“A Véres Balatont 13 éves korom óta terveztem megírni” – Interjú Zajácz D. Zoltánnal

Zajácz D. Zoltán ötvenöt éves volt, mikor megjelent első regénye Véres Balaton címmel, amellyel szó szerint berobbant a kortárs magyar szórakoztató irodalomba. Azóta – közel két év leforgása alatt – már a teljes trilógia kiadásra került, sőt, az idei Ünnepi Könyvhétre napvilágot látott a krimifolyam előzményregénye is, amelyről kritikánk már olvasható az oldalon. A szerzővel a Magvető Caféban ültünk le beszélgetni, amely során szó esett a kezdeti szárnypróbálgatásokról, a szocialista krimikről, a jövőbeni tervekről, de az is kiderül, hogy foglalkoztatja-e a gondolat, hogy idővel visszatérjen az olvasók által kedvelt szereplőihez.    

A szentesi Horváth Mihály Gimnáziumban, drámatagozatos osztályban végezted a középiskolai tanulmányaidat, mégsem színházi területen helyezkedtél el. Soha nem is vonzott az a világ?

Egykori iskolatársamtól, Nyáry Krisztiántól is többször megkérdezték már, hogy nem akart-e színész vagy színházi rendező lenni, és mindig elmondja, hogy világéletében irodalomtörténésznek készült. A tagozat neve egyébként egészen pontosan irodalmi-drámai tagozat, tehát benne van az irodalom is, de ettől függetlenül az ott tanulók többsége természetesen színházi közegben képzeli el az életét. Alig páran voltunk, akiket kifejezetten az írás vonzott, írókká akartunk válni. Én itt is kakukktojás vagyok, mert eredetileg popzenésznek készültem, zenéltem is Cipővel, voltak zenekaraim, de az áttörés elmaradt. (nevet) Végül maradt az irodalom. Időnként elgondolkodom azon, hogy az irodalmi sikereimet becserélném-e popzeneire, és bizony ott van a kisördög bennem, hogy talán igen, mert annak is megvan a szépsége.

Ennek ellenére mégis viszonylag későn, ötvenéves korod felett jelent meg az első regényed.

Igen, másként alakult az élet. Az egyetem elvégzése után a média kezdett vonzani. Televízióban, rádióban, napilapoknak is dolgoztam, viszont e mellett az élet mellett – napi 16 órás munka –lehetetlen volt még írni is. Ötleteim mindig is voltak, de nem volt időm és energiám kibontani azokat. Aztán elhatároztam, hogy lassítok, és visszatérek az eredeti szakmámhoz, pontosabban elkezdem azt: tanítani fogok. A Véres Balatont egyébként 13 éves korom óta terveztem megírni: a nemzetközi gyermekévben, 1979-ben én is üdültem Zánkán – Csonka Pici volt a szobatársam –, és miután hazatértem Kisvárdára, az Erika írógépünkön neki is álltam. De, mint minden gyerekben, bennem sem volt kitartás, 40-50 oldal után félbehagytam – majd 40 év után újra elővettem és megírtam.

Már 13 évesen is vonzottak a gyilkosságok?

Az én korosztályom akkoriban vagy indiánregényeket (Karl May, Cooper) olvasott, vagy krimit. Agatha Christie-től a Tíz kicsi négert tizenkét évesen olvastam, az a regény gyökeresen megváltoztatott bennem valamit. Később jöttek a nagy klasszikusok, mint például Georges Simenon Maigret-regényei, ennek hatására olyan szinten belém ívódott a műfaj, hogy eldöntöttem, egyszer én is írok majd egy krimit.

A te regényeid mégsem az Agatha Christie-féle felállásra (egy tucatnyi embert összezárunk egy helyre) épülnek. Voltak regények, amelyek különösen inspiráltak?

A minta az úgy nevezett szocialista krimi volt: Mattyasovszky Jenő Hód-sorozata, Szamos Rudolf Kántor történetei vagy éppen Kristóf Attila, Fóti Andor, Mág Bertalan ragyogó krimijei, illetve az Ötvös Csöpi-filmek, amelyek szintén a ’70-es, ’80-as években, a Balatonon játszódnak. Ezt a vonalat szerettem volna folytatni. Egyébként jól mondtad, többféle krimi létezik. Az első az Agatha Christie-féle, amikor a „gyilkos köztünk van”, vagyis mindvégig ismerjük, csak nem tudjuk, hogy ő az, mivel itt egy valaki mindig hazudik. A második a Columbo-féle, a fordított krimi: a szemed előtt történik meg a gyilkosság, ismered az indítékot is, de a lényeg a nyomozáson van, azon, hogyan kerülnek helyre a kirakós darabjai. A harmadik pedig a Sherlock Holmes-típusú: a történet során újabb és újabb karaktereket ismersz meg, közülük kerül ki a gyilkos. Én inkább ezt a modellt követem a krimijeimben: szeretem, ha több gyanúsított van, és mikor elvarrunk egy szálat, bejön egy másik, ez ad új lendületet.

