„A Woyzeck óriási terepet ad a fantáziának” – interjú Krisztik Csabával

A színházban és filmben egyaránt többször feldolgozott, valós eseményeken alapuló történetet, a Woyzeck-et, május végén mutatta be a székesfehérvári Vörösmarty Színház. A történet szerint 1821-ben, Lipcsében, Johann Christian Woyzeck borbély több késszúrással megölte barátnőjét – a korabeli közvéleményt évekig lázban tartotta a latolgatás, beszámítható-e vajon Woyzeck. Az előadás címszereplőjével, a Jászai-díjas Krisztik Csabával beszélgettünk.

Az eredeti darab 1822-ben íródott, de a szerző halála miatt egy évvel később, másik szerző által lett befejezve, majd 1877-ben jelent meg, és számos alkotót megihletett világszerte. Tom Waits zeneszerző úgy nyilatkozott korábban, hogy ez a történet 500 év múlva is ütni fog. Te hogy látod?

Az a csodálatos benne, hogy a hiányból is fakad egy csomó mélysége és érdekessége. Attól, hogy töredékesen íródott meg, nem lehet tudni, hogy mi lett volna a végső állapot, amiben ez a dráma, mondjuk teljes pompájában kerülhetett volna az alkotók elé. Így viszont a „hiány” óriási terepet ad a fantáziának, a gondolatnak, a különböző megvalósítási lehetőségeknek, és ez színészi szempontból is eléggé gazdag lehet. De egyáltalán nem adja könnyen magát, elég nagy küzdelem volt, amíg dolgoztunk a saját megfejtésünkön. Fantasztikus és izgalmas volt az út, amit ennek a műnek a drámai és humorban is gazdag mélységeivel bejártunk.

Szereted ezt a szerepet? Mennyire áll közel hozzád?

Szeretem, bár az az igazság, hogy eléggé féltem is tőle. Volt már tapasztalatom az elmúlt évek során az idegrendszert erősen megviselő szerepekben, amiért tulajdonképpen hálás is lehetek. Hálás, mert szembesített a saját személyiségemmel, illetve az én színészi jelentéstartalmammal, ami a színpadot és általában az előadó-művészetet illeti, és fontos volt ezeket megtapasztalni. Elég sokat tanultam ezekből a szerepekből előadóként és emberként is egyaránt. De pont ezekből fakadóan volt bennem a félelem, hogy azok az idegrendszeri anomáliák, amiket sokszor tapasztaltam egy hasonló szerep kapcsán, azok elő ne jöjjenek ismételten, és mennyire fogok tudni ezen én uralkodni, illetve mennyire fog eluralkodni rajtam a szerep. Ennek megfelelően igyekeztem fizikailag felkészülni, amennyire csak tudok.

Lelkileg erősít egy ilyen szerep?

Azokat a tapasztalatokat igyekeztem felhasználni, amelyek összegyűltek a korábbi munkákból. Sokszor történik, hogy egy ilyen szerep kapcsán az ember keveset tud aludni, vagy nem figyel eléggé a megfelelő folyadékbevitelre, rendszertelenül étkezik. Vagy több alkoholt fogyaszt a gyors megnyugvás reményében, hogy minél hamarabb le tudja vetkőzni magáról az egész nap során kutatott, idegrendszeri állapotait, és ezt nagyon gyorsan szeretné megszüntetni. Ezekből igyekeztem tanulni, mert, ahogy halad előre a próbafolyamat, annál kevésbé hasznos az ember számára, és ezek elkezdenek visszaütni és olyan dolgok történnek, amik már kezelhetetlenné válhatnak az ember számára és ez veszélyezteti a szerepformálást.

Volt valami, amire speciálisan figyeltél a próbafolyamat alatt?

