Shakespeare: Vízkereszt, vagy amit akartok című művében Viola azért ölt fiúruhát, hogy Orsino herceget meghódítsa, elszegődve apródjának. Kelemen Kató az Én és a kisöcsém-ben eleinte csak meg akarja leckéztetni a nagyképűen viselkedő Andersent, amikor lány létére a férfi sosem látott unokaöccsének adja ki magát. Keleti Márton 1949-es filmjében, a Janikában a főhős színésznőként éppen egy kisfiú szerepét gyakorolja otthonában, csakhogy 15 év külföldi távollét után betoppan a férje. A látott szituációt félreértve azt hiszi, hogy az asszony által megszemélyesített Janika az ő gyermeke, a feleség pedig nem siet felvilágosítani őt arról, hogy mekkorát téved. Mulan, az ismert Disney rajzfilm központi karaktere idős édesapja helyett indul harcba férfiruhában, a Valahol Európában Évája pedig azért titkolja, hogy igazából lány, mivel így a második világháború idején az árva gyerekekből összeverődött csapatok egyikének vezetője lehet, és mert így nincsen többé kitéve a nőket érintő erőszaknak sem.

Mint az az előzőekből is kitűnik, igazán népszerű dramaturgiai elem a férfiruhába bújt lányok és asszonyok szerepeltetése különféle történetekben, színpadon, filmvásznon, vagy könyvekben elbeszélve. A motiváció és a felmerülő következmény az egyes ilyen esetekben azonban jelentősen eltérhet, ahogyan a jelenleg az RS9 Színházban látható Jentl című monomusicalben is teljesen egyedi a mozgatórugója a főhős nőből férfivá való időszakos átlényegülésének.

Jentl egy galíciai ortodox zsidó közösségben élő lány, aki ahelyett, hogy megfelelne az őt körülvevő tradícióknak, inkább édesapjának könyveit bújja állandóan, és atyja halálát követően igencsak lázadónak számító lépésre szánja rá magát. Annak érdekében, hogy egy távoli tanházban, egy jeshivában folytathasson kizárólag férfiaknak kijáró tanulmányokat, sikeresen hiteti el mindenkivel az intézmény falai között, hogy az ottani tanulótársakhoz hasonlóan ő is fiúnak született. Ám ahogyan az már lenni szokott, közbeszól az életébe váratlanul megérkező szerelem, és a súlyos hazugságból lassanként még nagyobb csalás, becsapás, és megannyi bonyodalom terem.

Barbra Streisand a Yentl című filmben (Fotó: mjhnyc.org)

A Nobel-díjas Isaac Bashevis Singer novellái alapján felépülő musical szövegkönyvét Miklós Tibor írta meg, valamint ő fordította le a darabban megjelenő dalokat is. Ezek az énekszámok nem hiába lehetnek a nézők számára rendkívül ismerősek, hiszen Yentl címmel Barbra Streisand főszereplésével, valamint Michel Legrand Oscar-díjra jelölt dallamaival 1983-ban egy film is megszületett. Maga Barbra egyébként a kilencvenes évek itthoni musicalszínésznőire igazán jelentős hatást tett, szinte mindegyikük megpróbálkozott azzal, hogy a mostanra már nyolcvanadik életévét betöltő legenda valamelyik slágerét megtanulja, a saját repertoárjába beleillessze. Közöttük volt Nagy Anikó, a hajdani Rock Színház ünnepelt népszerűségű művésznője, aki hangi adottságai és kifejező előadásmódja okán ezt mindenképpen megtehette, nagy vágya volt azonban, hogy Streisand ikonikus filmszerepét színpadon játszhassa el, természetesen a moziváltozatban hallható dalok eléneklésével.

