Janice Hallett A színjáték című, formabontó regényével bizonyára a legtöbb krimirajongó szívébe belopta magát. Legújabb, magyarul megjelent művében, A Twyford-kódban egy egészen más kaland vár az olvasókra, ráadásul a szerző ebben az esetben is egy hagyományosnak egyáltalán nem mondható formát választott a történet elmesélésére.

A Twyford-kódban ugyanis Max Mansfield professzort egy különleges kéréssel keresi meg Welmont felügyelő: egy nemrég eltűnt személy telefonján 200 hangfájlt találtak, amelyet egy speciális program segítségével átalakítottak szöveggé. A telefon egykori tulajdonosa, Steven Smith negyven éve rátalált egy ismert gyerekkönyvre, aminek a margóján furcsa jelölések és bejegyzések voltak. A szerző a hírhedt Edith Twyford, akinek könyveit az elmúlt száz évben több alkalommal is igyekeztek betiltani, illetve a kor szellemiségének megfelelően átírni azokat. A tizenéves Steven elvitte a talált könyvet az irodalomtanárnőjéhez, Miss Lickethez, akinek meggyőződése szerint a könyv egy rejtély kulcsa, és ez a titkos kód Twyford összes alkotásán végigvonul. Miss Licketnek azonban az év végén, az osztálykirándulás során nyoma veszett, Stevennek pedig fogalma sincs, mi történt vele vagy a társaival azon a napon. A férfi nemrég szabadult a börtönből, és úgy dönt, hogy megfejti a rejtélyt, ami évtizedeken keresztül nem hagyta nyugodni. Vajon Miss Licketet meggyilkolták? Vagy téveszmék rabja volt? Igaza lehetett-e a kóddal kapcsolatban? Ha igen, vajon ma is használatban van-e még a kód?

Aki olvasta A színjáték című könyvét, az tudhatja, hogy Janice Hallettnek nem kell kreativitásért a szomszédba mennie. Habár annak a kötetnek nem maga a bűncselekmény és a nyomozás volt a legnagyobb erőssége, az olvasónak mindvégig figyelnie kellett, hogy el tudjon igazodni a különböző levélváltások között. A szerző erre a megszokott összetettségre tett rá még egy lapáttal A Twyford-kóddal, és valószínűleg feltett szándéka volt az is, hogy két regénye – a formabontó elbeszélésen túl – semmiben ne hasonlítson egymásra. Így A Twyford-kód egy jóval komorabb és komolyabb történet, amelyben már nyoma sincs hangulatos kisvárosnak, pletykálkodó és ármánykodó lakosoknak és humoros szituációknak. A szereplők is jóval összetettebbek, mondhatni, ezáltal életszerűbb alakokká váltak. Ráadásul, ahogy haladunk előre a cselekményben, úgy válik egyre szövevényesebbé az ügy, amelynek szálai egészen a II. világháborúig nyúlnak vissza, és amelyben idővel kémek, ellopott kincsek és megfejtethetetlennek tűnők kódok is helyet kapnak.

A regény nagy része a Steven által hátrahagyott hangfelvételek leirataiból áll. Mivel azonban ezt az átalakítást egy program végezte, így több hiba is becsúszott a szöveges változatba. Eleinte ez a forma meglehetősen zavaros tud lenni, hiszen szinte minden mondatban szerepel egy „félrehallás”, amelyeket a program egy rokonhangzású szóval helyettesít, így a mondatok nem is lesznek minden esetben értelmesek. Egy idő után azonban az ember agya rááll a helyes megoldások kitalálására, és ezek egyre kevesebbszer akasztják meg az olvasás menetét. Ez a stílus feltehetőleg eléggé megosztja majd a leendő olvasókat, ugyanakkor Hallett remekül mutatja be azt a kettősséget, amely a modern technológiát jellemzi. Mert hiába létezik egy olyan program, amely képes a hallottakat szöveggé alakítani (tovább menve: a különböző hangokat egymástól megkülönböztetni, azokat párbeszéddé alakítani, a káromkodásokat „kisípolni” vagy a háttérzaj nagyságát jelezni), kiderül, hogy mégsem annyira tökéletes, nagyobb hibahányadossal dolgozik, mint maga az ember.

Persze, Hallettnek valószínűleg nem ez volt az elsődleges célja ezzel a formátummal, sőt, mint utóbb kiderül, nem véletlen és nem marketingfogásként választotta ezt a nyelvezetet. Oka van annak, hogy a gép sokszor félreért valamit (vagy éppen mi hisszük azt, hogy félreért), és bizony ebben az esetben szinte minden szónak tökéletes helye és szerepe van. Ezen a ponton kell kiemelni a fordítót, Szabó Marcellt, aki igazán nagy bravúrt hajtott végre a regény magyarra történő átültetésekor. Mert itt nem csak arról van szó, hogy közel 350 oldalnyi „nehezített” szöveggel kellett megbirkóznia, hanem az abban szereplő kódokkal is, amelyeknek természetesen mind az Edith Twyford-féle regényében leírtakhoz van köze. Ezeket „normál” nyelvezetnél is nehezen lehet gördülékenyen átadni, ebben az esetben viszont el tudnám hinni, ha azt mondaná, hogy egy-két bekezdésnél vért izzadt, hogy megtalálja a jó megoldást.

A regény – szemben A színjátékkal – egyből belecsap a történet közepébe, gyakorlatilag már a legelején szembesülünk az első rejtéllyel. Emiatt a kezdés roppant lendületes, az egyedüli, ami sajnálatos, hogy ez nem tart ki a történet legvégéig. A sztori középtájon kissé leül, az olvasó egy idő után már belefárad a hangüzenetekbe és a hol látszólagos egyhelyben toporgásba, hol pedig a túlbonyolított kódfejtésbe. Egyszer-kétszer talán eljutunk arra a pontra is, hogy hagyni kellene a fenébe a könyvet, vagy egyből a végére lapozni, de ettől az egytől óva intek mindenkit: a regény utolsó 50 oldala ugyanis egy igazi csattanó-sorozat, amelyben rengeteg kérdésünkre választ kapunk – többek között arra is, hogy bizonyos részeket miért éreztünk laposabbnak, időhúzásnak. Hallett ugyanis ezzel a lezárással nemcsak megmentette az egész történetet, hanem az utóbbi évek egyik legzseniálisabb regényét írta meg.

Janice Hallett újból bebizonyította, hogy a krimi műfajában is lehet még újat mondani, kicsit megreformálni ezt a zsánert, amelyről azt hittük, hogy már szinte minden területét kiaknázták.

Janice Hallett: A Twyford-kód (The Twyford Code), ford.: Szabó Marcell, Next21 Kiadó, 416 oldal
Kiemelt kép: Janice Hallett: A Twyford-kód (Szerzőportré: Jorge París)