„Aki kussol, az nem hamarabb, hanem soha nem szabadul” – interjú Molnár Áronnal

Alaposan próbára tette a türelmemet, emiatt többször is elengedtem az interjút. Aztán a Pozsonyi Pikniken összefutottunk, de nem kezdett magyarázkodni, nem fogta a körülményekre, viszont bocsánatot kért. Úgy éreztem, megérdemel egy esélyt, főleg, mert régóta kíváncsi voltam, hogy mi hajtja előre, milyen valójában, amikor nincs közönség, nem forognak a kamerák. Nem okozott csalódást, a kiállása nem (csak) a külvilágnak szól, négyszemközt sem fogja vissza magát. Kendőzetlenül mondja, amit gondol, és van mondanivalója bőven.  Molnár Áronnal beszélgettünk.

Miért lettél színész?

Négyéves voltam, amikor eldöntöttem, hogy színész leszek, öt évesen pedig már rendező is akartam lenni.  Akkor még Szerbiában éltünk, s amikor pszichológus édesanyám kérdezte, hogy képzelem el a rendezést, azt válaszoltam, hogy leültetem a leghíresebb színészeket magam köré, és megkérdezem tőlük, hogy mit szeretnének csinálni. Tehát már akkor is demokratikusan képzeltem el a színház működését, amire azért nagyon sokat kellett várnom, hiszen a valódi demokratikus színház nem más, mint a Loupe Színházi Társulás.

Azért ne szaladjunk ennyire előre az időben! 4 évesen hogy találtad ezt ki? Volt előtted valaki példaként?

Az unokanővérem színésznő volt a Vajdaságban, ami biztos, hogy befolyásolt a döntésemben, mert nagy hatással volt rám, de nem kizárólag miatta lettem színész. Szerettem megnevettetni az embereket, valahogy ez az egész kézenfekvő volt. Egyszer az egyik rokonom megkérdezte, hogy azért majd lesz valami normális munkád is, ugye? Nagyon érdekes a színészettel kapcsolatban, hogy amikor mi dolgozni megyünk, azt mondjuk, hogy elmegyek játszani. Amikor azt mondom, hogy elmegyek dolgozni, akkor elmegyek próbálni. Van is egy híres anekdota, hogy miért próbáltok, miért nem csináljátok? Mert az a helyzet, hogy ennél kegyetlenebb szakma nincs a világon! A lelkünket tesszük ki a színpadra, az emlékeinket használjuk fel arra, hogy veled elhitessük éppen aznap este, hogy az mindig az, amit mondunk. És aztán utána a legszenvedélyesebb, legtitkosabb dolgainkról mesélünk egy szerepen keresztül, és a vége néha mégis az, hogy túl sok volt, vagy túl kevés volt. Mert a színészet mindig szubjektív. Egy kajak olimpikont soha nem fog senki megkérdőjelezni, hogy csúnyán evezett-e vagy sem. Az arany az arany. A színészetből soha nem kapsz aranyat! Soha! Egyszer hallottam azt a kritikát, hogy túl jó. Érted? Túl jó! Akkor az már rossz?

Mennyire teszed ki a lelkedet esténként?

Teljesen! Nagyon sokan választjuk ezt a szakmát, viszont nagyon kevesen dolgozunk valóban a lelkünkből, és a szívünkből. Azért, – és ez szerintem teljesen érthető –, mert egyszerűen elveszik. Már elveszik abban a sok helyzetben, a kőszínházi gyárban a lélek, elveszik, mondjuk azok a rendezők vagy igazgatók, akik nem emberként, hanem eszközként tekintenek rád, elveszi a közélet, amiről kellene beszélned, de nem éled meg azt, ami körbevesz, hiszen 0-24-ben a színházban vagy folyamatosan. A pártpolitika pedig elveszi tőlünk a függetlenséget, és rákényszeríti a szabad művészetet arra, hogy betagozódjon, ami szerintem rettenetes dolog. És érdekes, hogy ez a csend mennyire uralkodik az életünkben.

A pályád a Vígszínházban indult, ami az álmok netovábbja egy kezdő színésznek. Ahol egy ideig szintén csend volt.