A regények megírásakor mennyiben támaszkodtál a saját emlékeidre, és mennyi volt a kutatómunka?

Habár az én diák- és egyetemista éveim még éppen a Kádár-korszak idejére estek, így természetesen vannak emlékeim, de sok mindennek utána kellett járnom. Ebben nagy segítségemre voltak Majtényi György történész könyvei a témában, de Berecz János visszaemlékezéseiből is sokat tanultam. Egyébként az én helyzetem annyiban volt más, mint a fentebb felsorolt krimiíróké, hogy ők abban a rendszerben éltek és alkottak, én viszont a rendszerváltás után 30 évvel tekintettem vissza a ’80-as évekre. Ennek köszönhetően volt rálátásom, és tudtam iróniával, kritikával és némi megbocsátással nézni.

És így például belekerülhetett a regényekbe a profilalkotás módszere, ami ma már széles körben ismert, de a ’70-es évek végén Amerikában még éppen csak kialakulóban volt.

A profilozás, amely valóban 1975 tájékán született meg Amerikában – készült is erről egy remek sorozat Mindhunter címmel – engem mindig is érdekelt. Néhány pszichiáter felismerte, hogy a sorozatgyilkosok esetében fel lehet építeni a személyiséget a gyilkosságok körülményei alapján. Az a két történet, amelyet az első részben Laura elmesél a parton a házaspárnak, valóban megtörtént. Magyarországon a szocializmusban csak áltudománynak tekintették, a ’90-es években kezdték komolyan venni. Ilyen tekintetben a regényeimben van némi csúsztatás, hiszen Laura csak lelkes amatőrként segíti a rendőrség munkáját. Egyébként megjegyzem, hogy bár ez a része a kriminek fikció, de mégsem földtől elrugaszkodott: Laura jól beszél angolul és németül, az anyja egy külkereskedelmi cégnél dolgozott, tehát be tudta szerezni külföldről a szakkönyveket.

Egy kritikai észrevétellel mégis élnék: nekem hiányérzetem volt a tekintetben, hogy nem látunk bele jobban abba, hogy Laura milyen szempontok alapján ad jellemrajzot a gyilkosokról.

Utólag belegondolva, valóban jobban ki kellett volna fejtenem, hogy mi alapján jutott erre a következtetésre. Ezt kicsit elnagyoltam, de ezzel már nem lehet mit kezdeni, most már így marad. (nevet)

Ami még feltűnt, hogy az első két kötetben – a bűntény mellett – inkább a retro hangulatra mentél rá, a politikát, a társadalomkritikát mintha hanyagoltad volna. Pedig a korszak mint másodlagos szereplő már az elejétől kezdve adta volna magát, épp úgy, ahogyan a harmadik részben előtérbe is került.

Igen, az első kettőben valóban kevesebb a társadalmi beágyazottság. Ennek az egyetlen oka az, hogy jobban érdekelt maga a bűntény, mint a társadalmi közeg, de már az első regényben is foglalkoztatott azért a szocialista gazdasági elit kiváltsága, ami magába foglalja akár azt, hogy valaki hamarabb jut telefonhoz vagy autóhoz, akár azt, hogy helyzetéből adódóan meg tud úszni egy gyilkosságot. Ennek a folyamatnak nálam is be kellett érnie, szerintem a kötetek az idő előrehaladtával lettek egyre jobbak. A Véres Balatonban is van nemzetközi vonatkozás, de ez igazából a harmadik kötetben (Dermesztő Balaton) csúcsosodik ki az észt vonallal, a függetlenségi mozgalommal és azzal, hogy megjelenik benne egy orosz nyomozónő. És az előzményregényben (Gyilkos Balaton) is fontos szerepet kap, hogy a nyomozóknak milyen politikai ellenszélben kell menniük.

A harmadik kötet abból a szempontból is különleges, hogy Máté és Laura egészen háttérbe kerül, szinte mellékszereplőkké válnak. Ez egy krimisorozatnál eléggé szokatlan.