Igen ám, de ő is értesült róla, hogy külföldön már a megfilmesítés jogának megszerzése sem ment egyszerűen, a gyártóként és forgalmazóként feltüntetett MGM pedig szintén nem mutatott hajlandóságot arra, hogy Anikóéknak a színpadi változatot engedélyezze. Ezeknek a tényezőknek az együttes megjelenése nem sok reménnyel kecsegtetett. Úgyhogy azt, hogy végül itt, Magyarországon egy kis térben megvalósítható, előadóest-szerű feldolgozásra sor kerülhetett, és hogy az alapnovellák Nobel-díjas szerzője jóváhagyta, hogy Nagy Anikó Böhm György dramaturg ötlete alapján a történet valamennyi szereplőjét egymaga személyesítse meg, a hazai alkotók nagymértékű kiváltságként élték meg. Balogh Bodor Attila, a színpadi világpremier rendezője 1988 november 5-ére, a hazai bemutató napjára mindent pályára tett, Nagy Anikó pedig első perctől kezdve Jentl belső monológként felhangzó dalaiban is azt a kizárólag rá jellemző karcos érzelmességet hozta, amelyet az addig és azóta eljátszott szerepei mindegyikében. A színésznő, akinek a nevéhez olyan alakítások fűződnek, mint a Jézus Krisztus Szupersztár Mária Magdolnája, a Nyomorultak Eponine-ja, vagy az egyetlen szólószámába egy komplett drámát belesűrítő kidobott szerető az Evita című rockoperából, egy egészen különleges lélekbeli nyomatékként tudta és tudja máig is elővezetni a Jentl dalbetétjeit. Ami pedig szintén fontos bravúrja az ő szerepmegformálásának, hogy Michel Legrand nagyívű énekszámaiból mindannyiszor úgy képes a történetmesélés talajára visszaérkezni, hogy megőrzi azt a folytonosságot, ami ahhoz szükséges, hogy a cselekményt megakasztás nélkül végig vigye. A töretlenség amúgy egyéb értelemben szintén elérte a produkciót, hiszen az a hazai premier óta eltelt időben magát a Rock Színházat is túlélte, és időről időre felbukkan különféle teátrumokban, jelenleg az RS9 Színházban tekintheti meg a közönség.

Nagy Anikó a Chicago-ban (Fotó: Átrium)

Nem lehet azonban anélkül tovább beszélni az előadásról, hogy rá ne kelljen világítani egy – a musicalszínpadok világára különösen jellemző – jelenségre. Nagyon elharapózott ugyanis a zenés teátrumok háza táján az a gyakorlat, hogy azokat a szerepeket, amelyek kimondottan Nagy Anikó generációjára vannak szabva, rendre negyvenes színésznőkre bízzák rá a rendezők. Akik pedig, ha beülnének adott esetben mondjuk valamelyik Jentl-előadásra, maguk is meggyőződhetnének arról, hogy a talentum az esztendők előre haladtával nem vész el, és Anikó esetében még csak át sem alakul. A Jászai-díjas színművész ugyanazzal a nagyon erős színpadi jelenléttel rendelkezik, ha közönség elé áll, mint ami már három évtizede is a sajátja volt, a prózája kifogástalan, az énekhangját pedig máig hatalmas mértékű professzionalitással kezeli, irányítja. Nagyon ritka tapasztalás, de vele kapcsolatban az is elmondható, hogy hangszíne az évek múlásával szinte fikarcnyit sem módosult, így aztán hosszasan fenn képes tartani azt a minőséget, melyet a közönség tőle megszokott. Ehhez képest Nagy Anikó az elmúlt években nagyon kevés lehetőséget kapott, bár néhányszor együttműködött a vele régebben szintén sokszor kooperáló Magyarock Dalszínházzal. A jól ismert rendezők közül pedig Alföldi Róbert volt az, aki a fentiekhez hasonló megállapításokra jutva gyorsan, vagy nem olyan gyorsan, de „kapcsolt”, és elhívta őt a Chicago című musicalbe, ahol a színésznő a híres Cellatangó jelenetben egy karakteres és kortalanra megírt szerepet alakíthatott.

Nagy Anikóról néhai férje, a Jentl-projektben is oroszlánrészt vállaló Miklós Tibor rendező és szövegíró egy interjúban úgy nyilatkozott: felesége nyomulni, ajánlkozni, meghallgatásokra járni sosem tudott, miközben minden jó ügyért tele volt rajongással. Ez a fajta lelkesedés egyébként a színészet iránt szintúgy megvan benne, az általa előadott monomusical legvégén, a meghajlásnál ugyanis szinte süt róla az a fajta alázat és elkötelezettség, ami a mai napig hozzáköti őt a színpadhoz. Amennyiben pedig jelen írás a rendezőket indirekt módon szólította meg, úgy készakarva pedig azoknak a fiatal, vagy tanulni vágyó színésznőknek üzen, akik énektechnikai fogásokat akarnának ellesni, és nagyon szeretnének szert tenni a szabatos, kifejező, tiszta és érthető beszédre. Tényleg bölcs dolog lenne eljönniük a Jentl-re, amely musical egyébként semmiféle szakmai rálátást és bennfentességet nem igényel, hiszen a felnőtt korosztályból bármilyen életkorú, nemű, és vallási felekezetű nézőre egyforma hatással van maga az előadó és a történet.

Kiemelt kép: Nagy Anikó (Fotó: jegy.hu)