Aki harcol, veszíthet, aki nem harcol, már vesztett is – kritika A sárkányfutó átka című előadásról

Egyesek bármennyire is szeretnék, igazából senki sem tudja elkerülni az életében, hogy gyerekekkel társalogjon. Nem kell, hogy a sajátunk legyen: lehet a szomszédé, aki átrúgta a labdát a kerítésen, vagy egy rokonunké, aki csak azért sem hajlandó megenni azt a kanál levest, viszont ezt mindenkivel a lehető leghangosabban tudatja. De elég, ha visszagondolunk a saját kisgyermekkorunkra, amikor mi is ezt a szektort erősítettük, és esetleg összetűzésbe keveredtünk egy pajtásunkkal. Hogyan lehet egy gyereknek szépen elmondani, hogy ha még egyszer átrúgja a labdáját, letépem a fejét? Hogyan magyarázom el neki, hogy azért kell megenni azt a kanál levest, mert később éhes lesz? És mégis, hogyan értethetem meg a pajtásommal, hogy szabálytalanul előzte meg a Matchbox autómat? Hiába gondolom úgy, hogy sokkal érettebb és tapasztaltabb vagyok a kisgyerekek jelentős hányadánál, ráadásul jóval több szónak ismerem a jelentését, ez mégis kevésnek bizonyul, amikor olyan komplex életigazságokat kell nekik megtanítani, amelyeket felnőttfejjel is nehéz elfogadni. Hogy mondom el egy gyereknek, hogy veszíteni nem szégyen? Hogy nyugodtan próbálkozzon és bukjon el? Hogy bátran álljon ki az igazáért? Ezek megválaszolására vállalkozik a Budapest Bábszínház Arjun P. Anand A sárkányfutó átka című ifjúsági regényének színrevitelével.

A 12 éves Szofi (Spiegl Anna) élete nem áll éppen a legfényesebben: amikor először találkozunk vele, egyedül kuporog egy pincében, miközben anyukája (Krucsó Rita) és egy férfi (Tatai Zsolt) a nevét kiabálják. A falak repedtek, a téglák hidegek és koszosak, az egyetlen fényforrás pedig szinte csak a lányt világítja meg – nehéz elképzelni, hogy ilyen körülmények között minden rendben lenne valakinek az életében. Hamar kiderül, hogy Szofinak az ifjúsági sakkbajnokság vármegyei döntőjére kellene tartania, de nem hajlandó elmenni. De miért is lenne, hiszen megtudjuk, hogy a nevét kiabáló férfi nem csak a sakktanára, de még az anyja felé is kacsintgat, apukáját (Hannus Zoltán) meg már két hete senki sem találja, nélküle pedig biztosan nem megy sehova. Egyértelmű a felállás. Közben a pincében kutakodva Szofi egy ősrégi sakktáblára bukkan, rajta egy megkezdett játszmával. Megfogja az egyik bábut és lép, de abban a pillanatban szétnyílnak a pince repedt falai, villámló fények villódznak, árnyak tekeregnek, hangok dübörögnek és Szofi hirtelen már egy másik univerzumban találja magát.

Ezt a pillanatot a lehető legkonkrétabban kell elképzelni, mert ezzel a vízválasztó jelenettel az előadás felsorakoztatja elképesztő eszköztárának jó részét, és ízelítőt ad abból, mire is számíthatunk a folytatásban. A modern daraboknál ma már egyáltalán nem ritka – sőt, a nagyobb volumenű előadásoknál talán már elvárás is –, hogy a hagyományos, hús-vér és fa-szög díszlet mellett, vagy akár helyett, valamilyen modern, multimediális megoldás is helyet kapjon. Legyen grandiózus, legyen lélegzetelállító, legyen modern és persze férjen is el a színpadon. A mai technológiát kihasználva ilyenkor gyakran LED-falakhoz és vetítésekhez nyúlnak, hogy a helyszín és a díszlet minél élethűbb, filmszerűbb hatást keltsen. Számomra ez azonban ott bukik el, hogy hiába láthatunk hatalmas kastélybelsőket vagy végtelen birodalmakat, mindez mégiscsak egy sík képernyőre van vetítve, úgyhogy végsősoron ezeknek éppúgy csak helyszínmegjelölő funkciójuk marad, mintha egy festett háttérképet néznénk. Attól még, hogy a technológia révén ma már bármit meg lehet valósítani, nem jelenti azt, hogy mindent muszáj is. Egy igazán jó multimediális előadás akkor működik csak jól, ha minden felhasznált médium a saját erősségeit kihasználva csavar egyet a valóságon, nem pedig egyszerűen leképezi azt.

