“A valódi drámákra a mai napig van igény” – interjú Pozsgai Zsolttal

Pozsgai Zsolt, Balázs Béla-díjas drámaíró és rendező nevével mára már a legtöbb fővárosi és vidéki színházban találkozhattunk, sőt, darabjait a világ számos teátrumában nagy sikerrel játsszák. Legutóbb a FÉM Színház tűzte műsorára a Liselotte és a május című tragikomédiáját, illetve ősszel mutatták be a Spirit Színházban az igaz történeten alapuló Gina és Fidelt, ugyanitt tavasszal újabb drámáját láthatják majd a nézők. Az író-rendezővel ezeknek a bemutatóknak a kapcsán beszélgettünk.

Hogyan lesz az emberből drámaíró?

Erre két út van: a gyakorlati és az elméleti. Drámaíróból is kétféle van: az egyik, amikor az ember jó költő vagy prózaíró és valamelyik színház felkérésére vagy belső örömből ír egy drámát. A másik az, aki nem ír mást, csak drámákat. Ez utóbbi esetben színházközegben kell lenni. Én tizenéves korom óta a Pécsi Nemzeti Színház közelében éltem, kiváló színészek és rendezők mellett dolgozhattam, és egy idő után igényem támadt arra, hogy ezeknek az embereknek írjak valamit, amiben ők is és a közönség is örömét lelheti. Tehát én színházban, gyakorlati oldalról indultam. Az első drámámat akkor írtam, amikor Pécsett Hamletet játszottak, Kulka Jánossal a főszerepben. A rendező egy egészen sajátos, ám borzalmasan negatív gondolatú előadást álmodott színre, bennem pedig megfogalmazódott, hogy írok egy darabot válaszul, ami azt mutatja be, hogy van út az életben maradásra. Ennek a főszereplője Horatio lett, aki jóformán az egyetlen karakter, aki túléli a shakespeare-i vérengzést.

Ez a szakma tanulható vagy inkább ösztönös?

Bizonyos szintig tanulható, és abban az esetben remekül működik, ha az ember hozott anyagból dolgozik, tehát például egy regényt adaptál színpadra. Ma már számítógépes program segítségével is lehet drámát írni, itthon is találunk olyan darabot, ami Amerikában így született. Ugyanakkor azt figyeltem meg, hogy a valódi drámákra – amik saját kútfőből, ösztönösen születnek – a mai napig van igény. Az viszont sajnálatos, hogy ma, Magyarországon nagyon kevés az olyan kortárs magyar író, aki több fővárosi és vidéki színházban, professzionális szinten jelen van.

Az egyik legsikeresebb drámád a Liselotte és a május, amelyet itthon és szerte a világban többször mutattak már be, sőt, ez a történet szolgált alapul a Liza, a rókatündér című filmnek is.

Számomra nagy öröm volt, hogy egy filmrendező is látott benne fantáziát, és hosszú évek után sikeresen debütált a mozikban, a kritikusok és a nézők is szerették. Való igaz, ez a darab a mai napig nagyon sok helyen megy: most éppen Bukarestben és Tel-Avivban játsszák, májusban pedig Wight szigetén mutatják be Angliába. Érdekes, hogy ennek a drámámnak a premierje valahogy mindig májusra esik. (mosolyog)

És nemrég Magyarországon is újból bemutatták a FÉM Színházban, egy fiatal alkotógárdával.

Pont emiatt örültem különösen ennek, mert a rendező és a szereplők is fiatalok, és ők engem választottak, nem valaki mást. Rendkívül szöveghű és színész-centrikus előadás született, de ezt egyáltalán nem bánom, mert ilyet ritkán látni ma már.

A Spirit Színházban ősszel mutatták be a Gina és Fidel című drámát. Ez volt az első munkád itt?

Igen, és megvallom őszintén, eleinte volt bennem némi kétely, hogyan fog működni ilyen kis térben a darab. Számomra is meglepő volt, hogy abszolút megállja a helyét, sőt, ha jól tudom, megemelt előadásszámmal fut.

Hogyan találtatok egymásra Perjés Jánossal?

Jánossal régóta kerülgettük már egymást, már a Spirit Színház megalakulásánál is jelen voltam. Aztán engem kicsit távolabbra sodortak az egyéb színházi és filmes munkáim, most azonban sikerült tető alá hozni több projektet is. Sok mindent tervezünk közösen a jövőben.

Több olyan drámád is van – és a Gina és Fidel is ezek közé tartozik –, amely igaz történeten alapul. Mennyi kutatómunkával jár egy ilyen típusú szövegkönyv megírása?