Ez teljesen tudatos döntés volt a részemről. Két dolgot tudtam biztosan: az egyik, hogy trilógiát szeretnék írni, a másik, hogy minden kötetben szerepeljen valami újdonság az előzőhez képest. A második regénybe bekerült egy misztikus vonal a pszichiátrián kezelt nő homályos jóslataival, a harmadikba pedig szerettem volna behozni egy külföldi nyomozót. Ez végül az orosz Irina lett. Hozzá igazítottam a sztorit, vagyis egy olyan társat kellett mellé adni, aki jól beszél oroszul, ez pedig Bogdán lett. Innentől kezdve adta magát, hogy Bogdánt előtérbe helyezem, ezzel párhuzamosan pedig Mátéék háttérbe vonulnak. Nem írtam ki őket teljesen, időnként tanácsot adnak, együtt vacsoráznak a nyomozókkal, sőt, a végén Irina rájön Laura titkára is. Izgalmas játék volt ez a részemről, a harmadik részt szerettem a legjobban írni. Persze, volt bennem félelem, tudtam, hogy kockáztatok, és bár van, aki hiányolta Mátét és Laurát, a többség a trilógiazáró kötetet tartja a legjobbnak.

A trilógiát lezártad, de végül mégis született még egy regényt. A Gyilkos Balatont olvasói nyomásra írtad meg?

Olvasói és kiadói nyomásra – ezen a téren ez a két tábor remekül megtalálta egymást, hogy közösen presszionáljanak! (nevet) De, ahogy említettem, a kezdetektől fogva trilógiában gondolkodtam, és egy trilógiának nem lehet negyedik része. A Gyilkos Balaton mint nulladik kötet egy köztes megoldás lett. Igazából most vagyok bajban, mert rengetegen írtak, hogy mennyire sajnálják, hogy nem jelenik meg több rész, pedig végig lehetett volna menni a ’80-as éveken. Ha folytatnám, lenne ötletem, de most egy időre tényleg lezártam.

Ne engedjük el annyira könnyen ezt a témát: mi lenne az ötlet?

Elképzeléseim szerint az orosz szálat vinném tovább, így, hogy megismertük Irinát. Arra gondoltam, hogy megölhetnének mondjuk egy magyar diplomatát Moszkvában, és ezzel párhuzamosan holtan találnának egy orosz balerinát a Balatonnál. Itt az lenne az újítás, hogy most Bogdán, Máté – aki ekkor már Interpolos – és Laura mennének Moszkvába nyomozni.

Ez is még a ’80-as években játszódna?

Igen.

Bennem az is felmerült, hogy érdekes lenne látni a szereplőket a rendszerváltás utáni időkben, sőt, akár később, a 2000-es években is. Ilyenen nem gondolkodtál?

Dezső András, akinek a ’90-es évek a kedvenc területe, pontosan ugyanezt kérdezte tőlem. Persze, elgondolkodtam azon, hogy mi lenne, ha A klinika vagy A kórház a város szélén sorozatok mintájára 20 év múlva venném fel a fonalat. Máté lehet belépne az MDF-be, államtitkár lenne az Antall-kormány idején, Bogdán pedig kiugrott nyomozóként őrző-védő kft.-t alapíthatna. De ez egyelőre csak humor szintjén foglalkoztatott, egyelőre nem érzek késztetést arra, hogy idáig vigyem a hőseimet. Részben azért, mert ez a korszak kevésbé vonz, bizonytalanabb lennék benne. Abból a szempontból azonban valóban érdekes lenne, hogy Mátéék mindig is kritikával kezelték az adott rendszert, én magam is kíváncsi lennék, hogyan állnának helyt egy új világban. De, mint mondtam, ezek most nem relevánsak, most egy teljesen új regényen dolgozom.

Erről mennyit árulhatsz el?

Egy kortárs skandináv krimi lesz, aminek a cselekménye 2009-ben – tehát magamhoz képest a napjainkban – fog játszódni. A nyomozók egy sorozatgyilkos nyomába erednek, és lesz egy minimális kapcsolat a Balaton-regényekkel, hiszen megjelenik benne Lendvay Laura, aki még 53 évesen is elragadóan gyönyörű és okos. Egy stockholmi kriminálpszichológiai konferenciára érkezik majd, aztán úgy alakul, hogy segít a Svédországban élő unokahúgának, Sara Lendvaynak, aki az Aftonbladet újságírójaként dolgozik az ügyön. Úgy voltam vele, hogy bár skandináv krimi lesz, legyen benne még is csak magyar szál.

Mennyire veszélyes magyar szerzőként skandináv krimit írni? Hiszen ez nemcsak azt jelenti, hogy Skandináviában játszódik skandináv szereplőkkel, sokkal inkább egy életérzés, olyan, mint nálunk a „sírva vigadás”.

Énmagam is nagy rajongója vagyok ennek a műfajnak, amit egyébként már nem is skandináv kriminek, inkább nordic noir-nak hívnak. Eléggé érdekel ez a világ, élnek is kint rokonaim, járok ki hozzájuk, ismerem a közeget és a svéd társadalmi kérdésekben is otthonosan mozgok. Az első gyilkosság például Malmö Rosengård nevű negyedében történik, ami bár Rózsakertet jelent, mégsem egy álomszép hely, hiszen itt élnek a délszláv és a közel-keleti bevándorlók. 2009-ban még csak a jegyeit látjuk annak, ami ma már nagy társadalmi feszültséget kelt, és a svéd jobboldal megerősödéséhez vezetett.