Harmadéves voltam, amikor megkaptam Ádám, a fiatal zeneszerző szerepét a Játék a kastélyban című előadásban, amit Marton László rendezett, és egy főszerep. Vagyis harmadévesen a Vígszínház nagyszínpadán játszottam főszerepet, ami tényleg óriási dolog volt. Főleg, hogy sok olyan csodálatos osztálytársam volt, aki nemhogy nem volt sehova leszerződtetve, de gyakorlati lehetőséget sem kapott egyik színházban sem. Pedig tehetségesek voltak. Én akkor a Vígszínház óriási épületének és óriási színpadának a bűvöletében azt éreztem, hogy „Úristen, ez micsoda lehetőség!” Rengeteget dolgoztam, én magam is kértem, hogy hadd legyek benne minél több előadásban, tanulni, fejlődni akartam. Ez a lendület, a sok lehetőség, a szakmai rácsodálkozás vitt előre jó ideig, olyannyira, hogy szinte elvakította előttem az igazságot. Ami egészen kiábrándító volt: hogy egy verbálisan és fizikailag abuzív vezető a hatalmával visszaélve vezeti a színházat. Mert a saját bőrömön tapasztaltam meg, és aztán másokon is láttam azt, hogy ez mit okoz, és ez egészen félelmetes volt. Ott vége lett a csendnek.

Amikor felálltál, volt B terved? Hogy hogyan, merre tovább?

Amikor felálltam, akkor nem találtam a házon belül szövetségest, ezért úgy éreztem, hogy értük, helyettük is kiállok. Próbálkoztam korábban is tenni a helyzet ellen, de nem jártam sikerrel. Úgy mondtam fel, hogy nem volt még csak elképzelésem se a hogyan továbbról, de azt tudtam, hogy ami ott van, az számomra vállalhatatlan. Azt a biztos egzisztenciát, amit a Vígszínház adott inkább álbiztosnak hívnám. Háromszázezer forintot kerestem, az volt a maximális fizetés, amit tudtam keresni úgy, hogy harminc előadást játszottam, tehát minden este. Mellette próbáltam, szinkronba jártam, mint egy kifacsart citrom, olyan voltam. Amikor eljöttem, akkor kicsit távolról rálátva jöttem rá, hogy mennyire brutálisan mérgező volt az a közeg.

Itt kezdődött a lázadásod, hogy beleállsz ügyekbe?

Nem, ez már gyerekkoromban is megvolt. Igazából szerintem ott kereteződött, hogy a szakmámon belül hogyan és miképpen képzelem el a színészek jövőjét. Sehol nem tartunk. Én akkor 27 éves voltam, és konkrétan nulla forintra váltottam az álbiztos egzisztenciámat, mert sokkal többre tartottam, hogy egyenes gerinccel, nyugodt lelkiismerettel és kevesebb traumával éljem tovább az életemet. Ha bárki ennek az ellenkezőjére akar rávezetni, bármilyen eszközzel, az ellen mindig lázadni fogok. Velem ilyen soha többet nem fog megtörténni! Később  A mi kis falunk című sorozatnál is hasonló volt a helyzet, ami pedig biztosabb egzisztenciát adott. Kiszálltam abból is.

Amikor a Vígből eljöttél, az nem volt csalódás? Merthogy nyilván erre nem voltál felkészülve.

Jó szó erre a csalódás, ami igazából az évek alatt jött elő. Eleinte a naivságom, meg a munkamorálom volt az erősebb, nem figyeltem a saját érzéseimre. De az eljövetelem rávilágított a problémára, aztán abban az évben még tízen eljöttek, az egy komoly hullám volt akkor.

Aztán Eszenyi Enikő is távozott. Követted az ügyet?

Ezt az ügyet mi robbantottuk ki, és a mai napig mi tartjuk tűzben. Ez az ügy most is forró téma, ugyanis a főváros lefolytatott egy vizsgálatot, megállapítottak valamit, de a mai napig nem tudjuk, hogy mire jutottak. Megsemmisítették a bizonyítékokat, 63 ember tanúvallomását nem tartották tiszteletben. Ez lenne a valódi igazságszolgáltatás? Ezek az emberek nemcsak magukért álltak ki, hanem a következő generációért is. Hogy velük ne történhessen meg ugyanez, sehol.