Rengeteggel, de nem csak a tájékozottság miatt, hanem mert a sok apró információból jönnek az ötletek is. Manapság a színházak szeretnek ismert emberekről szóló darabot játszani, mert arra fogékonyan a nézők, könnyebb őket bevonzani. A Gina és Fidelt azért írtam meg, mert Gina Lollobrigidát személyesen is ismerem, és tudtam, hogy kettejük történetével szép és érdekes gondolatokat lehet megfogalmazni arról két a világrendről, ami akkor létezett. Ezt a darabomat Grazban mutatták be először, eredetileg 25 előadásra szerződtünk, ebből 75 lett végül. Bulgáriában én magam rendezhettem meg, ott is fut a mai napig. Visszakanyarodva a kérdéshez, az is érdekes, hogy ebben a darabban van egy monológ, amiben Fidel Castro azt ecseteli, hogyan próbálta megmenteni Che Guevarát a haláltól. Az előadás után a kubai nagykövetasszony kérdezte tőlem, hogy én erről honnan tudok, mert ez náluk majdhogynem államtitok. Az igazságnak megfelelően válaszoltam: nem tudtam, egyszerűen csak következett a figura jelleméből. Ezért is fontos a rengeteg kutatás, mert így jobban megismerem a saját hőseimet.

Említetted, hogy manapság egyre több az ismert emberekről szóló dráma. Ennek miben látod az okát?

Ha azt látjuk, hogy ezek a sztárok is ugyanolyan problémákkal küzdenek, mint mi, sokkal jobban átélhető a cselekmény. Teljesen más az, amikor Ginának van egy olyan fájdalma, ami sírásra készteti a nézőt, mint amikor egy kitalált figurának. Az előbbinek ismerjük valamennyire az életét, tudunk a külsőleg megszerzett információhoz is kötni, míg utóbbinál a drámában kell felépíteni az adott szereplő életútját, hogy a legvégén átérezhető legyen a fájdalma.

Hogyan szoktad fogadni azt, amikor látod megelevenedni a saját szövegedet egy teljesen más rendezői koncepcióban, mint amit te az íráskor elképzeltél?

Nálam általában nem is a rendezés, hanem a színész és a szövegváltozat szokott győzni. Ha olyan rendező jön, aki bár gyökerestől felforgatja az egészet darabot, de tehetséges, annak végtelenül tudok örülni. Egyszer írtam Giorgio Pianosa álnéven egy olasz komédiát, az volt a címe, hogy Mert a mamának így jó. A történet arról szól, hogy egy idős férfi és egy idős nő hosszú évek után újból találkozik Nápolyban. Bulgáriában ezt a darabot egy fiatal rendezőnő vitte színre, két, szintén fiatal színésszel a főszerepben. Azzal indokolta meg, hogy ezekkel az emberekkel az utolsó találkozásuk óta megállt az idő, és amit azóta átéltek, semmis. Ez a gondolat különösen tetszett, nagy siker is lett belőle kint.

A Spirit Színházban márciusban mutatják be a Képeslapok a szakadékból című drámádat Bányai Gábor rendezésében. Mesélnél ennek a darabnak a keletkezéséről?

A dráma Carrie Fischer regényének az adaptációja, film is készült belőle. A grazi színházban minden évben kérnek tőlem egy-egy újabb darabot, ennek is ott volt az ősbemutatója. Az ottani társulatnál is van egy anya-lánya színészpáros, és mivel a történet is erről szól, adott volt, hogy ők játsszák el. Nagy öröm volt látni, hogy ez az osztrák színésznő, aki nagyon jó barátom is egyben, végre együtt szerepelhet a lányával, ráadásul egy olyan drámában, amiben mindig is akartak. A történetben az adja kettejük konfliktusát, hogy míg a nő ünnepelt sztár, addig a lány feleannyira sem tehetséges, mint az anyja. Ahhoz, hogy ez jól tudjon működni a színpadon, erős rendezésre és színészi játékra van szükség. Ez a történet engem azért is érdekelt különösen, mert számos hasonlóval találkozhatunk, akár itt, Magyarországon is: a gyerekek próbálnak megfelelni a szülők miatti elvárásoknak, az általuk kitaposott útnak, de talán jobb lett volna, ha másik szakmát választanak.

Mi lesz a következő munkád?

A Gödöllői Király Kastélyban nemrég indult útjára a „barokk színház”, itt több darabomat játsszák már, hamarosan pedig a Csontváryról szóló drámát fogjuk bemutatni.

Kiemelt kép: Pozsgai Zsolt (forrás: szinhaz.org)