Elhatároztam, hogy kialakítok egy rendszert, amit végig szigorúan betartok az egész próbafolyamat alatt. Figyeltem, hogy mindig időben lefeküdjek, hogy minőségi legyen az alvásom, odafigyeltem a megfelelő mennyiségű folyadék, minőségi étel, nyers gyümölcsök, zöldségek bevitelére, illetve az edzettségi szintem fokozatos emelésére, hogy minél többet bírjon fizikailag a testem. Eldöntöttem, hogy egy korty alkoholt sem fogok fogyasztani az első pillanattól kezdve, egészen a premierig. Azt gondoltam, hogy ha ezeket az általam felépített szabályokat betartom, akkor idegrendszerileg is sokkal stabilabb leszek, és én fogok uralkodni a szerepen, nem a szerep rajtam. Ez tulajdonképpen egy újabb dimenziót nyitott bennem, amit még furcsa mód korábban nem is tapasztaltam. Olyan hatások értek pozitív értelemben, amik kicsit meg is döbbentettek, azzal kapcsolatban, hogy én hogyan léteztem eddig színészként. Mert ráeszméltem, hogy tulajdonképpen nem is volt olyan próbafolyamatom, amikor ne fogyasztottam volna alkoholt. Ami természetesen nem a berúgást jelenti, hanem egy könnyebb, lazább állapot elérését egy-egy pohár bor által. Fantasztikus volt a felismerés, hogy erre nincs szükség! Azt éreztem, hogy sokkal több mindenre vagyok képes, mind fizikailag, mind szellemileg. Nagyobb a teherbírási képességem, mint amit korábban tapasztaltam. De az is jó tapasztalás volt, hogy mindig tanul az ember, hogy mindig lehet új kapukat nyitni. És érdemes a változásokat is figyelni magunkban, és nagyobb fókuszt helyezni rájuk, mert sok dolog ezáltal újraértelmezhető, és talán egy másfajta korszak jöhet az ember életében. És bízom abban, hogy ez el fog kísérni engem még nagyon sokáig.

Több mint tíz éve vagy a Vörösmarty Színházban, ez idő alatt számos darabban remekeltél Fehérváron. Van olyan műfaj, amit a leginkább szeretsz?

Nincs, kifejezetten szeretem a változatosságot. Szeretem belehelyezni magam különböző műfajokba, mert ez mindig egy másfajta íz, más szín, és ebből a szempontból sokat köszönhetek a Vörösmarty Színháznak, mert tényleg rengeteg féle szerepben kipróbálhattam magam. És ez most sem változik, állandóan újabb és különböző karakterszerepek, vagy akár főszerepek találnak meg. Ezek mind rendkívül színesek és sokszor egymásnak ellentmondóak, tehát nem egy kizárólagos szerepkörben vagyok jelen Fehérváron. Rendkívül komfortos ez nekem, mert szeretem széles spektrumban keresgélni önmagam és megtalálni az örömömet, illetve a kutakodás lehetőségeit egy adott szerepben.

A társulati lét is komfortos neked?

Igen, még soha nem próbáltam ki magam szabadúszóként. Ragaszkodó típus vagyok. Nyilván, ha rosszul érezném magam, akkor valószínűleg hosszú távon ez nem lenne kifizetődő. Fehérváron egy olyan közösség tudott kialakulni, amiben kifejezetten bátor tudok lenni, mert érzem a támogatást a társulat részéről. Azok a színészek, kollégák, akikre én igazán felnézek, ők mindig pillért és táptalajt adnak arra, hogy az ember kibontakozzon, és mindig azt látom, hogy örömet okoz nekik, ha látják azt, hogy ez megtörténik. Ez ugyanígy érvényes rám is, tehát igyekszem alapot adni arra, hogy a szememből, a lényemből tudjanak táplálkozni, mert ez oda-vissza játék, ami egy közösségi élményt hoz létre. Én ebben hiszek.

A szentesi gimnáziumba már célirányosan mentél?

Persze, egészen gyerekkoromtól kezdve színész akartam lenni. A szentesi választás kifejezetten ennek az állomása volt.

Ezért költöztél át Magyarországra?

A magyar nyelv miatt jöttem, hogy kizárólag magyar nyelven tanulhassak, hogy ne kelljen energiákat pazarolnom a román nyelv nehézségeire. Mert akkor még nem volt kizárólagos magyar oktatás Erdélyben. Nem tudom, hogyan döntenék, ha most indulnék, de örülök, hogy így alakult, nem bánok semmit.

Nem is volt B terved?

Voltak B-tervek a fejemben, hogy esetleg lehetnék pap vagy tanár, de ezek nem voltak nagyon konkrétak. Pap már valószínűleg nem leszek, de művészeti területen pedagógusként el tudnám magam képzelni.