Te sok olyan ügyben is kiálltál, ahol nem voltál direkt módon érintett. Ilyenkor tudsz hiteles lenni?

Tudod, az van, hogy sok helyzetben azért, hogy az ügy változzon, muszáj félretenni a büszkeségünket. És vannak olyan helyzetek, amiknél nem fordulsz el azért, mert nem vagy benne direkt érintett. Mert nem azért nehezményezel valamit, mert függsz tőle, hanem azért, mert nem jó.

Mit jelent neked a függetlenség?

Az a dolog, amit a legjobban féltek az életemben. Akár a magánéletben, akár szakmailag, ha valaki ezt veszélyezteti, akkor szorul a hurok. Olyankor sarokba szorított oroszlánnak érzem magam, ahonnan mindenképp szabadulni szeretnék. Nagyon izgalmas volt, amikor színészileg független lettem. Miskolcon játszottam a Ványa bácsiban, aztán az Örkényben, Az ügynök halálában Gálffi Lászlóval, aki az osztályfőnököm volt. Egyhetes próbafolyamat alatt összehoztuk Tasnádi Istvánnal és Vidovszky Gyurival a  Majdnem húsz című előadást, a kis Vidnyánszky rendezte az Iván a rettenetet a Radnótiban, kinyílt a világ, hihetetlenül turbulens időszak volt, imádtam. Aztán Fehér Balázs Benő rendezte Dosztojevszkijtől A játékost szintén a Radnótiban, ahol azt éreztem, hogy ismét elkezdek végrehajtóvá válni, és olyan szerepet játszok, amihez semmi közöm, nem mondok semmit a világról, miközben egyre jobban idegesített az, ami történik az országban. Hogy kint tüntetnek, én meg a színházba megyek. Az, hogy valakik kint kiállnak, petíciókat írnak, én pedig megint megyek be próbálni. És ez elkezdte piszkálni az agyamat, hogy egyszerűen nem veszek részt a közéletben. Ez a próbafolyamat segített abban, hogy felnyíljon a szemem, és négy évre teljesen ki is szálltam a színházból.

Ekkor hoztad létre a noÁr mozgalmat?

Igen, és akkor csak ez volt előttem. Semmi próba, semmi előadás. Izgalmas periódus volt, hogy olyan problémákról tudtam beszélni, amelyek égetőek voltak, és amelyekkel hatást tudok elérni a színház falain túl is.

Ez egy elég intenzív időszak volt, amit végül felfüggesztettél. Felemésztett?

A csodálatos munkatársak miatt hoztam meg ezt a döntést, mert olyan helyzetekbe kerültek, amelyek vállalhatatlanok voltak. És én felelősséggel tartoztam értük, a mentális, és fizikai egészségükéért is. Minden felelősség az enyém volt, sőt, a kirakatban is én voltam.

Senki nem akart lebeszélni a mozgalmasdiról?

Képzeld, nem. Arra emlékszem, hogy amikor Lengyel Tominak megmutattam az első rap számot, annyit kérdezett, hogy tudod, mit veszel a nyakadba? Azt mondtam, hogy persze, tudom, felkészültem rá. És tényleg felkészültem rá, de fogalmam sem volt, hogy micsoda pokolba megyek bele ebben a történetben.

Megbántad?

Nem. Vannak dolgok az életemben, amiket megbántam, de semmit nem csinálnék vissza. Azért lettem az, aki, mert azokat a hibákat is elvétettem. Ha most ezt nem így csinálnám, akkor azért lenne nehéz, mert abból nem tanulnék. Nagyon sok hiba volt, sokat estem pofára, de azok is kellettek.

A LOUPE Színházi Társulással viszont az előadásokon keresztül kommunikáltok közügyekről, óriási sikerrel. A lázadást, ami mintha a lételemed lenne, ki tudod itt adni magadból?

