Agatha Christie nyomában – kritika A dominógyilkosságról

A Szegedi Szabadtéri Játékok keretén belül Újszegeden tekinthettük meg a Játékszín produkcióját, A dominógyilkosságot. 

Ha a krimi egyik legismertebb formájáról, az úgynevezett. whodunnit-ról beszélünk, akkor jó okkal jut eszünkbe rögtön a műfaj egyik legnagyobb etalonja, Agathe Christie. Élek a gyanúperrel, hogy a legtöbb mindent (vagy legalábbis: nagyon sokat), amit tudunk a műfajról, azt neki, az ő munkáinak köszönhetjük, és aki mostanság arra adja a fejét, hogy ilyen jellegű művet ír, annak minimum egy hálálkodó szerelmes levelet kell intéznie az írónő szelleméhez. Másrészről – pont ezek miatt – felmerül az, hogy lehet-e még újat mutatni ezen a téren? Lehet-e valamiféleképpen überelni az olyan klasszikusokat, mint a Mert többen nincsenek (régebbi keresztségben: Tíz kicsi néger), vagy Tíz kicsi indián, illetve a Gyilkosság az Orient expresszen? 

Szente Vajk és Galambos Attila arra vállalkoztak, hogy félresöpörve az adaptációs lehetőségek egész tárházát, saját kútfőből merítve írjanak meg egy hamisítatlan, Agathe Christie-inspirálta krimit. Ennek eredményét pedig már láthatta a nagyérdemű több ízben, újabban pedig az újszegedi égbolt alatt találgathatott a közönség arra vonatkozólag, hogy ki is a tettes. 

A dominógyilkosság ha akarná se tudná letagadni Christie szellemiségét, örökségét. Adott egy tucat szereplő (Törőcsik Franciska, Szerednyei Béla, Kolovratnik Krisztián, Dobó Kata, Makranczi Zalán, Lévay Viktória, Tóth Enikő, Fehér Tibor), egy hajó fedélzete, valamint egy holttest, illetve egy levél, amely katalizátora a darabban tornyosuló erőszakos/sötét cselekedeteknek. Az ilyen és ehhez hasonló, jól ismert sémákra építkező történetekben azonban mindig az az igazán érdekes, amikor (ha és amennyiben) megpróbál eltérni a jól bevált moduloktól. A dominógyilkosság pedig egyszerre marad konzervatív és próbál meg némi új ízt vinni a cselekménybe. Konzervatív, mert a legtöbb “fajtársához” hasonlatosan ugyanolyan homályban tartja a nézőközönséget és hagyja, hadd tippelgessen a gyilkos kilétét illetően. Mindenki gyanús és mindenki szóba jöhet potenciális tettesként, ezen a vonalon sok újdonság nincsen, ebből a szempontból egy komfortmű, ami meghatározott ütemben hozza a vörösheringeket és fordulatokat. Amiben valamennyire rendhagyónak mondható, az az a szándék, hogy valamelyest kiforgassa az ilyen jellegű sztorikban oly domináns hidegfejű, matematikusi kilogikázást. Ez a része is kidomborodik a cselekményen belül, viszont üdvösnek tartottam azt, hogy ezt kvázi tudatosan használja és beemeli a történetének tematikái közé. Reflektál rá, kommentálja.

Szentéék a politika kiismerhetetlen, lélekroncsoló világát teszik meg történetük hátteréül, belevonva népirtásokat pénzelő nagyhatalmakat, korrupciótól bűzlő nagyfejeseket és átláthatatlan hatalmi játszmákat. Konkrét aktuálpolitikai átfedés nélkül (még a karakterek is angol nevet kaptak, mintegy jelezve, hogy véletlenül se gondoljunk magyar viszonyrendszerekre), az egésznek a természetén keresztül próbálja ráirányítani a figyelmet a józan ész, a szív és a “bigger picture” észben tartásának ellentmondásaira. 

Mindez leírva remekül hangzik és impozánsnak, ám a kész mű legyen bármennyire szimpatikus vállalásában és tartalmazzon akármennyi érdekes ötletet, valahogy mégsem hatott rám olyan meggyőzőleg, mint szerettem – vagy szerette – volna. A legnagyobb problémát abban véltem felfedezni, hogy a karakterek csak lazán felskiccelt vázlatok, sematikusak és/vagy érdektelenek. Ezáltal abban sem leltem semmi izgalmat, hogy megfigyeljem, ki él és ki hal, valamint, hogy éppen mik azok az okok, amiért megtörténik ez az “incidens-sorozat”. Nem okolva emiatt a színészeket, akik tisztességgel helytálltak szerepeikben a színpadon, mindent megtéve azért, hogy életet leheljenek szerepeikbe. Az írás bár lelkes, de több fantáziát is elbírt volna, a rendezés pedig egy-két problémásabb hatásvádász jelleget leszámítva (ezt kiváltképp a zene használatán éreztem) többnyire igyekszik fenntartani a feszültséget. Hol sötétbe burkolózó jelenetekkel, hol pedig kékes fényárban úszó színpadképpel. És ha már színpadkép, itt meg kell dicsérnem a díszleteseket: a hajóbelső felépítése karakteres és igényes, kellőképpen részletgazdag és több lehetőséget is biztosított arra, hogy a szereplők váratlanul el- és feltűnjenek. 

Igazi kraftot az utolsó harmadban éreztem, amikor a megoldásra fényt kezdenek deríteni: érezhető, hogy ez volt az a szegmens, ami igazán érdekelhette az alkotókat is. Ugyan egy-két narratív döccenő itt is volt (két szálat kellett összekötni és az egyik érdekesebbnek bizonyult a másiknál), de tudott meglepetést okozni és az ülés minden kényelmetlensége, valamint az előttem ülő takarása ellenére is azt éreztem, hogy érdekel a végkifejlet.

Ami tehát az összképet illeti, vegyes érzésekkel távoztam a helyszínről. Értékeltem, hogy egy eredeti sztorit kívánt színre vinni Szente Vajk, értékeltem néhány ötletét és a színészek munkáját. Viszont a kivitelezés maga, az írás, a cselekmény vezetése nagyon sokszor inkább vontatott volt, semmint lázba hozott és sajnálatos módon ezen nem segített az sem, hogy hagytam pár napot annak, hogy leülepedjen az élmény. Lehetett volna ennél több is, jobb is. 

Kiemelt kép: Jelenet A dominógyilkosság című előadásból (Fotó: Játékszín)