A járvány idején, 36 év társulati lét után döntött a szabadúszás mellett. 12 teátrumnak volt tagja, ahogy fogalmaz: „van ennek szépsége és hozadéka, bárhova megyek, sehol nem vagyok idegen”. Számos kiemelkedő színházi és filmszerep mellett tavasztól a Rózsavölgyi Szalon Szívhang című előadásában is játszik, beszédtechnikát tanít, és a mai napig versenyszerűen sportol, nem is titkolja, hogy endorfin függősége van. Hangját a legnagyobb külföldi sztároknak kölcsönzi folyamatosan, – amikor azt firtatom, hogy ki a kedvence csak annyit mond: „ilyet nem ér kérdezni”– de nem csak Jason Statham vagy John Malkovich miatt jó hallgatni, hanem mert arra is kiváló példa, hogy mennyit ki lehet hozni az életből. A Jászai-díjas színművésszel, Epres Attilával beszélgettünk.

Szinte az ország minden színházában játszottál már, de a Rózsavölgyi Szalonban még nem. Emiatt izgatott a felkérés, vagy a darab tetszett inkább?

A csajok (Szulák Andrea, Györgyi Anna és Sajgál Erika – A szerk.) már tudták, hogy miről fog szólni a Szívhang, és engem már úgy hívott Zimányi Zsófia (A Rózsavölgyi Szalon vezetője – A szerk.), hogy ők találták ki, hogy én is jöjjek. Tehát konkrétan meghívtak az előadásba, és amikor megtudta a darab írója, Hárs Anna, hogy én lennék a kívánságlista, vagy az eper a habon, akkor úgy alakította a szöveget, hogy nekem álljon a számra. Vagyis, ez az ő ajándéka nekünk. Ennek azért nehéz ellenállni. De mindig izgatott a Rózsavölgyi, mert sok kollégám, kolléganőm játszik itt, és csak jókat mondtak róla, többnyire azt, hogy ez szeretetmeló. Ezért piszkált, hogy én miért nem vagyok itt.

És tényleg az lett, szeretetmeló?

Igen. Nagyon szeretem, szeretjük a darabot, finom, jólesik. Azt meg különösen, hogy egyik csajjal sem játszottam még korábban. Ez is olyan helyszín, mint a Kőszegi Várszínház, hogy összefúj a szél olyan kollégákkal, akikkel mindig jó lett volna együtt játszani.

A Rózsavölgyi nem „igazi” színház, teljesen más kontaktusban vagytok a nézőkkel. Ez sem zavaró?

Valóban, itt azért nagyon közvetlen kontaktusban vagyunk a nézőkkel, de ez egyáltalán nem zavaró. Arcokat nem látok, nem is mernék megállni semelyik szempárnál nehogy zavarba hozzon, vagy mondjuk én őt. Nehogy valami privát kapcsolat keletkezzen. De nagyon jó, hogy a nézők együtt sírnak, és nevetnek velünk.

Szulák Andrea, Sajgál Erika, Epres Attila és Györgyi Anna a Szívhang olvasópróbáján (Fotó: Kallus György)

A történet nagyon aktuális, hiszen ahogy a darabban, úgy a való világban is komoly szerepe van a közösségi médiának. Te mennyire vagy jelen az online térben?

A facebookon én is sokat mozgolódok, főleg, amikor nem bírok magammal. De igazából ez csak a teljes jogon való felháborodás, vagy az öröm hangja, annál különösebbet nem csinálok. Nem kampányolok, nem állok be mindenféle táborokba. De arra viszont elég büszke vagyok, amiben meg benne vagyok. Ilyen a Tanítanék Mozgalom, jövök-megyek a noÁrral, tagja vagyok a PET Kalózoknak, ami nekem nagyon fontos.

Megkeresnek, vagy van egy belső küldetésed?

Régen nem volt, mert azt a hülyeséget találtam ki, hogy egy művésznek nem kell politizálnia. Aztán egyszer a csodálatos Fodor Tamás elmagyarázta, hogy ez mekkora marhaság. És hogy tudom-e, hogy az idióta egy ógörög szó, ami azt jelenti, hogy politikával nem foglalkozó ember? Az volt az idióta, aki nem ment el a cserépszavazásra. És egyszer csak felébredtem ebből a csipkerózsika álomból, ami nem azt jelentette, hogy előtte érintetlen voltam, mert addig is rettenetesen bosszantott sok minden, inkább egyfajta védelmi reakció volt a távolságtartás. Amúgy is szociofób vagyok, nem tudom, hogy tudtam színész lenni, egyszerűen nem bírom a sok embert egyszerre. Meg nem tudok beállni közösségekbe sem, ha sikerül is, akkor hamar távozom onnan. Most ez alól vannak kivételek.

Melyek azok?

