Ahol senki sem tudja, hogy mi a boldogság – Kritika a Patika című előadásról

December 15-én mutatta be az Örkény Színház Szép Ernő Patika című művét Mohácsi János rendezésében, Znamenák Istvánnal, Tenki Rékával és Novkov Mátéval a főszerepben. Ezek a nevek már elegendőek voltak arra, hogy felfokozott kíváncsisággal várjam a darabot, amely nem hogy nem okozott csalódást, hanem hosszú idő óta az első olyan színházi előadás, ami képes volt napokig tartó indulatokat kiváltani belőlem.

A 100 évvel ezelőtt íródott háromfelvonásos darab eredeti szövegéhez a Mohácsi testvérek és Kovács Márton a megfelelő helyeken egy kicsit hozzáírtak, így egy-egy szereplő, mint például a patikusné vagy Kati, a cselédlány a karakterüket mélyítő háttértörténeteket kaptak. Ezek a „toldások” olyan könnyedén simulnak bele az eredeti darab szövetébe, hogy aki nem ismeri Szép Ernő sorait, az maximum Jéger Zsombor egy erőteljesebb mondatánál („Mi nem udvarolunk, hanem kúrunk!”) kapja csak fel a fejét.

Az első felvonás Laposladány egyetlen kocsmájában játszódik, tökéletes korrajzot kapunk a kisvárosi életről: a potentátok kártyáznak, a cselédlányt vegzálják, és nem hagyják zavartatni magukat az elutazni készülő patikussegédtől sem, akinek elköszönése a darab végén újabb jelentésréteget kap majd. Ide érkezik meg a patikus felesége (Tenki Réka) és a postamesterné (Kerekes Éva játssza eredetileg a szerepet, de a színművésznő betegsége miatt Für Anikó ugrott be), akik az esti bálra készülve várják a parti végét. Az új patikussegéd, Balogh Kálmán (Novkov Máté) hozzájuk csatlakozik. A pesti fiú végtelenül naiv, szerelemre és megértésre vágyik, és azt hiszi, hogy Laposladányban majd olyan finom úrihölgyeket ismerhet meg, akik viszonozzák érzelmeit. Csetlik-botlik a falusiak között, nem találja a helyét, hiszen semmi sem olyan, mint ahogyan azt ő elképzelte: nem jönnek a lányok a bálba, sőt bál sincs… A patikusné kelletlen, a postamesterné viszont harsány, sőt, magamutogatása már-már ízléstelenségbe csap át. Vitathatatlan, hogy az első felvonás Für Anikóé, játéka annak ellenére, hogy „csak beugró” lenyűgöző, ott sok ahol kell, ott kegyetlen, ahol a legnagyobb hatást éri el éles, bíráló szavaival és ott megtört, ahol a leginkább felhívja a figyelmet a férfiak által megnyomorított női sorsra. Csodálatos minden perc, amit a színpadon tölt.

A második felvonás néhány hónappal az első után játszódik. A patikusné egy éjjel, amikor a férje a cimboráival valahol mulat, gyötrő fogfájásra ébred, felkelti Kálmánt, hogy segítsen rajta, adjon rá gyógyszert. A segéd előtt végre megnyílik a lehetőség, hogy az álmodott kalandot és érzelmeket megélje, ezért váratlanul szerelmet vall a fiatal nőnek. Tenki Réka eleinte nem veszi komolyan, hárít, menekül, ám az ostrom egy pontján feladja az ellenállást, leborul az asztalra, és mélyen magába nézve elmondja azt a keveset az életéről, ami eddig történt benne. Beszél a nővére haláláról, arról, hogy hogy ment hozzá az özvegy sógorához, sőt arról is, hogy a zárdabéli barátnőivel megfogadták, hogy nem veszítik egymást szem elől, de még ez sem így lett… olyan mélységes reménytelenség süt a színésznő hangjából, ahogy ráébred tulajdon boldogtalanságára, hogy összefacsarodik mindenki szíve a nézőtéren.

Az önvallomás áttöri az utolsó gátakat is, közel engedi magához Kálmánt, ám kettőjük érzelmeinek beteljesedését a patikus és cimboráinak megérkezése zavarja meg. Ha az éjszakai jelenet Tenki Réka jutalomjátéka volt, akkor a hajnali egyértelműen Znamenák Istváné. Elképesztő érzékenységgel játssza a férjet, aki rajtakapja feleségét barátai előtt valamin, ami meg sem történt. Őrjöngő tombolásában a finom mimika és a széles gesztusok is helyet kapnak, tökéletes arányban elegyítve. Monológjának végére megértjük, hogy nem is a megcsalás lehetősége borítja fel világát, hanem az a tudat, hogy a felesége ráébredt arra a nihilre, ami mellette jellemzi az életét.

A harmadik felvonásra némi rásegítéssel azonban minden visszaáll a „rendes” kerékvágásba. A postamesterné szökése nem töri meg a férfiak egységét, a patikussegéd szerelme is elillan, sőt nagyotmondásával mindinkább lealacsonyítja az eddig is csak hazudott érzelmeket. Katival való mellékszála inkább csak a lány jellemrajzának adaléka, Zsigmond Emőke szépen adja a látszólag naiv, ám mégis okos cselédlányt, tiszta, mesterkéletlen gesztusaival és hangsúlyaival ismét az övé az egyik legerősebb alakítás. A patikusné az egyetlen látványos vesztese a történteknek, ő már csak lehajtott fejjel képes a kávé felszolgálására is, ám így sem tudja eltakarni a férji előjogok látható nyomait: a vérnyomok az orrán azt mutatják, hogy az eddigi helyénél is mélyebbre került, nem tudja többé leereszkedő távolságtartással figyelni a város életét.

A zárójelenetben Kálmán ugyanúgy próbál búcsúzni, ahogy a korábbi segéd is tette, ám az urakat ő sem érdekli, a kártyapartit még annyira sem szakítják meg, hogy kezet fogjanak vele. Kati ugyanúgy ott sertepertél körülötte, de a lány ragaszkodását meg ő nem veszi észre. A jelenet adta keret elárulja, hogy történhet bármi Laposladányban, az a kisvárosi élet hierarchiáján, a nők elnyomott és kiszolgáltatott helyzetén semmi nem változtat majd, marad a pálinka, ami ugyan semmin sem segít, de legalább tompult érzékekkel lehet tőle a semmibe bámulni, ahogy teszi azt a patikusné is…

Hiába íródott 100 éve a történet, amikor a függöny legördül, érezzük, hogy az alkotók a máról akartak valamit mondani, és sikerült is nekik, méghozzá olyan húsbavágó módon, hogy egyetlen vidám arcot sem látni a kifelé igyekvők között. Mindenki érzi, hogy elképesztően pontos látleletet kaptunk a nők kiszolgáltatottságáról, a hatalommal való visszaélésről, és ez az, ami erőteljes indulatokat generál: hogy lehet az, hogy egy egész évszázad alatt nem változott semmi? Ettől a tudattól mi sem vagyunk boldogok.

Kiemelt kép: Novkov Máté és Tenki Réka (Fotó: Horváth Judit)