Fantasy révén persze A sárkányfutó átka egyik nagy feladata az is, hogy ugyanezen eszköztárral egy komplett új világot felhúzzon a semmiből, ami egyszerre hihető és mesés. Az az első vetítéstől kezdve világos, hogy ennek kivitelezésével semmi problémába nem ütköznek majd: csakúgy, mint a teleportálásnál, a későbbiekben is inkább egy stilisztikai kiegészítőelem a hátsó ponyva, mintsem egy díszletet helyettesítő olcsó megoldás. Ujvári Bors animációi, ha kell a sakkmérkőzést közvetítik, megmutatják, merre járnak hőseink Csaturanga hatalmas térképén vagy épp a távolból alább ereszkedő Sötét Vezér félelmetes alakját szemléltetik. A vetítés kevésbé szimbolikus és elvont, sokkal inkább mesésen valóságos.

Ehhez igazodnak Ágfay Míra jelmezei és bábjai is, amelyek mintha a karakterek elnagyolt, néhány mondattal körbeírható jellemeinek kivetülései vagy éppen meghosszabbításai lennének. Ott van például Teszárek Csaba Bobbyja, a világos bástya, aki a mesékből jól ismert, egyszerű, de jószívű mamlasz szerepét tölti be. Léptei konganak, ütései csattannak, öblös hangjából árad a barátságosság, minden mondatát pedig szűkszavúan, harmadik személyben mondja el magáról. Az pedig csak hab a tortán, hogy a többi bástyával ellentétben Bobbynak nem bokszkesztyű van a kezeire húzva, hanem egy-egy ütőpárna – vagyis elsősorban nem támad, inkább hűségesen véd.

Hasonlóan közvetlen és kifejező minden újonnan felbukkanó szereplő: már színrelépésük első pillanatában leolvasható róluk egy tűpontos jellemrajz. Rímekben beszélő, kecses, de makacs huszár (Barna Zsombot), bölcs és megfontolt futó (Márkus Sándor), vagy mocskos szájú, ám annál hűségesebb paraszt (Csarkó Bettina). Ezek a karakterjegyek akkor is világosan felismerhetők maradnak, amikor a hús-vér szereplők hirtelen bábokká alakulnak át: a huszár sakkfiguraként is büszke és izgága, a paraszt minden mozdulata tettrekészséget sugároz, Bobby pedig éppolyan lomha és lassú, mint emberként. Nincs kezük, nem mozog a szájuk, mégis, mintha pont ugyanúgy őket látnánk. A multimedialitás profi szintű kihasználása tehát nemcsak technológiai értelemben működik tűpontosan, hanem – nem meglepő módon – még a bábok szintjén is.

Ezek a könnyen megismerhető, és még könnyebben megszerethető, barátságos figurák, valamint az elképesztően látványos, okosan kivitelezett grandiózus díszlet minden alapot megadnak ahhoz, hogy a cselekmény lendületesen, magával ragadó iramban bontakozzon ki, miközben egy teljesen hihető, abszolút megalapozott karakterfejlődést is végigkövethetünk. Nem kell elidőzni sem a karakterek, sem a helyszín bemutatásán: minden él, minden magától értetődő. A viccek azonnal bájosak és tökéletesen helyükön vannak, már az első pillanattól olyan, mintha belsős poénokon nevetnénk. Mindez pedig ideális alapot teremt ahhoz, hogy Szofi nagy kalandjának – ami egyben az ő szimbolikus megpróbáltatása is – legyen tere kibontakozni és komótosan, mégis hihetetlen iramban révbe érjen.

Fantasztikus az a komplex, mégis kristálytisztán értelmezhető szimbolikarendszer, amelyet a cselekmény felépít, és amelyben minden esztétikai elem elengedhetetlen színesítő foltként illeszkedik a nagy egészbe – mind a befogadás, mind a megjelenítés szempontjából. Szofi bátor, de olykor elbizonytalanodik; küzd, de néha a legőszintébb próbálkozásai ellenére is elbukik. Mindez pedig minden didaktikus kioktatást vagy szemforgató patronizálást mellőzve olyan őszinte és felemelő módon van bemutatva, hogy egy gyerek biztosan megérti, egy felnőtt pedig még meg is könnyezi.

Kisajátítottam tehát A sárkányfutó átka által rám szabott tanulságot, amit nagy valószínűséggel a szomszéd focizó kölke, a rokon kisgyereke, de még a gyerekkori emlékeimből felidézett pajtásom is pontosan ugyanúgy megérthetne. Hiába érzem néha megfoghatatlannak, hogyan is lehetne igazán szót érteni velük, most mégis sajnálom, hogy nem ültek ott velem a nézőtéren. Ritka pillanat, amikor generációk tudnak osztozni ugyanazon a viccen, élményen vagy tanulságon – ezt pedig szívesen megosztanám egy olyan aggyal is, ami számomra gyakran felfoghatatlan módon működik. Akkor talán finomabban tudnám vele közölni, hogy széttépem, ha még egyszer átrúgja a labdáját.

Kiemelt kép: Pillanatkép A sárkányfutó átka előadásból (Fotó: Piti Marcell)