„Ahogy belép ide az ember, azonnal érzi a hely spiritualitását” – interjú Nagyváradi Erzsébettel

Nagyváradi Erzsébet 1994-ben végzett a Nemzeti Színház Színiakadémiáján Nagy Zoltán tanítványaként. 1995-től a régi Nemzeti Színház, 2000-től a Pesti Magyar Színház társulatának tagja volt, majd szabadúszóként dolgozott. 2019 szeptemberétől a Spirit Színház társulatát erősíti, olyan előadásokban látható, mint az Agyigó, Az ajtó, a Maria Callas mesterkurzusa, a Bernarda Alba háza vagy éppen a pont ma bemutatásra kerülő Soha nem szerettelek. Böbét, ahogyan a barátai hívják, különleges kapcsolat fűzi Szabó Magdához és a műveihez, többek között erről, valamint a közelgő premier kapcsán is beszélgettünk a színésznőnével az új bemutató főpróbahetében. 

Hogyan került kapcsolatba a Spirit Színházzal?

A mi barátságunk Perjés Jánossal igen régi, közel harminc éves. Fiatal színésznőként több reklámfilmet is forgattam, neki meg akkoriban reklámirodája volt. János gyakorlatilag végig követte a pályafutásomat, rengeteg előadásomat látta a régi Nemzeti- illetve később a Pesti Magyar Színházban, ahol 16 évig társulati tag voltam. Mikor megalapította a Spirit Színházat felhívott, hogy jönnék-e hozzá játszani, amire örömmel mondtam igent. Azóta több közös munkánk is volt.

Akkor az, hogy felkérte a most szeptemberben megalakult állandó társulatba, nem érte meglepetésként.

Részemről nem volt az! (nevet) De el kell mondanom, hogy az, hogy idáig eljutottunk, nem csak én, hanem maga a Spirit Színház, rengeteg munkának a gyümölcse. A mostani a negyedik év, hogy állandó hellyel rendelkezünk, előtte többnyire utazószínházként működtünk. Mi a nulláról, sőt, nem is: mínusz 20-ról indultunk. Rengeteg bemutató, új szerep, a közös gondolkodás és természetesen a közönség becsábítása kellett ahhoz, hogy mára Budapest egyik „divatos” színházává váltunk. A repertoár klasszikusokból és tabutémákat boncolgató ősbemutatókból áll. Itt mindent Perjés János talált ki, valósított meg! Az ő elképesztő munkájának köszönhető, hogy magánszínházként társulatot épített. Jó ide tartozni, 10 év szabadúszás után ismét társulati tagnak lenni! Elmondhatatlan érzés…

A régi Nemzeti Színház nagyszínpada után nem volt ijesztő olyan intim térben játszani, mint amilyen a Spirit játszóterme?

Kicsit pontosítok: a régi Nemzeti valóban hatalmas színpaddal rendelkezik, ha jól emlékszem a nézőtér is 800 fő befogadására alkalmas. Ugyanakkor ott is volt kamaratermünk, ez ma a Sinkovits Imre-kamaraterem. Ráadásul hozzánk tartozott a Várszínház, aminek szintén volt egy kisebb játszóhelye. Tehát évekig négy különböző méretű színpadon játszottam állandó jelleggel. Ettől függetlenül, én alapvetően nagyszínpadi színésznő vagyok, és hiába szerepeltem előtte is kamara-előadásokban, ezt a műfajt itt kellett megtanulnom. A Spirit Színház érdekes atmoszférával rendelkezik, ahogy belép ide az ember, azonnal érzi a hely spiritualitását. Tavaly mi is nyitottunk egy új termet, ahol főleg monodrámák, valamint két-három szereplős darabok mennek. János megtalálta a színház lényegét: itt csak és kizárólag a színész van. Nem használunk nagy díszleteket, nincs ezernyi lámpánk, nincsenek függönyök, amik mögé el lehetne bújni – vagyis minden hiányzik, ami elhomályosítaná egy színész hiányosságait.

Emiatt jóval nehezebb is játszani?

Ezt embere válogatja. Én drámai színésznőnek tartom magam, annak ellenére, hogy szeretem a vígjátékokat és a zenés darabokat is. Ahhoz, hogy el tudjam játszani azokat a fájdalmakat és gondolatokat, amikre megértem, nekem a Spirit ideális hely. Tény, hogy sokkal nehezebb megfogni a nézőt és a figyelmét órákon keresztül fenntartani, de én pont ezt szeretem benne.

A Spirit Színházban két olyan előadás is fut jelenleg, amely szorosan kapcsolódik Szabó Magdához.

Szabó Magda végig kíséri az életemet. (mosolyog) Még fiatal színésznőként játszottam a Régimódi történetben, én alakítottam Magda anyukáját (Jablonczay Lenke – A szerk.) és nagymamáját (Gacsáry Emma – A szerk.). Egyik alkalommal, amikor megtudtam, hogy az írónő is nézi az előadást, kikukucskáltam a függöny mögül, hogy megnézzem, hogy milyen is az én „kislányom”. A szünetben hatalmas megtiszteltetés ért: Magda odajött hozzám, és azt mondta, hogy ezernyi Régimódi történetet látott már, de én vagyok az első olyan színésznő, aki ugyanúgy beszél, hangsúlyoz, gesztikulál, mint az édesanyja. Aztán évekkel később – ez már a Gózon Gyula Kamaraszínházban volt – Czeizel Gábor felvetette, hogy csináljunk egy Szabó Magda-estet az önéletrajzi írásokból és versekből. Ez lett az Agyigó. Közel három hónapig dolgoztunk rajta – Gábor hozta a prózákat, én a költeményeket –, végül egy olyan anyagot raktunk össze, amely az írónő egész életét feldolgozza, a művein keresztül. Eleinte kicsit kételkedtem, azt hittem, alig fogjuk játszani, a színház igazgatója, Szabó Ágnes is azt mondta, hogy menjen le tízszer, utána „turnézhatunk” vele az országban. Magam is meglepődtem, mennyire sikeressé vált. Bebizonyosodott, hogy az embereknek igenis szükségük van a szépre, a mély gondolatokra. Ezt az előadást végül áthoztuk a Spiritbe. Kutik Rezső gitárművésszel azóta töretlen sikerrel játsszuk. Aztán János felvetette, hogy szeretné, ha Az ajtót is bemutatnánk az én főszereplésemmel, amiben szintén Szabó Magdát alakítom. Természetesen Czeizel Gábort kérte fel rendezőnek.

