„A valóságot hozzuk közelebb” – Interjú Király Attilával

Február végén mutatta be a tatabányai Jászai Mari Színház legújabb nagyszínpadi előadását, Peter Schaffer Amadeus című, mára már klasszikussá vált darabját. Az előadásban Király Attila több szerepben is látható, valamint koreográfusként is közreműködött a produkció megszületésében – a beszélgetés során természetesen mindkét alkotói tevékenysége szóba került, ahogyan az is, mennyire szívén viseli, hogy egy-egy darab üzenete, mondanivalója valóban eljusson a nézőkig.

Az Amadeus premierje kettős ünnep volt, mert a közel két hónapos „fél-leállást” követően ezzel a darabbal nyitott újra a színház. Milyen volt ez a két hónap, amikor csak a Kamaraszínpadon tudtatok játszani, illetve csak próbákat tartottatok?

Erre most azt kellene mondanom, hogy szörnyű volt viszonylagosan színház nélkül lenni, viszont az a helyzet, hogy amikor dolgozom, akkor alig látom a feleségemet és a kislányaimat, akiket nagyon szeretek. Így most több időt tudtam tölteni a családommal. Ugyanakkor nem unatkoztam munka terén sem: jelenleg is forgatok egy sorozatot, szinkronizáltam, de az estéim szabadok maradtak. Tatabányán kívül a Szkénében vannak még futó előadásaim, de ők is bezártak erre az időszakra, így nagyon keveset játszottam ebben a két hónapban. Közben próbáltunk, így azokkal a kollégákkal, akiket szeretek és tisztelek, végig tartottuk a kapcsolatot, így nem éltem meg rosszul ezt a két hónapot.

Nem is volt hiányérzeted 19 órakor, hogy most kellene színpadra lépned?

Furcsa volt, de jó értelemben véve, úgy éreztem magam, mint egy rendes polgár, aki az estéit otthon tölti a családjával. Abból a szempontból pedig szokatlan, hogy az elmúlt évtizedek arról szóltak, hogy kimaradtam az esti fürdetésekből, az altatásból, vagyis minden meghittségből. Mire hazaérek a színházból, a gyerekek már alszanak, ha szerencsém van, a feleségem megvár ébren. (mosolyog)

A legutóbbi bemutatótok, az Amadeus egy igazi nagy klasszikus, amit gyakran tűznek műsorra fővárosi és vidéki színházak egyaránt. Mit gondolsz, mitől ekkora siker?

Kapásból három okot is tudok mondani. Az egyik, hogy a két főszerep (Mozart és Salieri) két jó színész jutalomjátéka, ami nagy lehetőséget biztosít számukra. A másik, hogy mindenkit érdekel Mozart, az egész világon elhíresült zseni. A zenéjét sokan szeretik, de akadnak olyanok, akik viszont nem értik, hogy mások miért szeretik annyira. Mindenkinek van tehát valamiféle viszonyulása hozzá, ezért azt hiszik, ismerik is őt, de ez koránt sincs így. Érdemes megnézni, hogy mi az, amit tudunk róla és mi az, amit nem, még akkor is, ha a darab nem teljes egészében történelemhű. A harmadik ok pedig maga a zene, hiszen több ponton is felcsendülnek Mozart mai füllel is csodálatos szerzeményei.

Habár a humor ellenére sem kifejezetten mondható könnyed darabnak, meglátásom szerint Guelmino Sándor, a rendező a szokásosnál is jobban hangsúlyozni kívánta a vígjátéki oldalt is. Ezzel mennyire értesz egyet?

Érdemben ehhez nem tudok hozzászólni, hiszen nemcsak színészként, hanem koreográfusként is közreműködtem a produkcióban, így alkotóként máshogyan látom, mint a nézők. Eddig ezen nem gondolkodtam, de azt hiszem, igazad van. Valóban vannak olyan jelenetek – én magam is játszom kettő ilyet –, amikor látjuk Mozart drámáját, de a körítés inkább vígjátéki. A kutyás jelenet pedig szinte már-már rajzfilmesnek mondható. De azt gondolom, hogy ez csak színesíti az összeképet. Nagyon kedvelem, amikor operaénekest játszom, mi legalábbis sokat nevettünk ezen a próbákon. Az például egy improvizáció eredménye, Sanyinak tetszett az ötlet, hagyta, hogy néha elmenjünk ebbe a karikaturisztikus irányba. A darab végén úgy sem lehet sokat nevetni.

A darabban több szerepben is látható vagy, ezek főként apafigurák. Miben hasonlítanak és miben különböznek ezek az apák?

Nagyon szép kérdés, és teljesen jogos is, de a válaszom az, hogy nem volt közös gondolatiság, ami alapján felépíteném őket. Ezt a darab játszani nekem olyan, mintha filmet forgatnék: snittekként látom magam előtt a jeleneteket. Bennem az dolgozott, hogy mindegyiknél meg akarok fogalmazni valamit a karakter által. Sőt, a célom sokkal inkább volt, hogy az általam játszott figurák semennyire se hasonlítsanak – ne csak a ruha miatt tudja elválasztani őket a néző, hanem érzékelje is, hogy különböző emberek.

