Ahol az isten sem boldog – Kritika a Bernd Rózáról

Szeptember 28-án tartották a Thália Színház új játszóhelyének, a Télikert első bemutatóját, amely Gerhart Hauptmann egyik kevéssé ismert drámája, a Bernd Róza volt. A címszerepet a teátrum társulatának új tagja, Mentes Júlia Virginia játssza, az előadás rendezője pedig Tarnóczi Jakab. Mindketten idén júniusban végeztek a Színház- és Filmművészeti Egyetemen.

Az irodalmi Nobel-díjas drámaírót összesen 45 színdarab szerzőjeként tartják számon, melyek közül a legjobbaknak az első világháború előtt született színműveit gondolják a kritikusok. A Bernd Róza is ilyen, 1903-ban íródott ugyanis. A drámát az ezt követő évben láthatta először a magyar közönség, Hevesi Sándor fordítását elsőként Budapesten, majd Kolozsvárott vitték színre. Azóta azonban egy rendező sem vette elő, egészen mostanáig, amikor is az izgalmas darabválasztásairól ismert Tarnóczi Jakab talált rá ismét. A fiatal alkotó olyan klasszikusokat bújtatott mai köntösbe az elmúlt két évben, mint Kleisttől A Schoffenstein család és Az eltört korsó, vagy Aiszkhülosztól a Leláncolt Prométheusz.

Az újragondolást Tarnóczi esetében nem úgy kell érteni, hogy egyetlen rendezését is mai közegbe helyezte volna, vagy a szöveget aktualizálná immáron az állandó alkotótársának mondható Varga Zsófiával. Inkább arról van szó, hogy ők ketten olyan ügyesen húznak meg bármilyen drámát, lehántva ezzel minden felesleges sallangot róluk, hogy attól válik kortalanná és könnyen értelmezhető minden egyes mondat, ami a színészek szájából elhangzik. Így van ez a Bernd Rózánál is, hiába múlt el 115 éves a dráma, ez egy percig sem érződik az előadáson.

És bizony a témán sem, amit feldolgoz. Adott egy fiatal lány, aki sohasem volt szabad: az édesanyja halála után rá maradt a háztartás gondja, az édesapja ellátása és a húga felnevelése is. A felelősség egy igazi felnőtté, ám a többi még véletlenül sem, Róza életének minden mozzanatát a kényszer határozza meg, sosincs igazán döntési helyzetben, ha a saját sorsáról van szó. Most sem, amikor a legnagyobb kérdésben akarnak helyette határozni, hogy mikor menjen férjhez. A „kihez” már fel sem merül, az az apja által eleve elrendeltetett. A lány megpróbál ugyan apró csatákat nyerni, ám ne számítsunk gyors happy endre… nem annyira egyszerű azért ez.

Róza szerelmes, egy olyan férfibe, akibe nem lenne szabad. Flamm, a munkaadója nős, felesége, Jette hosszú évek óta bénultként él, közös gyermekük meghalt. Nagyhatalmú ember, hiszen ő a falu jegyzője, ennek ellenére úgy viselkedik a fiatal lány közelében, mint egy kamaszfiú, eszét veszi a szerelem. Kettejük heves viszonya persze nem maradhat titokban, az egyik munkás, Streckmann megzsarolja Rózát, hogy mindenkinek elmondja titkukat. Róza mindent megtesz, szó szerint mindent, hogy megakadályozza a katasztrófát, mert nem csak Jette jóindulata fontos számára, jövendőbelijét, Keil Ágostot és édesapja szeretetét sem akarja elveszíteni. Ám a szóbeszéd megindul, a viszonynak következményei lesznek, a bonyolult konfliktusok pedig nem hogy megoldódnának, egyenesen tragédiába fulladnak.