Mit gondol, mi lehet Szabó Magda titka?

Annyira fantasztikusan írt, hogy öröm olvasni, kiejteni, hallgatni. Ráadásul nekünk, színészeknek gyönyörű, nagyívű szerepeket írt, a pályafutásom legszebb munkáit neki köszönhetem. Tűpontosan képes ábrázolni az embereket. A nézők pedig töretlenül imádják.

Most viszont egy újabb ősbemutatóra készülnek. Mesélne kicsit a Soha nem szerettelek történetéről?

Francois-Marie Banier festőművész volt, de emellett megjelent öt regénye és három drámája is. Dalí jó barátja volt, ő biztatta arra, hogy írja ki magából gyerekkori sérelmeit. Ezt az önéletrajzi történetet dolgozza fel az előadás, ami azért is kiemelten fontos, mert ez napjainkban is probléma. A saját ismeretségi körömből is tudnék példát mondani olyan férfiakra, akiknek nincsen életük, mert az anyjuk elnyomja őket. Nem azt mondom, hogy ezek a nők nem, hanem rosszul szeretik a gyereküket. Félnek az egyedülléttől, a magánytól. Az előadásban az anya-fiú viszony egy idő után átfordul férfi-női kapcsolatba.

Milyen a próbafolyamat?

Léner Andrással (a rendező – A szerk.) még a Budapesti Kamaraszínházban találkoztam 10 éve. Azóta barátok vagyunk és sok munkáját láttuk egymásnak. Kicsit meg is lepődtem, hogy rám gondolt ezzel a szereppel kapcsolatban, mert nekem is van egy 17 éves fiam, de én nem ilyen anya vagyok. Csak remélni tudom, hogy nem telepszem rá! (nevet) Maga a próbafolyamat iszonyatosan izgalmas volt, Andrással és Gergővel (Karácsony Gergely – A szerk.) nagyon egymásra találtunk. A rendelkező próba előtt volt egy egyhetes asztalipróbánk, ott sokat beszélgettünk, volt időnk összecsiszolódni. Az is kiderült, hogy Gergővel egészen hasonlóan gondolkodunk. Ő egy roppant érzékeny, jól gondolkodó, tehetséges fiú, öröm vele dolgozni. Maga a darab pedig: ez pont olyan munka, amiért a színész szeret színész lenni. Egészen mélyre kell ásnunk magunkban, hogy felszínre tudjon törni az a gyötrelmes fájdalom, ami ebben a két emberben megvan. December 27-én lesz a premier, most fogjuk elkezdeni a főpróbahetet, ami mindig izgalmas. Eddig csak jeleneteket, szösszeneteket próbáltunk, ezeket nevezhetjük gyöngyszemeknek, amiket most fogunk felfűzni egy láncra. Ilyenkor derül ki, hogy lesz-e belőle nyaklánc, és ha igen, olyan, mint amilyet mi szeretnék, hogy legyen.

Jól gondolom, hogy egészen különleges előadásról beszélünk?

Igen, mind témájában, mind kivitelezésében. Ha megnézünk egy Banier-képet, egészen apró mozaikokká tudjuk szétszedni. Amint távolodunk, úgy állnak össze egy egésszé ezek a mozaikok. Az előadás is tulajdonképpen ilyen: a nézőnek kell összeilleszteni a kis darabkákat, hogy az egészet lássa. Biztos vagyok benne, hogy utána sokáig fognak még beszélni az előadásról, akik megtekintik, de ez is a lényeg. A színház olyan, mint egy terápia: meghallgatod, elgondolkodsz rajta és megpróbálsz kiutat találni.

Mennyire megterhelő lelkileg egy ilyen szerepet próbálni, játszani?

Megterhelő, de meg kell tanulnunk lerakni ezt a terhet, amikor kijövünk a színházteremből. Tavaly összeszámoltam, hogy a 25 éves pályafutásom alatt közel 100 szerepet játszottam el, amiből több mint 70 főszerep volt – szinte mind súlyos, drámai szerep. Ha az elején nem tanulom meg, hogy ne vigyem magammal haza a karaktereket, mára szétmarcangolta volna a testemet, a pszichémet. A színház nagy társasjáték, nemcsak egymással, hanem a nézővel is. Amikor együtt éljük át a pillanatokat, a történeteket, akkor megszületik a csoda, akkor értelmet nyer a létezésünk, a hivatásunk.

Ha jól tudom, az évad második felében is lesz bemutatója?

Pozsgai Zsolttal együtt voltunk társulati tagok a régi Nemzetiben, régóta terveztük, hogy dolgozunk majd együtt, de ez eddig nem jött össze. Aztán egy nap János felhívott, hogy Pozsgai jön hozzánk, a saját darabját rendezi, és én lennék a női főszereplő. Hatalmas ajándék ez számomra! Úgy tűnik, hogy a Spiritben minden álmom valóra válik!

Kiemelt kép: Nagyváradi Erzsébet (fotó: Spirit Színház)