Ahogy említetted, koreográfusként is közreműködtél az előadásban. Egy prózai darabnál pontosan mit takar ez a titulus?

Ebben az esetben ez eléggé összetett dolog. Vannak zenés részek, ahol kisebb mozgásokat kellett koreografálni. A nagyobb feladat az volt, hogy Csonginak (Csabai Csongor, a darabbéli Mozart – A szerk.) segítsek a mozgásrendszer kialakításában. Csongi egy jó mozgású, fiatal színész, aki önmagától is remek ebben. Sanyi azt szerette volna, hogy Csongi – jó értelemben vett –túlmozgásossága találkozzon Mozartéval. Feltételezünk a figuráról egyfajta egzaltáltságot, ami a színpadon egészen jól mutat – ezt kellett formában önteni. Van olyan jelenet, amikor kvázi nem történik semmi, csak azt látjuk, ahogyan a zseni komponálja a zenét – e köré építettünk kis koreográfiát. De ugyanez igaz a ritmusjátékra is, amikor biliárdgolyókkal születik meg a zene.

Amikor színészként lépsz színpadra, el tudod engedni, hogy ne figyeld a kollégákat „koreográfusi szemmel”?

Nem, teljesen nem tudom elengedni. Persze, nem szólok rájuk akkor és ott, de figyelem őket végig. Az ember ezt a helyzetet – vagyis, hogy szereplője is a darabnak – arra használja fel, hogy karban tartsa az előadást. Figyelem, hogy minden úgy történjen, ahogyan annak Sanyi és szerintem történnie kell. Az, hogy mennyire tudok jelen lenni maximálisan, az jelenetfüggő: amikor Mozart apjaként vagyok színpadon, akkor ott csak és kizárólag Csongorra és a kettőnk játékára, a vele való viszonyra koncentrálok. Viszont amikor a már említett operaénekest játszom, ami egy pici szerep, akkor a mellett könnyedén tudok figyelni.

Egy másik darabban is apaként jelensz meg: a Jógyerekek képeskönyvében Apusunkat játszod, szintén Danis Lídia partnereként. Ez az előadás is különleges a maga nemében.

Valóban az, én szeretem is, a szívem csücske az az előadás. Mondom ezt annak ellenére, hogy Apusunk, akit én játszom, egy szörnyeteg: erőszakos, abuzív, rasszista, borzalmas alak – semmilyen ponton nem tudok azonosulni vele apaként. Valóban egészen más típusú előadás, mint amilyen az Amadeus: az egy könnyebben befogadható darab, ami sokaknak tetszik, sírsz és nevetsz rajta, majd taps után hazamész. A Jógyerekek viszont nem adja könnyen magát. Nagyon sajnálom, ha valamelyik néző ízlésével nem találkozik a darab, én szeretem, hogy ennyire szarkasztikus és kemény. Nagyon akar mondani valamit a máról, az egész világról. Olyan dolgokat, amikről igenis fontos beszélnünk. Egyébként vicces, hogy kiemelted Lidit, mert a tavalyi évadban minden darabban Bakonyi Csilla volt az állandó párom, idén meg Lidivel „bútoroztam össze”. (nevet) Vele nem voltam még ilyen partneri viszonyban, a múltkori Jógyerekek előtt mondtam is neki, hogy mennyire isteni partner és szeretek vele játszani. Jól esik vele végig menni ezeken a „szörnyűségeken”.

A Jászai Mari Színház évről évre egyre „bátrabb”, mondhatni, igazi művészszínházi darabokat is műsorra tűz. Mindig a szíveden viseled, ha nem jön össze az említett találkozás a néző ízlése és az előadás között?

Igen, abszolút, hiszen ezért szeretem csinálni a színházat. Egyszer megkérdeztek egy nálam okosabb embert, hogy mi a színház feladata: szórakoztatni vagy tanítani. Erre ő azt felelte: szórakoztatva tanítani. A mi színházunk évek óta mutat be fontos előadásokat is. Mondhatjuk, hogy művészszínháziak, de nem szeretem ezt a kifejezést, mert azt sugallja, hogy valamit eltávolodik a valóságtól, holott pont azt hozzuk közelebb. A Részegek kapcsán is olyan társadalmi dolgokat fogalmaztunk meg, amitől a néző gondolkodik, amiből hazavisz valami. A húgom, aki egyébként pszichológus, egyszer azt mondta, hogy elege van azokból a darabokból, ahol állandóan csak újra teremtjük a traumát, illetve, hogy ezekben a „kemény” előadásokban nem mutatjuk be a meg- és feloldásokat, hogy hogyan tovább. De vannak olyan előadások, amik megmutatják a továbblépés lehetőségét, a Részegek pontosan ilyen volt.

Kiemelt kép: Király Attila (Fotó: Várady Nikolett)