A Titanic felemelkedése a Dóm téren – Kónya Sándor kritikája

Ha azt halljuk, hogy Titanic, akkor jó eséllyel két dolog fog eszünkbe jutni: az 1912-ben bekövetkező szörnyű tragédia, valamint James Cameron 1997-ben bemutatásra került, többszörös Oscar-díjas mozija. Nem ez az első ilyen léptékű katasztrófa és emberi veszteség, amely a popkultúra részévé válik és vélhetően nem is az utolsó, de vitán felül az egyik leghírhedtebb mind közül. Hogy miért? Javarészt azért, mert egyetemes tanulságot szolgáltat az ember számára, amely tanulságot bármely korban, bármely társadalomban érdemes, mi több, szükségszerű levonni: nevezetesen, hogy a mértéktelen nagyravágyásnak mindig, minden körülmények között megvan az ára. A Titanic, mely korának legnagyobb hajója volt, és amely minden addiginál több utast szállított minden addiginál fényűzőbb körülmények között, jéghegynek ütközött és elsüllyedt, mielőtt kikötött volna New York-ban. Több mint ezer ember esett áldozatául, és száz év múltán is izgatja az ember fantáziáját, hogy miként történhetett meg az, amit az akkori tervezők és úgy unblock mindenki elképzelhetetlennek tartott. Ennek fényében erről a témáról megannyi könyv íródott és számos film készült (az elsőt rögtön egy hónappal az incidens után forgatták az egyik túlélővel), viszont, talán nem is oly meglepő módon meglehetősen sokáig váratott magára az, hogy musical szülessen a történésekből.

James Cameron mozifilmjével egy évben, 1997-ben került bemutatásra a Peter Stone által írt, valamint Maury Yeston dalszövegével és zeneszerzői közreműködésével készült Titanic, amely rögtön a Broadway-n talált magának helyet és közönséget. A darab zajos sikert aratott (amely nyilvánvalóan nem kis részben volt betudható annak, hogy az emberek még DiCapriónak köszönhetően hajólázban égtek) és megannyi díjat besöpört magának. A több mint hét nyelvre lefordított musical aztán most, 2019-ben elérkezett hozzánk is, a premierre pedig a Dóm téren évente megrendezésre kerülő Szegedi Szabadtéri Játékokon került sor.

Bármennyire is hathat furcsán első blikkre az, hogy ezt a történetet egy éneklős-táncolós darabban dolgozzák fel, olyannyira tűnik stabilnak és működőképesnek a koncepció – ezt pedig elöljáróban úgy éreztem, muszáj tisztázni. A Titanic első felvonása felvezetés gyanánt rögtön egy olyan dallal indít, amely élesen, tisztán rávilágít az emberiség határokat nem ismerő ambícióira: a gigászi méretű hajó elkészültét a dal az olyan teljesítményekkel hozza párhuzamba, mint a piramisok, valamint a kínai Nagy Fal megépítése. Már ezekben az első percekben ott van a levegőben valami nagyszabásúnak az ígérete, amire csak ráerősített a prológus zeneisége, mely egyszerre volt diadaltól mámoros és fenyegető. A történet ezt követően indul be és bár bizonyos vonatkozásokban erősen emlékeztet James Cameron alkotására, az arányok nem ugyanazok. Ezúttal is kapunk egy szerelmespárt, Kate McGowan (Vágó Zsuzsi) és Jim Farrell (Veréb Tamás) képében, akik rögtön, első pillantásra egymásba szeretnek. Ezúttal is kapunk ízelítőt a felsőosztály úri murijaiból, valamint a jéghegynek való ütközés ezúttal is sokat várat magára (konkrétan az első felvonás végén történik meg a végzetes „koccanás”). Peter Stone szövege azonban Farrellék szerelmi szálát csak mintegy másodlagos elemként tálalja, és még ha oly fontos és jelentőségteljes is, nem feltétlen nevezhető dominánsnak. A hangsúly itt leginkább az osztálykülönbségeken, az azokból fakadó konfliktusokon, valamint az álmokon és azok semmivé foszlásán van.

Ami már az első percekben kiderül az az, hogy Somogyi Szilárd rendezőnek kisujjában van a műfaj: a hajó elindulása előtti percek, amelyekben az utasok búcsút intenek szeretteiknek valósággal beszippantott nézőként. A vélhetően célul kitűzött monumentalitás már itt megmutatkozik, igaz, itt még csupán a szereplők közös helyszínen való szerepeltetése, énekeltetése és beszéltetése az, amely ennek eleget tesz. Lehengerlő élmény volt látni ennyi szereplőt nyüzsögni a színpadon, a szemem pedig valósággal jojót járt, ahogy próbálta felmérni a terepet és befogadni a látványt – hogy ki mit csinál, ki beszél, hova megy, kitől búcsúzik. A humor, a lendületes rendezés, valamint a kifejező, akár dialógussal, akár valami egyéb megnyilvánulással támogatott karakterábrázolás már itt megmutatta magát. Ami azonban feltette arra a bizonyos „i”-re a pontot, az a jelenetben elhangzó, kvázi hangulatadó dal volt (amelyet ugye most hallhattunk először magyar nyelven), amelynek előadása minden tekintetben méltó a musical hírnevéhez: fennkölt, élettől duzzadó, kellő mennyiségű csinnadrattával előadott, ám nem hivalkodó, ízig-vérig profi produkció. Amit egyébként a darab nagy részéről könnyűszerrel elmondhatunk.

