Agyeldobós – Kritika az Inkognitóról

Albert Einstein meghal 1955-ben. Az agyát ellopja Thomas Harvey patológus a boncasztalról. A csomagtartóba rakva, családi engedély nélkül hazaviszi, hogy tanulmányozhassa a zseni agyát, hátha valami természetfeletti, idegrendszeri (el)változást talál, tudományos karriert remélve ettől az ötlettől. Célja és szenvedélye megszállottsággá válik, Harvey elveszíti családját, állását – de Einstein agylemezkéjét még véletlenül sem.

Ez csupán az egyik történetszál a hazai közönség számára már ismert Nick Payne angol drámaíró Inkognitó című darabjában. A Baráthy György fordításában készült, októberi ősbemutató középpontjában az agy működése és fontossága áll, konkrét és átvitt értelemben. Nem véletlenül agyszerű színjáték a műfaji megnevezés.

Szőcs Artur egyfelvonásos rendezésében Harvey sorsa mellett részletekben elénk tárul Henry Maison (valós) esete is, aki egy műtét miatt veszítette el emlékeinek jelentős részét. A szkeccsszerűen felépített előadásban kockáról kockára derül ki az is, mennyire volt sikeres az akkoriban új tudománynak számító neuropszichológia szerint folytatott gyógyítási kísérlet. Harveyhez és Maisonhöz kapcsolódik egy elvált, egygyerekes anya is, aki egy másik hölggyel gabalyodik romantikus viszonyba.

Első olvasatra is soknak és bonyolultnak tűnhet a valós és fiktív események gombolyaga. Bár a végére talán összeáll a képlet a közönség fejében, a sok váltás, ugrás olykor nehezen követhető. Akárcsak az agyban megfogant gondolatok. Merthogy tulajdonképpen Payne és Szőcs Artur is az agyi folyamatok sokszínűségét akarja a színház nyelvére lefordítani. Slárku Anett látványa bordó, többféle módon alkalmazható geometrikus formákból, valamint egy zongorából áll. A zene agyra gyakorolt hatására és az emlékezés, az agy tevékenységeinek töredezettségére, mozaikszerűségére is jól rímel a díszlet.

Ebben mozog, létezik, mozgat, helyez át, ül le az a négy színész, aki a sokszorosan összetett történetben felbukkanó szerepgárdát megformálja. Mindegyikük rendelkezik egy jelentősebb szereppel a sok közül. Nagy Ervinhez alapvetően az agyat elcsenő, tudományos elhivatottságában mindent elvesztő patológus karaktere köthető. Szép ívet formál a lelkes, kissé nárcisztikus tudós és a megtört, de pislákoló reményt még mindig magában tartó öregember között. Profin változik át hanglejtésben és hangszínben is az adott jelenethez szükséges másik karakterré, például a pszichiátria egyik kezelőorvosává. Igaz, átalakulásai néhol inkább rutinszerűeknek, semmint átgondolt karakterformálásként hatnak.

Kellékek is segítik a színészeket, miközben egyik szerepből a másikba ugrálnak. Ennek a segítségnek a jelentősége leginkább a patológus feleségeként és az egygyerekes, meleggé váló anyaként jobban megismert Kovács Patríciánál érthető tetten. A lófarok és a kiengedett haj, a szemüveg és annak hiánya, a begombolt ing és a lenge mellény mind-mind segítik a színészt, hogy a lehető legjobban elválassza karaktereinek megformálását. Arcjátékában és intenzív jelenlétében is hiteles, csupán a finomabb, érzékenyebb jelenetekben tűnik kicsit hamiskásnak. Ezzel együtt Kovács a jelenetcsokrok egyik fő motorja.

A másik Horváth Szabolcs, akinek Henry Maisonja megrázóan szép és nagyívű alakítás – azt, hogy Horváth mennyire képes azonosulni a mentálisan sérült emberek belső világával, bizonyította Csáth Géza-estjében is. Szerepváltásaihoz kevesebb kellékbéli segítséget kap, mégis, az egyik leggördülékenyebben vált a sérült Maisonból az elhanyagolt ifjú Einstein vagy a sztorikereső újságíró figurájává.

Márkus Luca alakításai is szépen simulnak bele a gyorstempójú, szinte csettintésre változó helyzetekbe. Márkus főbb szerepe Maison „friss” felesége, ugyanis Maison a lánykérés napján kerül súlyos állapotba, majd a pszichiátriára. Jelenettöredékről jelenettöredékre változik át a folyton reménykedő, erős nőből egy teljesen hitehagyott, megkeseredett és elcsüggedt lánnyá. Szép párhuzamot húz játékával Nagy Ervin patológusának sorsa és a saját fő figurája között. Márkus azonban pontos és technikás meleg szeretőként és ausztrál tájszólással beszélő pultosként is – ez utóbbi talán az est legsikeresebb, a közönség által leginkább kedvelt szereplőjévé vált.

A négy színész remek ritmusérzékkel, összhangban játszik, elegánsan egészítik ki figyelő jelenlétükkel a partnerek adott jelenetét. Mindannyian mindig színpadon vannak, ahogyan agyunkban is egyszerre tud sok minden és sok mindenki jelen lenni. Fontos, már-már tézisdrámába illő mondatok hangzanak el, miközben a szerepekkel és a szituációkkal idősíkokat is ugrunk, megállás nélkül. Ebbe a fényjátékkal és vetítéssel megtűzdelt ugrálásban és száguldozásban elfáradhat a közönség elméje. Az Inkognitó csupán egyik történetszála is külön drámát igényelne. Így egyben azonban túl tömör és kissé kusza. Még akkor is, ha érezhetően Szőcs a színészi játékra alapozza rendezését, hogy túl sok (értelmezési) terhet ne rójon a nézői agyra más színházi eszközt is használva.

Izgalmas létünk legfontosabb szervének működése. Színházilag pedig érvényes téma a memória és az emlékek létjogosultsága, fontossága is. Csak lehet, ami az agynak megfelelő tempó, mennyiség és impulzivitás, az a Pesti Színház színpadán a szemnek és főleg az értelemnek túlzsúfoltságot és zsongást okoz.

Kiemelt kép: Jelenetkép az Inkognitó című előadásból (Fotó: Kovács Milán)