„A zene, az vagyok én” – Kritika a Mozart! musicalről

A musicalirodalom igen kedvelt szegmensének számít, amikor nem egy fiktív történet köré komponál az adott szerző dalbetéteket, hanem egy konkrét történelmi figura kerül darabjának középpontjába. Azonban az ilyen formátum is akkor igazán ütőképes, hogyha minél sokrétűbb, többdimenziós karaktert sikerül rivaldafénybe állítania egy valóban különleges zenés projekt keretében. A Németországban élő, magyar származású zeneszerző, Lévay Szilveszter elsőként az Elisabeth című musicallel rakta le névjegyét még a ’90-es évek közepén Magyarországon, és témaválasztás tekintetében ugyanezt a fentebb tárgyalt receptet követte, csak úgy, mint a hazánkban legelőször 2003-ban bemutatott Mozart! esetében. Itthon mindkét zenés darabnak a Budapesti Operettszínházban ringatták bölcsőjét annak idején, így mindazok, akik tanúi lehettek azoknak a produkcióknak, máig nagyon erős elvárásokkal fogadják a további változatokat.

Wolfgang Amadeus Mozart élettörténete április elsejétől kezdődően – elsőként a vidéki teátrumok közül – a Veszprémi Petőfi Színház színpadán elevenedett meg újra, Somogyi Szilárd rendezőnek köszönhetően pedig egy csipetnyi operettszínházas életérzés is beköltözött ideiglenesen a megyeszékhely első számú kulturális intézményének falai közé, legyen szó akár a díszletelemek jellegzetes kihasználásáról, akár pedig néhány közreműködő személyéről.

A veszprémi Mozart! musical egyébként nem teljes mértékű mása a nálunk csaknem 20 esztendővel ezelőtt játszott, ikonikus őselőadásnak, kerültek bele ugyanis újabb dalok, és akadnak benne olyan megszólalások, amik az eredetitől eltérő helyen hangoznak el, más szövegkörnyezetben és vonatkozásban. A Zene, az vagyok én! című dalbetét például, melyet mindenki egy impulzív, és alapvetően életörömet sugárzó énekszámként ismer, az új koncepció révén jóval komorabb kontextusba kerül, hogy bemutathassa a Mozart lelkében zajló folyamatok testi tünetekben is megnyilvánuló kivetülését.

Amennyiben teljes mértékben alapul vesszük a musical által felvázolt képet, bátran kijelenthetjük, hogy a középpontba állított zeneszerző alakja rendkívül összetettnek számít, azt azonban rendre az őt megformáló színművészek egyéni habitusa, elképzelése, szerepre való rálátása, illetve az éppen aktuális rendezői koncepció jellege határozza meg, hogy a megírt személyiségjegyeknek rejtett és kevésbé elleplezett dimenzióit milyen mértékben tárják fel estéről estére a közönségnek. Mozart eddigi életrekeltői a főhős végtelen érzékenységére mindannyian sikeresen rámutattak, Magócs Ottó volt azonban a régebbi, operettszínházi kiadásban az, aki a legbátrabban tudott elmerülni Mozart valamennyi lelki deformitásának bugyraiban. Nem mellesleg pedig éppen a veszprémi bemutató napján volt 15 esztendeje annak, hogy a világhírű zeneszerző jelmezeit utoljára ölthette magára.

A mostani, 2022-es verzióban főszerepet játszó Kádár Szabolcs János azok közül való, akik az ensemble egykori tagjaként a nagy elődök játékát testközelből kísérhették figyelemmel hajdan, így előre borítékolni lehetett, hogy maga is a maximumra törekszik majd a Somogyi Szilárd által megkapott hatalmas lehetőség birtokában. Színészi kvalitásain és hangi adottságain túl a szerepmegformáláshoz szükséges szuperereje abban keresendő, hogy egyszerre van jelen benne egyfajta expresszívitással vegyes megmutatkozási vágy, illetve valamiféle egész világra rácsodálkozó tisztaság, amelyek elegye Mozartot is jellemzi a róla szóló darab folyamán. Alapvető kisugárzásához pedig Kádár Szabolcs János saját bevallása szerint úgy adott hozzá további rétegeket, hogy felvállalta: önmagából fog építkezni, mind ehhez pedig személyes tapasztalatait egyaránt felhasználja.

