„A Telik nemcsak nekem, a nézőknek is terápia” – Sztárstaféta Márfi Márkkal

Negyedéves egyetemistaként került a Radnóti grandiózus előadásába, a 10-be, de ma már saját monodrámája, a Telik kapcsán irányul rá a szakma figyelme. Ráadásul 19-re húzott lapot: nemcsak az előadás bátor és formabontó, hanem a helyszín és a kivitelezés is. Márfi Márkkal stílszerűen a Lóvasúton beszélgettünk.

Rovatunk előző alanya Szikszai Rémusz volt, aki téged kérdezett: Márfi Márktól kérdezném, hogy milyen az új helyszín, ahol a monodrámáját játssza?

Különleges. Nagyon jó, hogy az erdő szélén van, és ami a legfontosabb számomra, hogy hasonlít egy istállóra, ami a szakdolgozatom eredeti címe volt. Az is tetszik benne, hogy utazni kell a nézőnek, hogy ide kijusson. Nem az van, hogy sétál a belvárosban és kapásból megérkezett, hanem azért is tenni kell, hogy itt legyen. Ami egyébként egyáltalán nem bonyolult, a Moszkva tértől 7 perc autóval. A tömegközlekedés is kiváló, hiszen a 291-es busz pont a Lóvasút előtt áll meg, de megéri sétálni is, mert a környéknek kifejezetten jó a hangulata minden évszakban.

Hogy találtatok rá erre a helyszínre?

Tóth Péter (az Örkény Színház produkciós vezetője és a Nézőművészeti Kft. ügyvezetője – A szerk.) alkotótársam javasolta, hogy nézzük meg, bár itt állandó színházi előadás előttünk még nem volt. Illetve Mátyássy Bence a kislányával csinált itt korábban egy darabot Be Happy!  címmel, az ő Benoit Produkciójához csatlakoztunk. Bence nélkül nem lennénk lóvasutasok.

Neked egyértelmű volt, hogy kijönnek ide a nézők?

Természetesen nem, de nagyon bíztunk benne. Attól féltünk, hogy nincs húzónév az íróra, a színészre, a rendezőre, és a helyszínre sem, azaz négy dolog ismeretlen. Tényleg az esélytelenek nyugalmával futottunk neki.  De bíztunk magunkban: én Péterben, ő bennem, mi együtt a helyszínben és az nagyon fontos, hogy a helyszín pedig bízott bennünk. Óriási köszönet Faludi Andrásnak és kollégáinak.

Amikor először voltál itt, megvolt az érzés, hogy ezt kerested?

De meg ám! Annyira, hogy nem is néztünk meg másik helyet, csak gondolati síkon. Ez patentul tökéletesnek tűnt mindenféle szempontból. Üveges, modern, de mégis a régmúltat idézi. Pár éve még egy romhalmaz volt, ugyanúgy, ahogy a mi régi istállóink is a darabban. Nagyon sok asszociáció van ebben.

Az nem zavar, hogy „csak” 50 embernek játszol?

Nem is szeretnénk, ha többen lennének egyszerre. Annyira intim dolgokról beszélek, hogy ez az a nézőszám, amit be tudok fogni. Estéről estére 50 ember szemébe bele tudok nézni. Senki nem marad ki. Akár a végén, akár közben, de összenézünk.

Benned, vagy Péterben merült fel először a közös munka gondolata?

Én szerettem volna vele dolgozni. Elolvasta, elkezdtünk közösen gondolkodni. Nem kizárólag rendezőként, hanem alkotótársként volt mellettem, tulajdonképpen egy állandó külső szemként, aki mindenben segít nekem, de ha kell, kritikus is. Tudtam, hogy vagyok felé annyi bizalommal, hogy ha ő mond valamit, azzal tudok menni. És ez fordítva is igaz. Voltak nehézségeink, de a közös munka összességében gördülékenyen ment. A mai napig az összes előadáson itt van, ráadásul ő csinálja a hangosítást is. Ketten elvégzünk minden feladatot. Készen állunk arra, hogy bárhova tudjuk utaztatni az előadást, ugyanis saját hangfelszereléssel rendelkezünk, minden befér egy kisbuszba. Bízunk abban, hogy itt jól megalapozzuk a dolgokat, ez a fő bázisunk, de igény szerint tudjuk vinni bárhova. Szeretnénk, ha az ország több pontjára eljutna a darab.  Egy monodráma kifejezetten alkalmas arra, hogy utaztassuk. Nyáron több fesztiválon is voltunk, bízunk a további meghívásokban is. Szeretném például Szombathelyen, az egykori gimnáziumom tornacsarnokában is játszani.

Hogy fogadta a közönség a darabot, milyen visszajelzéseket kaptál?

