„Abszolút tudok kötődni a mondanivalókhoz, nem pedig csak átírom Memphist Kiskunlacházára” – interjú Kustan Adammal

Kustan Adam a klasszikus és kortárs blues egyik feltörekvő hazai művésze. Eddig két albuma jelent meg, az I Ain’t Got A Car és a Pretty Black Suit – utóbbi nem régiben, pontosabban márciusban érkezett. Vibráló és életteli dalai éppen annyira nyúlnak vissza a műfaj gyökereihez, amennyire újítanak és modernizálják a műfajt. Zenei életének is hasonlóan szerves része a blueszenész identitása és autentikussága: első albumának debütálása óta, aktívan turnézik Európa-szerte, ha teheti egy pillanatra sem áll meg.  Beszélgetésünk során számos témát érintettünk: elmondta mitől lesz autentikus egy blues szám, szóba jöttek a magyar blues legendák és még azt is elárulta, hogyan inspirálta egy kék overálba bújt óvodás az egyik dalát. Sok más friss és befutott magyar előadó dalai mellett Kustan Adam új számaival is találkozhattok a péntekenként frissülő POPZAJLÁS lejátszási listánkon.

Általában azt nyilatkozod, hogy a klasszikus blues hangzást modern és alternatív elemekkel keverve szólaltatod meg. Pontosan mitől lesz modern a hangzásod?

A modernizáció leginkább a műfajok keveredésére, a hangzásvilágra és a témaválasztásra utal. Amikor bluesra gondolok, elsősorban a klasszikus, akusztikus hangzás jut eszembe – nem a korai munkásdalok, de nem is a ’40-es évek világa, hanem inkább a Lightnin’ Hopkins-féle irány. Innen aztán számos irányzat ágazott el, a dallamvilág rengeteget változott: megjelentek az erősítők, az elektromos gitárok, és még sok más technikai újítás is. Ezekkel párhuzamosan pedig természetesen új műfajok is születtek – a ’70-es években például a funky, később a diszkó, a hiphop, a hard rock, a metál, a grunge, és így tovább. Így mindig lehetett valami újat vinni a bluesba, folyamatosan modernizálva azt, a korhoz igazítva. Ez a folyamat még most is tart: a mai előadók is ugyanúgy merítenek ezekből, meg újabb stílusokból is, és bátran keverik őket. Lényegében amikor valaki olyan elemet épít bele a zenéjébe, ami az ’50-es években elképzelhetetlen lett volna, attól egyből modernebbé válik a hangzás.

Meg hát maga a témaválasztás is egyfajta modernizáció lehet. Vannak bizonyos alapvető toposzok és visszatérő témák – nem csak a bluesban, hanem más zenei műfajokban is –, amelyeket régen máshogyan fogalmaztak meg. Az pedig időről időre változik, hogy az előadók éppen mit tartanak fontosnak: egyszer a szerelem áll a középpontban, máskor társadalmi vagy politikai kérdések, mint például Amerikában az ’50-es években a faji megkülönböztetés problémája.

Tehát a modernizáció számomra nem azt jelenti, hogy mindenképpen gyökeresen megváltoztatom, a klasszikus blues elemeket, inkább azt, hogy valahogy interpretálom és átültetem őket a mai világba. Úgy szeretném megszólaltatni ezt a műfajt, hogy akár egy mai 14 éves is, aki talán még sosem hallott ilyen zenét, érdekesnek és ízlésesnek találja – annak ellenére, hogy egy klasszikusan amerikai stílusról van szó.

Említetted a blues toposzokat. A Travelin’ Manben például guruló kövekről (rolling stones) énekelsz, a Going Down to Memphis-ben Tennessee-ről meg whiskey-ről, a Young Boy számomra pedig tökéletes párja lehetne Neil Young Old Man-jének. Műfaji követelmények ezek az elemek vagy személyesen is kötődsz is hozzájuk?

Ez egy összetett kérdés. A Young Boy például egyfajta felnövéstörténet, ami valóban személyes élményekre épül – konkrétan arra, milyen volt Zalában, vagy ahogy én szoktam mondani, Zalabamában felnőni. Gyerekként érdekes élmény volt látni, hogyan jelenítik meg az amerikai filmek az olajmezőket – különösen azért, mert Zalában is működött kőolaj-kitermelés. Ezek a bólogató olajkutak, a himbák, épp ugyanúgy a táj részét képezték nálunk is – és régebben még észre sem vettem a párhuzamot. Mivel most már jóval kevesebb időt töltök otthon, sokkal inkább rá tudok csodálkozni egy-egy hazatérés alkalmával a tájra, az emlékeimre és arra, amit kaptam az otthonomtól, a családomtól és a kis falutól, Kustánszegtől, ahonnan származom.

Aztán 14 éves koromban elköltöztem otthonról, kollégiumba kerültem Keszthelyre, később Kaposváron jártam egyetemre, végül Budapesten kötöttem ki. Lényegében mindig egyre nagyobb városokba kerültem, de a vidéki gyökereimet sosem veszítettem el. Félig-meddig erről szól a Travelin’ Man is – arról, hogy gyerekkorom óta folyamatosan úton vagyok. A dalban megjelenő guruló kövek, vagyis a rolling stones kifejezést a blues és a countryzenében olyan emberekre használták, akik állandóan mennek előre, úton vannak, sosem telepszenek le, így egyik oldaluk sem mohásodik be. Ezt főleg a külföldi turnékhoz és fesztiválokhoz tudom kötni. Ilyenkor nagyon jó érzés megismerkedni más előadókkal, egy térben létezni, együtt lógni sok hasonló csókával. Aztán a következő héten már mindenki máshol van, az előtte lévő nap máshol volt, következő nap máshol lesz – tök érdekes ezt az atmoszférát megélni, ennek a rövid véletlennek a részese lenni.