Váltótársa, a szentpétervári születésű, mindössze 23 éves Nikita Braga korosztályának féktelen dinamizmusát ötvözi azzal a jól érzékelhető fegyelemmel és tudatossággal, amellyel uralma alatt képes tartani, sőt, egyetlen percre el nem ereszteni a rábízott karaktert a háromórás játékidő alatt. Életkorának megfelelő modernitása ellenére énektechnikája és külseje egyaránt klasszikusba hajló jegyeket mutat, így beleillik a darab által felvázolt környezetbe, amelynek egyenes következménye, hogy nem ébreszt kétséget a közönségben.

A musical másik kulcsszereplője Colloredo hercegérsek, az őt megformáló Horváth Dániel a főnök-beosztott viszony visszásságait hivatott ábrázolni a Mozarttal szembeni fölényesség mind élethűbb megjelenítésével, mely nagyban meghatározza kettejük kapcsolati dinamikáját az előadásban. Egy másik fajta fensőbbség az, ami a főhős édesapjánál, Leopold Mozartnál megmutatkozik, ő a fiának devianciával átitatott talentumát erős kézzel iparkodik a megfelelőnek vélt irányba átterelni, és élethosszig egy olykor kétségbeesett, elvárásokkal is bőven teli, szigorú szeretetet képviselni. Az általa eljátszott szerep igazságait Keresztes Gábor is igyekezett megtalálni, ezért voltak különösen hitelesek a színész színpadi jelenlétei.

Mozart szerelmének, Constanze Webernek, a zeneszerző lánytestvérének, Nannerlnek, továbbá az örök támogatóként megnyilvánuló Waldstätten bárónőnek szerepeltetése eredendően azt a célt szolgálja, hogy azok a főhős vonatkozásában újabb, és egymástól némiképp különböző emberi viszonyrendszereket mutassanak be a nézőknek a történet előrehaladtával. Ezek a nőalakok a darabban Lévay Szilveszter zeneszerzőtől egyaránt nagyon emlékezetes énekszámokat kaptak, amelyeket az őket életre hívó színésznők Kardffy Aisha, Hirschl Laura és Szederjesi Teodóra gond nélkül, és egyenletes szintet hozva abszolválnak.

A musical nem csupán erős dalokkal, hanem jól megjegyezhető látványvilággal rendelkezik, aminek hatásmechanizmusát csak fokozza a számtalan tömegjelenet, amely a fő-, mellék- és csoportos szereplők teljes összhangját és szimbiózisát kívánja meg, ez a fajta elvárás szintén maradéktalanul teljesül a Somogyi Szilárd rendező által megálmodott koncepcióban. Emanuel Schikaneder figuráját Keller Mártonnak köszönhetően például még sosem lehetett ennyire fajsúlyosnak látni, mint a veszprémi előadásban, az előírt harsányságot érdekes erő váltotta fel, ami újszerű megvilágítást adott a szerepnek.

A darab egésze egyébként csupán a megvalósított ötletek szintjén formabontó, hiszen ebben az esetben is arra keresi a választ, hogy milyen módon őrizzük meg identitásunkat, a siker és a kudarc megélése hogyan alakítja személyiségünket, közvetlen környezetünk meg a külvilág miként reagálja le a mindezekből kibontakozó helyzeteket, konfliktusokat. Tud-e továbbá közülük bárki bármikor is azonosulni a szabálytalan, nehezen kezelhető, formabontó egyéniségekkel, illetve géniuszként érdemes-e egyáltalán dacolni velük a saját – művészettel kapcsolatos – igazságunk érdekében. Ezek a felvetések pedig csakúgy, mint Mozart korában, napjainkban is ugyanannyira érvényesek.

Kiemelt kép: Jelenetkép a Mozart! című musicalből (Fotó: Veszprémi Petőfi Színház)