Nagyon őszinte leszek ezzel kapcsolatban, mert én szívem szerint úgy képzelem, hogy az ideális ország olyan, ahol nem kell lázadni a közügyek ellen. Hanem én a színházat csinálom, érted? Az én vízióm az én életemben az, hogy most arról beszélgetnénk, hogy jössz-e te is az SZFE tüntetésre, ahol mondjuk csökkenteni akarják a második hangszer oktatásának gyakorlati óraszámát.
Amikor a társulattal kapcsolatban gondolkozom, vagy ránézek az egész csapatra, azért izgalmas látni, mert az összes olyan tudást, amit felhalmoztam a mozgalomnál, mint mondjuk az adománygyűjtés, a közösségszervezés, a kommunikáció, azokat itt mind lehet kamatoztatni. És az nagyon jó, hogy erre négyen vagyunk. Ez egy óriási lehetőség és segítség. Most van egy videós csapatunk, akik szintén segítenek, tehát érezhetően együtt fejlődünk ebben a dologban. A mozgalmon belül túl nagy falatot vállaltam. Az rengeteg volt, de ez mind oda csúcsosodik ki, hogy ahol most tartok, az egy nagyon fontos mérföldkő, mert minden gesztus, tett, ami ott volt, az segítheti ezt az ügyet, amit most csinálok. Olyan szempontból is, hogy mentálisan és fizikálisan se sérüljünk.

A LOUPE-ban minden demokratikusan működik?

Abszolút!  A művészeti tanács vezetője Horváth János Antal, ő olvassa a legtöbb darabot, és hoz ajánlatokat. Viszont ami csodálatos, hogy mindenki hozhat témákat és közösen ötletelünk mindenen.

Te melyik előadást hoztad?

A kezdet/végé-t. Egy éven át „terrorizáltam” vele a csapatot. 20 éves voltam, amikor hallottam erről a darabról, a Katonában ment, Stohl András és Szacsvay László játszotta, Gothár Péter rendezte. Olvastam is, nagyon izgatott, sokat lobbiztam azért, hogy megvalósítsuk.

Az előadás az apává válásról szól, te nem vagy még apa. Mi miatt izgatott ennyire?

Egyrészt engem a cirkusz része érdekelt. Az érdekelt, hogy hogyan tudunk egy olyan műfajt teremteni, ami eddig nem volt. Mi az a cirkuszszínház? Hogy működik? Hogy néz ki? Milyen az, amikor tényleg kevered a prózát a cirkusszal, a cirkuszt a prózával, valóban jelenetek vannak, és a jeleneteknek az egyensúlya a cirkuszi etűdökkel együtt hogyan tud szervülni egy előadásban. Ez egy kísérlet is, hiszen ez az első előadás, ami így készült. Szerencsére nagy sikere van, teljesen lenyűgöző, ahogy álló tapssal jutalmazzák a nézők. A téma pedig – ahogy minden előadásunk esetében – aktuális, a generációnk kardinális kérdéseit dolgozza fel: gyerekvállalás, függetlenség, monogámia kontra poligámia vagy poliamória. Nagyon sok helyzetben segít feltenni kérdéseket, miközben van min röhögni is.

A Sztárbox a te koordináta rendszeredben hol van? Az is cirkusz?

Minden olyan dolog, ami a közönség előtt történik, az valahol cirkusz. Engem csak az érdekel, hogy mivel tudok üzenni. Minden eszköz. Az előadás eszköz. A boksz is eszköz. Például üzenhetsz arról, hogy mit jelent a sport. Megmutathatod azt, hogy mondjuk te hol vagy a sport koordinátarendszerében. Mit jelent az egészséges életmód? Hogyan és miképpen lehet felkészülni erre az edzésre. Lehet beszélni például a győzelem után arról, hogy kinek ajánlod a meccset. Hallottunk-e már valaha olyat ma Magyarországon egy bokszmérkőzés után, vagy bármi után, hogy valaki a győzelmét Iványi Gáboréknak ajánlja? Ilyen volt az Álarcos énekes is, ahol második lettem, és amikor levettem az álarcot, free SZFE maszk volt rajtam. Ez mind lehetőség és mind eszköz. Minket használnak, a TV használ minket. Ugyanúgy, akkor mi miért ne használnánk a TV-t? Miért ne használnánk azt a platformot? És amikor vannak olyan gondolatiságok, magatartások, vagy attitűdök, amelyeket az életemben fontosnak tartok, akkor ezek a csatornák, vagy ezek a műsorok lehetőséget biztosítanak arra, hogy ezekről tudjak kommunikálni.