Ha már jobboldal és politika: az írás mellett jelenleg középiskolai tanárként is dolgozol, így nem mehetek el szó nélkül amellett, ami az utóbbi hónapokban történt a pedagógusokkal. Te hogyan élted meg ezt az időszakot?

Ugyanúgy, ahogy a kollégáim. Engem a legjobban az ideológiai rész zavar. Mindenki mindig azt mondja, hogy a pedagógusok követelései csak a pénzről szólnak, mivel méltatlanul alulfizetettek.

De ez így is van.

Igen, így van. A pedagógusok az értelmiségen belül a legalul helyezkednek el a fizetési skálán, a társadalmi megbecsültség is alacsony. De mégsem erről szól a mi részünkről, hanem arról, hogy mennyire semmibe veszi az oktatást a kormány, ami zömében olyan gyárakat akar Magyarországra telepíteni, amelyekben nincs szükség magas hozzáadott értékre, szaktudásra, ahol csupán operátorok, betanított munkásuk dolgoznak. Látszik, hogy nem szeretnének okos és művelt embereket, hiszen az ő szavazórétegük bázisát nem a magasan iskolázottak adják. Aki tanult, világlátott, azt nehezebb megvezetni, ezért nem is érdekük, hogy Magyarországot tanult emberek népesítsék be. A pedagógusok 75-80 %-a ellenzéki beállítottságú, és ez nem fog megváltozni azzal, ha megemelik a fizetésüket. Ezért sincsen érdemi előrelépés, hiszen a jelenlegi kormány kifejezetten gyűlöli és bünteti a pedagógusokat. Ők is tudják, hogy hiába emelnék meg a fizetésüket háromszorosára és engednék, hogy bármilyen tankönyvből tanítsanak, akkor sem lesznek Fidesz-szavazók. A legmegalázóbb az volt, amikor Pintér Sándor minisztériumába, egy parancsuralmi rendszerbe kerültek a pedagógusok. Viszont a tudás leértékelése nemcsak rájuk hat, hanem a szülőkre és a gyerekekre is – vagyis az ország jövőjére. Európában évek óta Finnország a legboldogabb ország, ahol az utóbbi 15 évben a legtöbbet költöttek oktatásra. Biztosan van összefüggés a két dolog között, mert a taníttatás mindenre hatással van. Persze, ez sem egy rövid távú dolog: ha valami csoda folytán gyökeresen meg is változnának a dolgok, minimum 15-20 év kellene, hogy érzékeljük a pozitív hatást.

A diákjaid hogyan fogadták, hogy egy sikeres és befutott író tanítja őket?

Annak ellenére, hogy a munkahelyem sem a diákok, sem a kollégák előtt nem dicsekedtem ezzel – hiszen attól nem leszel jobb magyartanár, hogy írtál egy regényt, ez két külön szakma –, nem lehetett kikerülni, hogy előbb-utóbb ki ne derüljön. Nyilván sokan láttak a kirakatban vagy a szüleik olvasták a könyveimet, és összekötötték a dolgokat. Sok diákom elolvasta a regényeket, kíváncsiak voltak rá, volt, aki dedikáltatta is. Nem tudom, hogy ezzel közelebb kerül-e hozzájuk az irodalom, de bízom benne, hogy igen.

Az irodalomhoz való közel kerülést ugyanakkor most meglehetősen korlátozni próbálják, hiszen az elmúlt időszakban sorra büntetik a könyvkereskedőket, hogy nem tartják be a gyermekvédelminek nevezett törvénybe foglaltakat. Íróként mennyire látod elkeserítőnek ezt a helyzetet?

Igazából az én köteteimet is simán be lehetne fóliázni, mert kettőben is van LMBTQ-vonal, de egyáltalán nem erről szólnak. Eszembe is jutott, hogy bemegyek majd valamelyik Libribe, és megnézem, van-e fólia az első és a harmadik köteten. De komolyra fordítva a szót: a Lírát éppen a napokban büntették meg 12 millióra – megint rajtunk röhög és ránk mutogat a fejlettebb világ. 2023-ban, Európa közepén teljesen abszurd a mostani helyzet, és mégis ez a valóság. De ezzel is csak az ellenkezőjét érik el: jobban felhívják a figyelmet ezekre a könyvekre, és tudjuk, hogy a tiltott gyümölcs mindig izgalmasabb. Ezekkel a lépésekkel senkit semmitől nem védsz meg, mert a fólia egyszer lekerül, és onnantól az adott könyv úgyis teljesen szabad életet él.

Kiemelt kép: Zajácz D. Zoltán (Fotó: Szalmás Kriszta)