Egy évet éltél Londonban is, ott mivel foglalkoztál?

Kávét főztem. Arra volt szükségem, hogy teljesen kiszakadjak a művészélet viszontagságaiból. A befogadóképességem határvonalát éreztem meg magamban, ami egy összetett és bonyolult kérdés, meg nehezen viseltem az akkori kulturális berendezkedés következményeit.

És úgy látod, hogy a kultúra helyzete jobb lett azóta, hogy visszatértél?

Inkább úgy mondanám, hogy már jobban viselem. Akkor még szabadabbnak éreztem magam annál, hogy ezt a nyomást el kelljen viselni. Az volt bennem akkor, hogy ha ki akarok szakadni, akkor szakadjak ki, mert nekem most erre van szükségem.

Segített?

Igen, kifejezetten. És nem feljebb raktam magam, hanem direkt lejjebb: mosogattam, takarítottam. Nem hiszem, hogy ez az életcélja egy színésznek, de egyáltalán nem bántam, sőt élveztem, mert felértékelődött a saját munkám, egy kicsit kiképzés is volt. Másrészt pedig frusztrált, hogy nem volt meg a diplomám, én ugyanis akkor végeztem, amikor még nyelvvizsga nélkül nem lehetett megkapni a diplomát. Az mindenképpen életcélom volt, hogy egy világnyelven beszéljek szabadon. Itthon is tanultam, így a tudásom egy része megvolt, csak nagyon szétszórtan és sehogy sem akartak a dolgok összekapcsolódni. London rákényszerített arra, hogy angolul beszéljek, és sikerült átugranom azt a gátat, amit magamban felépítettem. Meglett az a fajta bátorság, amikor az ember szeret beszélni és örül, hogy megértik.

A diplomát kipipáltad, mi van még a listán?

Fú, ez jó kérdés! Gyakran kérdezik, hogy vannak-e szerepálmaim, hát nem tudom. Biztos vannak, csak ezeket így nem teszem ki magam elé, mert a nem elért dolgok jobban zavarnának. Valószínűleg jobban tudok örülni azoknak a pillanatoknak, amik megtörténnek, és azt tapasztalom, hogy sokszor abba a hibába esem vagy esünk sokan, hogy a jelent kevésbé tudjuk értékelni, mint amennyire sokat foglalkozunk a jövővel. A jövőt annyira nehéz elképzelni, de mégis sokszor akarjuk, és mindig másképp történik, mint ahogy szeretnénk. Emiatt ettől szeretek eltávolodni, ami persze nem jelenti azt, hogy terv, tervek nélkül élek.

Mik a kisebb terveid, mi motivál?

Sok minden motivál, sok minden izgat. Szeretnék többet zenélni, jobban, hatékonyabban, nagyobb tudást elérni a zene terén, mint alkotó. Pár előadáshoz írtam zenét az elmúlt években, ami nagyon nagy élmény volt. Hangtechnikai szempontból szeretnék elsajátítani még többet és zeneelméleti tudás terén is.

Tanultál zenét vagy ad hoc foglalkozol vele?

Inkább azt mondanám, hogy ad hoc. Annyira keveset tanultam még gyerekkoromban, hogy ezt igazi tudásnak nem nevezném. Inkább azt érzem, hogy a fizikai színházból jövő komplexitásnak köszönhetően, amit tanultam az elmúlt évek során, olyan közel kerültem a zenéhez, hogy motoszkálnak bennem zenei motívumok, amiket nagyon jó érzés kiírni magamból. A zene egy olyan táptalaj, amit érdemes még tovább táplálni, hogy minél bonyolultabb dolgokat legyek képes leírni, vagy kiírni vagy egyáltalán gondolni.

Mindjárt vége az évadnak, mi vár rád a nyáron?

Egy vizsgafilmet fogok forgatni júniusban, Derzsi Matyinak a diplomamunkájában. A nyaram nagy része az István, a király-ról fog szólni, amit a Szegedi Szabadtérin játszunk, a maradék időt pedig igyekszem a családommal tölteni.

Nyitókép: Krisztik Csaba (fotó: Valuska Gábor)