A Hadik film is eszköz volt?

A Hadik állami film, a befizetett adónkból készült, és az államnak van lehetősége eldönteni, hogy azt mire költi. Szerintem azzal az égvilágon nincsen semmi baj, ha az országban nemzettudat erősítő filmek készülnek, csak legyen jó. A Hadik az első forgatókönyv elolvasása után egy izgalmas történet volt, aztán a film olyan lett, amilyen. De sokat gondolkodtam a filmmel kapcsolatban. Hogyha tényleg szeretnénk a fiatalokat nemzettudat erősítő film elé integrálni, hogy lássák azt, hogyan nézzenek rá, akkor nem engedhetjük meg magunknak szerintem ezt, ami történik, akár a Petőfi filmmel, akár a Hadik filmmel. Ezek nem érik el azt az ingerküszöböt, amire tényleg kíváncsiak a fiatalok. Ott tényleg be kell vállalni azokat a fiatal rendezőket, akik most feketelistán vannak. De ebben a rendszerben ezek az emberek soha nem fognak alkotni. Azért, mert ez a rendszer retteg a kritikától, és retteg attól, hogy egy művész üzenni fog a filmjében. Pedig a filmnek üzennie kell. Ez a lényege! Mert az fontos eszköz a Hadiknál, hogy én Molnár Áronként, aki a rendszernek az egyik fő ellenlábasa vagyok, és egy új, tisztább rendszer mellett kardoskodok, nekem ugyanúgy fontos a nemzettudat. Ugyanúgy fontos nekem a történelmünk, a huszároknak az ügye, a viselkedésük, a kultúrájuk, az öltözködésüktől elkezdve a miliő, amiben éltek, hiszen az én nagyapám is lovas katona volt Szerbiában. Ez egészen a gyökerekig ér, ráadásul nagyapám foglalkozott a családfánk kutatásával, és kiderült, hogy kunok vére csörgedez bennünk. Szerintem fontos, hogy egy rendszer ellen lázadó ember ugyanúgy beszéljen a patriotizmusról, és ne szedjék szét érte.

Olvasol kommenteket, hozzászólásokat?

Szoktam olvasni, persze. Azért, mert nagyon sokat segítenek abban, hogy lássam azt a fajta retorikát, hogy milyen gyorsan, vagy miképpen tudja befolyásolni a kormány a saját szavazótáborát. Néha szórakoztatom is magam vele. Sőt, néha válaszolok is. De komolyabb kommentháborúba nem megyek bele, arra időm sincsen.

Jól vagy a bőrödben?

Nagyon. Jól alszom, rendben vagyok, tiszta a lelkiismeretem, tükörbe tudok nézni, és bármelyik pillanatban tudom azt, hogy én tényleg mindent megtettem. És ez nagyon érdekes, mert nem magam miatt csinálom feltétlenül. Én tudom azt, hogy mire van szükségem ahhoz, hogy jól aludjak, egyenes gerinccel tudjak létezni, és részt tudjak venni a társulat mindennapi működésében, hogy tudjunk előre menni. Amiért igazán csinálom, az a következő generáció. Hogy legyen nekik példa, hogy így is lehet csinálni.

Képviselni saját magad, tervezni előre, igenis fel lehet és fel kell szólalni a közügyekben. Ha a következő generáció mindig csak azt látja, hogy csend van, akkor mindig így fog maradni minden. Hogy rettegnek és soha nem fognak tudni megszólalni. A „kussolj, úgy hamarabb szabadulsz” azért rossz gondolat, mert ha kussolsz, soha nem szabadulsz.

Itt van egy kiváló lehetőség, csináltunk egy társulatot, mi ezzel fogunk üzenni. A művészet, a kultúra fegyverét használjuk ahhoz, hogy egy szabad színházért, és aztán egy szabad országért küzdjünk.

Kiemelt kép: Molnár Áron (Fotó: Marie Claire)