Ezen túl még attól is lehet autentikus a hangzás meg a mondandó, hogyha valaki nagyon jól megtanulja zeneileg a műfajt. Nyilván meg lehet fogalmazni ugyanezt a mondanivalót magyarosabb műfajokban is, például a népzenével, de az én esetemben a blues formavilága meg nyelve sokkal inkább hozzám nőtt, és sokkal otthonosabban is mozgok benne. Tehát abszolút tudok kötődni a mondanivalókhoz, nem pedig csak átírom Memphist Kiskunlacházára.

Vannak nagy blues előadóink – például Hobo, Tátrai Tibusz vagy Deák Bill –, akik mind anyanyelvükön írtak dalokat. Néhány éve neked is megjelent egy magyar nyelvű számod Mit mondhatnék címmel, az új lemezed viszont teljes egészében angol nyelvű. Miért döntöttél úgy, hogy ezen a nyelven folytatod?

Nyilván más volt felnőni egy olyan korban, amikor nem lehetett korlátlanul hozzáférni a világ összes zenéjéhez, és csak lemezről meg kazettáról lehetett tanulni, meg füllel leszedni a különböző motívumokat. Elképesztően maradandó, amit alkottak, de nem tudom, hogy ők ezt mennyire tartják autentikus bluesnak. Számomra az ő munkásságuk inkább a magyar zenei kultúra része, nem feltétlenül tekintem a zenéjüket klasszikus blues adaptációnak. A magyar nyelv – az angollal összehasonlítva – ritmikailag nehezebben illeszthető a műfaj dallamvilágához: sokkal játékosabb, színesebb, és általában gyorsabb a ritmikája, ami miatt egészen más zenei megoldásokat kíván.

Maga a Mit mondhatnék egy Kollár-Klemencz Kamerazenekar koncert után született.  Nagyon jól szóltak a dalok és nagyon jól átjöttek a szövegek – sokáig visszhangoztak bennem, mikor mentem hazafelé, és a téma egyszerűen csak kijött belőlem, és a 15 perces metró úton a nagy részét meg is írtam a dalnak. A cím, a Mit mondhatnék, egyfajta tehetetlenségnek a megfogalmazása, hogy nem lehet csak négy évente megváltoztatni valamit, hanem minden nap kéne.

Nincs parkolópályán a magyar zenei vonal, csak nehezen jön. Nem feltétlenül a szöveg megfogalmazása, hanem a dallam, a ritmus és a szöveg összeegyeztetése. Jó kis bravúrokat lehet csinálni a magyar nyelvvel, de szerintem a bluesba való átültetésben pont ez adja a nehézségét.

Az új albumodon, a Pretty Black Suiton a nyitódal címe Little Blue Man, csakúgy, mint a korábbi zenekarodnak (Little BlueMan) a neve. Ez véletlen vagy szándékos?

Valószínűleg véletlen, de már nem emlékszem pontosan. Kellett valami egyszerű név, így elneveztük a zenekart BlueMannek. Akkoriban azonban még többen tanultak németül, mint angolul, főleg az idősebb generáció, és sokan kérdezgették, hogy miért „virág” a zenekar neve – holott ugye „kék ember”. Ezért lett végül Little BlueMan, hogy egyértelműbb legyen a jelentése.

Maga a Little Blue Man című szám egy nagyon régi dal – több mint tíz éves. Épp busszal tartottam Zalaegerszegre, hogy dalokat vegyünk fel, amikor az egyik megállónál rengeteg óvodás szállt fel. Az egyik kisgyerek tetőtől talpig kék overált viselt, és amikor meglátta a mellettem lévő gitártokot, rám nézett, és megkérdezte, hogy síelő vagyok-e. Ez a rövid, ártatlan és vicces jelenet inspirálta a dalt. Akkoriban viszont még nem tudtam úgy rögzíteni, ahogy szerettem volna, úgyhogy évekkel később, már teljes stúdiófelállásban készült el végre olyan formában, ahogyan eredetileg elképzeltem.

Végezetül, mi volt az a szám, amit legutoljára hallgattál, illetve mi volt a legutóbbi koncert amire elmentél?

A legutóbbi szám Michael Kiwanuka egyik dala volt, egy élő felvétel, a Piano Joint. Amikor tinédzserként elkezdtem komolyabban bluest és blues rockot hallgatni, egyre inkább rájöttem, hogy sokkal jobban élvezem a koncertfelvételeket, mint a stúdióalbumokat. Az a kis piszok, az apró tökéletlenségek, az improvizációk, vagy akár a közönséggel való kapcsolat és az ő reakcióik sokkal élőbbé, valódibbá teszik a zenét.

A legutóbbi koncertélményem Hangácsi Marci és Bécsy Bence szettje volt a Turbinában. Van jó pár élő koncert, ami nagyon emlékezetes és meghatározó számomra: Gary Clark Jr., Henrik Freischlader, Martin Harley vagy Mike Andersen – utóbbi két előadó elképesztően jó volt a Veszprémi Utcazene Fesztiválon. Ezen kívül az egyik legemlékezetesebb talán James Leg fellépése volt. Egy Fender Rhodes és egy Fender Piano Bass rákötve egy 50 wattos gitárerősítőre, torzítópedálokkal. Elképesztő színpadi energia, ráadásul egy texasi prédikátor fia, tehát nála autentikusabb blueszenészt nehéz elképzelni.

Kiemelt kép: Kustan Adam (Fotó: Kovács Milán)