A Quimby-élmény. Én így nevezem azt a varázslatot, melyet a zenekar koncertjein átélhet a közönség. Legyen szó zúzós rock and rollról, cirkuszi artisták kísérte zenei performanszról, meghitt, családias, babzsákos lazulásról vagy arról a Teátrum-koncertről, amelyet december 9-én a Vígszínházban hallgathattam meg. A Quimby az a zenekar, amelynek hiába voltam már számtalan koncertjén, mindig tud valami újat, lenyűgözőt, valami csak rá jellemzőt mutatni.
A zenekar három év pihenő után frissítette fel Teátrum-turnéját, visszatérve a színházakba, hogy
olyan dalokat is eljátsszanak, amelyeket nem a fesztiválszínpadokra és a zajos klubokba álmodtak
meg. Finomabb, lassabb, kissé melankolikus, néhol pedig apokaliptikus hangvételt megidéző számok
ezek, amelyek a színház intim közegében érthetőek meg igazán. Ahogyan egy vers is e térben találhat
igazi otthonra; jelen esetben egy Ady-költemény, A Hortobágy poétája, mellyel Varga Livius, a
zenekar ütőhangszeres-énekese, pszichológusa, nevettetője (és így tovább) nyitotta meg a 11
állomásos Teátrum-turné utolsó koncertjét. Vagyis annak ráadáskoncertjét, merthogy olyan nagy volt
az érdeklődés, hogy a szombati mellé vasárnapra is meghirdettek egyet. Amely szintén teltházas lett.
Fotó: sinco
A majd’ kétórás produkcióban tökéletesen összekapcsolódtak, egymásba fonódtak a zenei, valamint
a színházi elemek, Livius és Kárpáti József (Dódi) trombitás-énekes a koncert bizonyos részein
előadtak egy-egy jelenetet, mintegy átkötésként a dalok között. Némi paródiával ábrázolták a Kárpát-
medencébe érkező ősmagyarokat, tudományos értekezéseket folytattak és kutatták az emberi lélek
rejtelmeit – mindezt hol álomszerű, hol erőteljesebb, helyenként vészjósló dalokkal fűszerezték,
melyeket a látványos vetítések és fénytechnika tettek még képszerűbbé.
A koncerten Kiss Tibi énekes-gitáros-frontember mellett többször mikrofont ragadott Dódi és Livius
is, és olyan ismert dalokra sírhattunk vagy dobolhattunk a lábunkkal, mint a Legyen vörös, az Unom, a
Búvóhely, a Ventilátor Blues, az Autó egy szerpentinen, a Most múlik pontosan, az Unbekannte
Schmerzen vagy a Halleluja. Aminek viszont a leginkább örültem, hogy kevéssé játszott számok is
előkerültek, mint például Az egyik ember…, a Vega-Gringo vagy a talán többet elővett Jön a huzat valahonnan című dal.
Külön csoda volt számomra Balanyi Szilárd (Sziszi) billentyűs szólója a Legyen vörös befejezéseként,
amely a mind hangszerelésében, mind szövegében „súlyos” dalt érzelmesen, lágyan zárta le.
Ugyanilyen boldogsággal hallgattam – egyébként a Quimby-koncertek visszatérő elemeként –
Gerdesits Ferenc (Faszi) dobszólóját a Fekete lamour című szám végéhez közeledve. Mindig
lenyűgözve figyelem ezeket az instrumentális betéteket, melyeket órákig el tudnék hallgatni. Épp
ezért volt bennem némi hiányérzet Faszi mostani dobperformansza után, amely általában kétszer
ilyen hosszú szokott lenni – legalábbis érzésre – egy „hagyományos” Quimby-koncerten.
Fotó: sinco
Ha valaki nem járt volna még Teátrum-koncerten, annak elárulom, hogy azért (is) különlegesek ezek
az estek, mert hiába hallgattuk rongyosra a zenekar lemezeit, sosem azt kapjuk, amit a korongokon
megszoktunk. A zenészek mindig csavarnak rajta egyet, vagyis áthangszerelik úgy, hogy bár a lényeg
nem változik, mégis valami újat, mást fedezhetünk fel bennük. Ahogy Livius fogalmazott: „vad
dolgokat átlényegítünk, átdolgozunk, teátrumra alkalmazunk”. Ám hiába voltak színházi köntösbe
öltöztetve ezek a dalok, a dinamikájuk, a belőlük áradó energia – már ami a tempósabbakat illeti –
folyamatosan arra késztetett, hogy felpattanjak a bársonyszékről és vagy elkezdjek hevesen
headbangelni, vagy a dob diktálta pattogó ritmusra féktelenül ugrálni, akár egy rockkoncerten.
Amit pedig a számtalan különféle stílusú Quimby-koncerttel a hátam mögött bizton állíthatok: e
zenekar tagjai mindig ugyanakkora lelkesedéssel, teljes szívvel, hatalmas zeneszeretettel, alázattal és
azzal a vággyal állnak színpadra, hogy jobbat, többet adjanak nekünk, a közönségnek. Mi pedig
igyekszünk meghálálni mindazt, amit estéről estére, koncertről koncertre varázsolnak nekünk.
SZÍJJÁRTÓ ANITA
Fotó: sinco