A 95 perces előadás az elejétől kezdve efelé tart, boldog pillanatokat még akkor sem látunk, amikor a két szerelmes ölelkezik, vagy amikor Róza és Ágost esküvőjének az időpontját akarják kitűzni. Mindenki titkol valamit, mindenki elfojtja a vágyait, mindenki tele van félelemmel és szorongással. Mentes Júlia Virginiának kell ezt játszania leginkább, a bájos mosolyában, az édes énekhangjában is ott van folyamatosan a feszültség. A színésznő elképesztően széles amplitudón mozog, a mondat elején könyörög, a végén már fenyeget, egyik pillanatban a vágytól megrészegülten csókra nyújtja a száját, a másikban azonban már eltaszítja magától Flammot… ezen az őrületes hullámvasúton száguld a szívszorító végkifejlet felé, és megyünk mi is vele, hiszen tökéletesen magával ragadja a nézőket az átgondoltan és precízen felépített alakítás.

Mentes Júlia Virginia méltó partnere minden színrelépő művész, a Berndet alakító Tamási Zoltán pont annyira szigorú, hogy kellően láttassa a nyomást, ami a családja részéről Rózára nehezedik. Bán Bálint és Mózes András nagyon jól hozzák figuráikat, előbbi a kicsit szerencsétlen, ám végtelenül jóindulatú Keil Ágostot, utóbbi a bajkeverő Streckmannt. Schell Juditnak mondhatnánk azt is, hogy hálátlan feladat jut, hiszen egy székben ülve, egyetlen kezével játszva kell Jettét megformálnia, ám ez számára nem okoz gondot. Arcával és hangjával minden egyes érzelmet pontosan megmutat: a jóindulatú asszonyt és a csalódott megcsalt feleséget is láthatjuk tőle.

Zseniális rendezői húzás volt Molnár Piroskát felkérni Marthel szerepére. A Róza kishúgaként színpadra lépő színművésznő gyermeki rácsodálkozással követi nővére sorsának kegyetlen alakulását, nagyon jó kontrasztot adva a felnőttek beletörődő elfogadásának. Zayzon Zsolt Flammja is széles ívet jár be, a magabiztos, szenvedélytől fűtött hősszerelmestől eljut egészen a felesége szoknyája mögé bújó, tetteiért a felelősséget nem vállaló riadt kisfiúig, aki arccal a saroknak fordulva tagadja meg a korábbi érzelmeit. Szép bemutatkozás ez a részéről a társulatban.

A színészi játék erőteljességét jól támogatja a díszlet: Kálmán Eszter és Tarnóczi Jakab egy teljesen stilizált közeget találtak ki játéktérnek. Egy menzán járunk, ami aztán hol a jegyző házaként, hol pedig Berndék otthonaként funkcionál, mikor mire van szükség. A rendezőtől megszokhattuk, hogy előadásaiban a látvány általában a fekete és szürke színekből építkezik, ám itt most megtöri ezt a hagyományt, a tér és a jelmezek is mind élénk színekben pompáznak, azonban együtt mégis kiadnak valamiféle harmóniát. Fontos szerep jut a zenének is, ez sem újdonság a fiatal alkotótól. Az előadás kezdetén például Bach Jesu, meine Freunde című motettáját éneklik el közösen a szereplők, megteremtve ezzel az alaphangulatot.

Izgalmas előadás lett a Thália Színház Bernd Rózája. Más, mint amit a nagyszínpad közönsége megszokhatott a társulattól eddig, ám pont ez is a legvonzóbb benne, olyan találkozást tesz lehetővé a színművészek és a nézők között, amire egy szórakoztató bohózat nem lenne képes. Felkavar, kérdéseket tesz fel, anélkül, hogy a szánkba rágná a válaszokat, egyszerűen csak hagyja, hogy mi magunk gondolkodjunk a láttotakon. Okos színház ez, pont olyan, amit Tarnóczi Jakabtól megszokhattunk már!

Kiemelt kép: Mentes Júlia Virginia (Fotó: Szokodi Bea)