Gyerekkorom óta motorozok, ezért tartozom egy szűkebb motoros körhöz, szintén szűkebb, és már kiöregedő golfos körhöz, és a PET Kalózokhoz, akik fantasztikus, adományozó lelkületű emberek és tiszta önkéntes őrület van bennük, és csodálatos, amit csinálnak. Arra például kifejezetten büszke vagyok, hogy közéjük tartozom. De itt nincsenek félkatonai meg illemszabályok, olyanok, amiktől én viszketek. Ezek mind vállalhatóak, örömmel tartozom hozzájuk.

Több helyre is tartozol ezek szerint, de hosszú idő után társulathoz már nem. Elég volt?

Egy idő után igen. A kőszínházi közösségeket is feladtam, mert elkezdett terhes lenni. 36 éven át mindig társulati tag voltam valahol. De nem voltam annyira röghöz kötött, mert 12 társulathoz tartoztam. Fiatal színészként a társulati létben az izgatott, hogy tettre kész emberként valami olyasmit hozzunk létre, ahol nem kell túl sokat magyarázni hülyeségekről, vagy felesleges dolgokról. Aztán ugyanez kezdett el zavarni. Ha van valamilyen kialakult közösség, abból óhatatlanul munkahely lesz, és készül valami termék, amit én már nem szeretek. Mert a szabadság az elillan egyszer csak, Bereményi írja le jól: „eltűnik, mint a pálinkafolt az asztalról”.

És ez 36 éven keresztül nem zavart?

Kellett egy súlyos világjárvány, hogy erre ráeszméljek.

Csuja Imre és Epres Attila a Tótékban (Fotó: Gordon Eszter)

Pont ezért is érdekes a döntésed, hiszen sokan attól pánikoltak be a járvány alatt, ha éppen lógtak a levegőben. Mégiscsak adott egy biztonsági hálót, vagy annak a látszatát, a társulathoz tartozás. Te meg akkor jöttél rá, hogy ez teher? 

Igen, sok kolléga esett abban az időben pánikba. De én már régen rájöttem, hogy a társulat teher is tud lenni, ezért disszidáltam egyes helyekről. Meg volt ahonnan ki is rúgtak. Régen rájöttem, hogy a költő szavaival éljek, ha „nem fogom be pörös számat”, akkor egy idő után megbolondulok. Elkezdek hülyeségeket beszélni, és azt meg nagyon nem kéne.

De ehhez el kell jutni egy korig, hogy ezt belásd, vagy egyáltalán felismerd, nem?

Nem csak egy korig kell eljutni, hanem haladni kell a korral. Mert nem lehet ott ragadni a XX. században. Máshol vagyunk, és mások. Annyira sokszínű ma már minden, egyszerűen nem ér leragadni sehol.

Ismét vissza is kanyarodtunk a Szívhanghoz, hiszen a darab is pont arról szól, hogy akárhány éves vagy, haladni kell a korral. Zsigerből mai az előadás, akár a te valós sztorid is lehetne. Vagy az enyém, vagy bármelyik nézőé. És ettől annyira szerethető.

Eszembe jutott a napokban, amit a Kern Adris mondott egyszer, akivel nagyon jóba lettünk hál’ istennek egy idő után a Vígszínházban, bár egyikünk sem könnyű ember. Elkezdtünk beszélgetni, hogy mi lenne a lényege ennek a színészet nevű cuccnak. Akkor nem értettem, de aztán most már igen, mikor az Andris azt mondta, hogy a jól eltaláltságban hisz. Akkor úgy nem fogtam fel, de egyre inkább látom, hogy ez nagyon fontos. Hogy jól eltalál valaki valamit. Például amikor jól eltalálják a szereposztást, a témát, vagy a helyet. Ez nagyon fontos. Mert akkor ezek a dolgok olyan könnyedén adnak ki valamit, valami olyat, ami jó csillagzat alatt született, hogy az hirtelen értékesebb lesz, mint a saját jogán. Nagyon menő, egyszer csak kinövi magát, és mi is elkezdjük imádni. Tegnap Debrecenben adtuk elő a Szívhangot, és totál megijedtünk. Gondolj bele, a Rózsavölgyi után elvinni egy előadást 330 fős ház elé! De ugyanúgy működött, mint itt. Óriási sikere volt, és fantasztikus, hogy valamit a saját fajsúlyánál fogva tud a darab.

Az Örkényben hogy fogadták, amikor eljöttél? 

4-5 előadásom még van, ettől aztán kicsit olyan mintha mi sem történt volna. Nem volt semmiféle szakítás, hajtépés, sértődés, nem gondolom, hogy ez olyan nagy ügy lenne. Mindenki tekintettel volt arra, hogy én mit gondolok erről, és nem bántok senkit, nem haragszom senkire.