A profizmus az első jeleneten túl is tartott és megmutatkozott nem csupán a dalok előadásában, de a díszletekben is. A háttér sötétlő tengere és égboltja, a hajó kétfelé ágazó lépcsője, a táncterem asztalai, valamint a kosztümök mind-mind azon dolgoztak, hogy elhiggyem: én most nem a szegedi csillagok alatt ücsörgök, hanem ott vagyok a Titanic fedélzetén a többiekkel együtt. A konkrét, kézzel fogható díszleteken kívül jól kihasználták a fény-árnyék hatásokat is, amelyek a térérzékelés még meggyőzőbbé tételét szolgálták, valamint ha kellett, akkor bizony víz tört fel a padlóból is a hatás érdekében (az ütközést követő jelenetek egyikében). Mi sem bizonyítja jobban ennek a „make believe”-játéknak a működését, hogy az első felvonás végén bekövetkező jéghegynek ütközés bár várható volt, mégis, tökéletes cliffhangernek bizonyult.

Habár kicsit azt éreztem, hogy feszesebbre is lehetett volna fogni a cselekményt, és a dalok mennyisége olykor már fárasztónak bizonyult, a stáb minduntalan azon volt, hogy a színpad éljen, lélegezzen, lüktessen. Szükségszerűnek tartom kiemelni – amire már fentebb utaltam – azt, hogy a darab remekül ötvözte a humort a mindent belengő tragédiával és annak közeledtével (amelyet sötétlő figurák jeleztek mindvégig, mintegy a végzetszerűséget szimbolizálva). Előbbire remek példa a Détár Enikő által megformált Alice, akinek legnagyobb álma az volt, hogy elvegyüljön a felsőosztály figurái között. A színésznő úgy vette humorosra a karaktert, hogy szüntelen csacsogása mellett is képes volt megfelelő mélységgel, drámai vetülettel megtoldani azt (ráadásul az énektudását is kamatoztathatta, ami szintén hálás dolog). Más részről szívesen idecitálom az ütközést követő jelenetek egyikét, melyben a felsőosztály tagjai kényszerülnek kimenni a hallba és azon sopánkodnak dalban, hogy mennyire megalázó egymás előtt pizsamában mutatkozni. Így kell, kérem, humorral oldani a feszültséget.

Ami a színészeket illeti, Détár Enikő játékán kívül a Veréb Tamás és Vágó Zsuzsi alkotta szerelmespár szintén működőképesnek, hovatovább rendkívül szerethetőnek bizonyult, dialógjaik dinamikája sodorta az embert, ahogyan jól állt nekik az a naiv mentalitás is, mely a negyvenes-ötvenes évek szerelmes filmjeiből lehet ismerős (meglátják egymást, egymásba szeretnek, majd pár órán belül már házasságot terveznek). Jim és Kate karaktere mindezen felül azoknak állít emléket, akik egy jobb jövő, egy jobb élet reményében indultak útnak Amerikába, a lehetőségek földjére, hogy aztán próbálkozásuk kudarcba fúljon, még mielőtt kikötnek. Szerencsére persze a többieknek is kijut a reflektorfényből és a hajókapitánytól kezdve a Titanic sikerhajhász tulajdonosán át egészen a távíróig mindenki dalra fakadhat és bizonyíthat. Nem éreztem azt, hogy egy-egy karaktert alulhasznált volna a rendező legfeljebb azt, hogy a befejezés nem bizonyult kielégítőnek egyiket-másikat illetően, de ez a végeredmény egészét figyelembe véve kisebb hibaként róható csak fel. Arról nem is beszélve, hogy egy-két pompásan megkoreografált táncbetéttel is megörvendeztetett bennünket a stáb, amely már tényleg csak a hab volt a tortán, és ennek köszönhetően tényleg azt érzem, hogy minden negatívum felhozásával csupán szőrszálhasogatnék.

Mindent összevetve tehát azt kell mondanom, hogy egy elsőosztályú színházélményben lehetett részem a darabot nézve, amely jó érzékkel, sok-sok remek dallal, tánccal és kellő mennyiségű drámával mesélt el egy örökérvényű történetet. Egy történetet, amely szobrot állít az emberi nagyravágyásnak, majd le is rombolja azt, mely az osztálykülönbségekről ugyanúgy hivatott beszélni, mint felelősségvállalásról. Úgy érzem, a Titanicot mindenkinek látnia kell, mert mind látványában, mind grandiozitásában kiemelkedőnek bizonyulhat – így pedig mostantól három dolog is eszünkbe juthat, ha meghalljuk a legendás hajó nevét.

Kiemelt kép: Vágó Zsuzsi és Veréb Tamás a Titanicban (Fotó: Várady Nikolett)