szintén rendhagyó szerelmi háromszöge sejlik fel benne, ami a színház alatti labirintusban élő, torz arcú zenei zseni, a Christine nevű fiatal énekesnő, és Raoul, a romantikus fiatal gróf között alakul ki, csak az ehhez nagyon hasonló dinamika A Notre Dame-i toronyőrben a Quasimodo-Esmeralda- Phoebus kapitány közötti tengelyen konkretizálódik.

Kiemelt kép: Jelenetkép A Notre Dame-i toronyőr című előadásból (Fotó: Veres Ildikó)