A munkát meg így is elvégzed…

Bocsánat, hogy közbevágok, de nem hiszek a munka szóban ezen a szakterületen, vagy ebben a művészeti ágban. És azt is szoktam gondolni, hogy aki elfelejti, hogy ez játék, az kicsit eltévedt az erdőben. Akármilyen súlyos vagy problémás, vagy nehezebben feldolgozható, akkor is ki kell bányászni belőle a játéknak a komolyabb, vagy fényesebb ajándékait. Én ezért csinálom.

Epres Attila a Hurok olvasópróbáján (fotó: Takács Attila)

Az, hogy szabadúszó lettél, jót tett a lelkednek?

Nagyon! Egész másképp érzem magam. Engem egy idő után elkezd nyomasztani, amikor tudni akarják, hogy hol vagyok és beosztják a napomat.  Azt nehezen viselem. Természetesen elvégzem, amit rám bíznak, de tudják a kollégáim, hogy én vagyok az első, aki otthagyom a szövegkönyvet valahol a büfében, vagy az öltözőben, mert tudom a szöveget, és emlékszem rá, hogy mit kell csinálnom. Behozom magammal a kelléket, megjelenek időben, velem nincs gond. Csak ne kérjék számon tőlem, hogy egyébként mit csinálok, mert én nem 24 órás színész vagyok, bocsánat. Én nem szeretek napközben színész lenni, hanem csak akkor, amikor dolgom van.

Dolog pedig van, tanítasz is. Kiket, és mire?

A Metropolitan Egyetem mozgókép szakán van egy specializáció, és ott filmszínész szakon tanítok beszédtechnikát. Van 9 csodálatos hallgatóm. Ma éppen vizsgájuk volt, és olyanok voltak, hogy ugrálni tudtam volna örömömben. Olyan komoly formaidőzítés volt, mint a legjobb sportokban. Nagyon klasszul elkapták, és mindenki a saját egyéniségéből tudott valamit hozni, ami jóval több, mint 4 félévvel ezelőtt. Irtóra látszik rajtuk, ahogy bomlik ki a tehetség és a fejlődés. Nagyon boldog vagyok velük. És büszke is rájuk, mert teljesen maguktól eljöttek velem tavaly a Tiszára, a folyótisztásra 5 napra. Most meg jönnek velem a Bodrogra, és ők ebben Magyarország egyetlen egyetemi csapata, az összes közül, ami nagyon szomorú.

A Belvárosi Színházban is új darabot próbálsz. Mesélnél erről?

Paczolay Béla rendezésében, a Még egy kört mindenkinek című darabot próbáljuk. Nagyon jó szövegkönyvet csinált Zöldi Gergő, örömmeló lesz megint. Friss dolog ez is, talán két éves a film, és mint kiderült először színdarab volt, aztán a filmet újra átírták színdarabra, és most az kapott egy magyar változatot. A Városmajorban mutatjuk be nyáron, ősztől pedig a belvárosi Színházban.

Akkor most csak örömmunkáid vannak?

Mindig így kéne, hogy legyen. Egyszer azt mondta Valló Péter –aki remek mesterem volt Egerben fiatal színész koromban, sokat rendezett nekem nagyszerű előadásokat, nagy főszerepeket játszottam nála –, amikor nagyon bosszankodtam, mert valami nem igazán akart sikerülni, meg elég sok fék volt rajta, hogy: figyelj, de ott volt a másik szereped, ami meg jó volt. De Péter, 4-ből 1? –kérdeztem. Azt mondta, majd meglátod, ez egy remek arány. Ha 4-ből 1 igazán jól sikerül, akkor örüljél! Természetesen nem lehet kitalálni a Sztálini hülyeséget, hogy „elvtársak alkossatok remekműveket”, mert senki nem ezt gondolja. De az viszont nagyon tud bosszantani, amikor olyan felesleges köröket futunk, amit mindenki tud, hogy nem kéne, és mindenki befogja a száját. Na, ezt úsztam most meg, ilyet már nem csinálok.

Sokat voltál vidéken és a fővárosban is. Volt számodra mindkettőnek szépsége? 

Volt egy olyan mondás kiskorunkban, hogy „aki színész akar lenni, vidékre kell annak menni”. Ez nagyjából most is érvényes, hiszen vidéken olyan nagy népszínházi repertoár van, olyan tág határokkal, hogy ott meg lehet tanulni a szakmát. Többé-kevésbé. El is lehet romlani, ha valakinek hajlama van arra, hogy lusta legyen és beleragadjon egy szerepkörbe, ami megy, és a többit rutinból megoldja. És gyorsan vesz magának egy házat és soha többet nem csinál semmit, csak elegánsan bejár a színházba, és elegánsan a város polgára lesz, akkor sokat nem fog fejlődni. De ha akar sok mindent csinálni és van hozzá ereje és ambíciója, akkor nagyon sokat lehet vidéken tanulni. A rosszból is. Azt is meg lehet tanulni, amire már a Szinetár tanár úr felkészíttet minket: hogy hogyan kell megoldani azt, amikor nem jó. Mert abból lesz több. És ha erre kialakul valami jó védekezési rendszer vagy rutin, akkor kevesebb energiát pazarolunk el.