Túl vagyunk a 10. előadáson, szinte mindig teltházzal ment, úgy tűnik, van rá érdeklődés. Sok szakmai kritikát írnak a darabról. De, ami még fontosabb, hogy a kollégák is kíváncsiak. És ami számomra kedves, hogy többnyire szájról-szájra terjed a híre, „hogy ez van, és hogy talán érdemes megnézni, ha nem próbálsz, vagy nem játszol, aznap este menj el!” Ezeket hallom. Az egyik osztálytársam mondta, hogy olyan az előadás, hogy ha valaki nem ismert volna korábban és ezt megnézi, szinte biztos, hogy dolgozni akar majd velem. Ez egy olyan bemutatkozás, amire minden egyetemistának szüksége lenne, egy ilyen kiállásra, attól függetlenül, hogy hány helyen játszik. Így ismerni meg valakit igazán, amikor kiáll és azt mondja: ez lehetek én a 26 évemmel. Én ez vagyok.

Nem féltél ettől az óriási kitárulkozástól? Főleg amiatt, hogy nem csak a saját, a családod életét is kiteríted?

Dehogynem. Iszonyú energia volt megírni, kipréselni mindezt magamból. Emiatt is azt gondoltam, hogy nem lehet, hogy ez egy polcra kerüljön fel a többi szakdolgozat közé. Ráadásul egy olyan egyetemen, amit már bezártak.

Jól gondolom, hogy ez neked kicsit terápia is volt?

Mindenképpen az volt. De nemcsak nekem, a szüleimnek, a bátyámnak és a nézőknek is. A kulcs talán az őszinteség és a bátorság. Meg amikor azt kapom visszajelzésnek, hogy ilyet még nem láttak.

Ha terápia, akkor segített?

Merem remélni. Nekem mindenképp, de szerintem a szüleimnek is. Sokszor rám írnak idegenek is, hogy köszönik, nekik segített. Azért írtam, mert egy életszakasz végén voltam és azt éreztem, hogy akkor tudok továbbmenni, ha itt ezt most lezárom. De ehhez szembe kellett nézni bizonyos dolgokkal, ami természetesen tud fájni is. Szembesülnöm kellett többek között azzal, hogy pályakezdőként hirtelen nincs pálya, amit el lehetne kezdeni, amin el lehetne indulni. Akkor kellett észnél lenni. És szerencsére észnél voltam. Az első pandémia idején megírtam, a másodikban megcsináltuk. Mellette pedig egyebek közt építkezéseken dolgoztam: térköveztem, burkoltam, gletteltem, vakoltam, csiszoltam, sittet raktam, fát ültettem és ezalatt gőzerővel gondolkodtam. Tehát, míg úgy tűnt, napközben csak fizikai munkát végzek, mentálisan bepörögtem, amit pont a Telik próbáin nagyon jól tudtunk hasznosítani. De forgattam filmben és sorozatban is, belekóstoltam a Motion Capture világába, sofőrködtem és asszisztensként is dolgoztam. Egy magyar nagyjátékfilmben egy csodálatos hétéves kisfiú mentora voltam 31 napon át. Rengeteget tanultam ezáltal is. Szerintem, jól használtam ki az időt.

Van egy nagyon megható része az előadásnak, amikor a tanárodra emlékezel. Miért nem nevesítetted?

Egyrészt azt érzem, hogy úgyis tudja mindenki, másrészt meg akarom adni azt az esélyt a nézőknek, hogy akkor, ott, mindenki gondoljon a saját tanárára, saját mesterére. Mert mindenkinek van. Akitől sokat tanult, és fájt az elvesztése. Szerintem ezzel nem vagyok egyedül. A szüleim sincsenek megnevezve, és a bátyám sincs.

Na jó, de anya csak egy van, a tanár nem ennyire egyértelmű.

Igen, a tanár nem csak egy, de mégis nekem ő az, aki annak idején azt mondta, hogy ezt a Márfi gyereket vegyük fel. Egy krízishelyzetben, három kemény rosta után felvett és úgy fogadott be az istállójába, a menedékébe. Én pedig próbáltam rászolgálni. Szerettem, sokszor gondolok rá.

Ha nem a karantén idején kell leadnod a diplomamunkádat, és nem lettél volna ennyi időt otthon, akkor is ez lett volna a témád?

Bőven a karantén kezdete előtt adtam le címnek, hogy Istálló. Mindenképpen arról akartam írni, hogy számomra a Színművészeti Egyetem egy istálló volt, ahol engem befogadtak. De biztos, hogy megalapozta a keretét az, hogy a pandémia alatt hazamentem. Az elszakadás, mint téma, egyértelmű volt: nem a szüleim életét akarom folytatni, hanem egy teljesen újat kezdeni. Természetesen mindent beépítve, amit tőlük tanultam.

Kitől és mit kérdeznél a következő interjúban?

Márkus Lucától kérdezném, hogy ugye azért nevet is ott a Babylon folyó partján?

Kiemelt kép: Márfi Márk (Fotó: Steindl Gabriella)