Epres Attila és Kaszás Gergő (Fotó: Pinceszínház)

Azt mondtad, hogy nem vagy könnyű ember. Milyen értelemben nem?

Mert nem nagyon tudok lógni a szekrényben a többi kabát között. Ez nekem nem megy. Amikor valami nyomja a szívemet, akkor azt előbb-utóbb, vagy szépen, vagy nem szépen, de meg fogom mondani. Egy darabig azt mondták, hogy gonosz vagyok, én meg mindig mondtam, hogy nem gonosz vagyok, hanem őszinte. De hogy az milyen rossz – mondják. Sajnálom, de nekem nincs arra időm, hogy ne legyek őszinte. Meg türelmetlen is vagyok, persze. De már nem annyira. Mondjuk ezen a feleségem nagyon fog röhögni. Mindig úgy éreztem, hogy nincs arra időm, hogy megint lenyeljek 3 gombócot, hanem akkor beszéljünk már őszintén. És igen, van, hogy emiatt kirúgnak.

Mindig ilyen voltál?

Igen.

Rengeteg sportot űztél, többet ezekből még ma is. Főállású sportoló soha nem akartál lenni?

Lettem majdnem, többször is. De aztán valahogy nem érdekelt az első osztály. A test öröme izgatott, meg az endorfin. 8 évesen kezdtem szertornázni, aztán atletizáltam, jól ment a gerelyhajítás, de meguntam. Elmentem bokszolni, de megutáltam a meccseket. Röplabdáztam, 4 évig kézilabdakapus voltam, teniszeztem, minden volt. De amikor azt mondták, hogy napi 2-3 edzés kell, akkor elszivárogtam. Az a fajta monotonitás nekem nem megy. Futni, kajakozni, biciklizni úgy tudok, elég sokat, hogy mindig máshol. Kicsit mindig változtatom az útvonalat és a helyszínt. A héten lesz kajak Maraton versenyem Győrben. Úgy edzek, hogy megkerülöm a szigetet, a hídlábat, teljesen más útvonalon megyek, mint a többiek.

Könnyű veled együtt élni?

Biztos nem. Egyébként de, mert alkalmazkodó vagyok. Nagyon hamar rájöttem, hogy ha egy nő szeretne valamit, ahhoz érdemes alkalmazkodni, mert nem hülye. És az ösztönei pedig tutira jobbak, mint az enyéim. Ha bizonytalan vagyok valamely döntésemben, akkor gyorsan megkérdezem a feleségemet, és amit mond, azt érdemes úgy csinálni. Ez azt is jelenti egyébként, hogy otthon is szeretem a jó hangulatot, nem bírom a feszkót sehol.

Közeleg a kerek születésnapod, ilyenkor sokan számot vetnek az eddigi életükkel. Van bármi miatt hiányérzeted?

Sok mindent szeretnék még csinálni, az például nagy vágyam, hogy eljussak a Yellowstone parkba, vagy lássam New Yorkot. És szeretnék feljutni a Holdra, bár lehet, hogy az én életembe már egy űrutazás nem jön össze. Igazából nincs olyan, ami után sóvárgok, és tudom, hogy nem lesz. Nem gyártok le magamnak szenvedéseket. Szerepekről sem szoktam álmodozni, nem önvédelemből, hanem nincs bennem a képesség. Mint ahogy az irigység és a féltékenység sem. Ha megérint valamiféle irigység, akkor egy perc alatt elszégyellem magam, mert tök haszontalan érzés.

Színház sincs olyan, amelyik hiányzik?

De, a Pintér Béla. Nézem az előadásait, így azt is tudom, hogy nem egyszerű. Óriási munka van abban, hogy ilyen pontos legyen. Imádom nézni. Minden előadása szakmailag olyan kidolgozott, mint egy sokoldalú gyémánt. Nagyon szeretem őket. Az izgatna. Nem tudom, hogy mennyire menne együtt Bélával, de nagyon szeretem, szoktam is vele dumálni, mindig örülünk egymásnak. Ez vonz. De régóta titkos vágyam volt, hogy a TÁP Színházban megjelenjek, és mit ad isten a 20. jubileumi évben benne leszek. Mindig csíptem volna, ha ebben az őrületben kicsit részt vehetek, ezért ez nagyon imponál.

Kiemelt kép: Epres Attila (Fotó: Örkény Színház)