„A tehetség csak belépőkártya” – interjú Udvaros Dorottyával

Augusztus 4-én töltötte be hatvanötödik életévét a Kossuth- és Jászai Mari-díjas Udvaros Dorottya. A színművésznővel születésnapja előtt beszélgettem nem messze a Színművészetitől, attól a helyszíntől, ahol megannyi pályatársához hasonlóan az ő karrierje is indult. Az interjú elején halvány mosollyal az arcán mesélte, milyen remek rétesezőt talált idefelé. Sugárzott róla, hogy jól érzi magát, élvezi a nyarat, az élet apró örömeit.

Udvaros Dorottya több mint négy évtizedes pályafutása alatt számtalan szerepet eljátszhatott a kamerák előtt és a világot jelentő deszkákon. Részese volt három színház alapításának, és bár úgy tűnhet, mára már lenyugodott, továbbra is keresi a kalandokat. Jövőre két bemutatója lesz a Nemzeti Színházban, és emellett egy saját produkciója is tervben van, a Katharine Hepburn életét elmesélő monodráma, a Tea at Five adaptációján dolgozik. A színház szeretetéről, az anyaságról és a számára meghatározó emberekről beszélgettünk.

Ahogy készültem az interjúra, azt láttam, hogy a pályája során elhalmozták a legkülönfélébb szerepekkel. Ön is így érzi?

Nagyon szerencsésnek mondhatom magam, ugyanis nem skatulyáztak be, és főiskolás koromtól kezdve a mai napig sokféle szerepet játszhattam, színpadon és filmen egyaránt. Azt viszont az ember nem tudja önmagával kapcsolatban megfogalmazni, hogy miért választották ki egy szerepre. Mi volt az, amivel meggyőztem a rendezőt? Ha valaki pályakezdő, erre még nehezebb választ találnia.

Főiskolás korától kezdve mind a mai napig rendszeresen forgat is. Jár ezek szerint szereplőválogatásokra?

Részt szoktam venni castingokon, de nekem nagyon sok szereplőválogatás nem sikerült, egyszerűen nem tudtam, mit várnak tőlem. Ma egy válogatáson sokszor nem is a rendezővel találkozunk, nem az ő gondolatait, elképzeléseit hallom, nem az ő szemét látom a próbafelvétel alatt, ilyen helyzetben én nem tudok jól teljesíteni. Régen ez teljesen másképp történt, a rendező eljött a színházba, megnézett egy vagy több előadást, leült velünk beszélgetni, és ennyiből megtudta, milyenek vagyunk szakmailag, emberileg, ránk van-e szüksége.

Ezért is fontos az, hogy kitől kapja egy színész a pályája elején az instrukciókat. Ebből a szempontból is szerencsés vagyok, mert olyan filmrendezőkkel dolgozhattam együtt, mint mondjuk Sándor Pál vagy Bacsó Péter, akik nem hagytak magamra és ők tényleg gondozták a tehetséget. Nem az volt a lényeg, hogy egy fiatal színész megfelel vagy sem, hanem hogy akit választottak, abból a maximumot kihozzák, és ebbe akár az is belefért, hogy halálra gyötörték az embert. Nem egy színházi próba telt úgy, hogy végig sírtam, de mindig megtaláltam magamban azokat a képességeket, amik szép szóval lehet, hogy nem jöttek volna elő. Ezek a gondolat-magok pedig egyszer csak szárba szökkentek bennem.

Az, hogy önből színésznő lett, a családi háttérnek volt köszönhető?

Biztos. Ezek olyan titkos szálak, amiket az ember hiába próbál megfejteni, egyszer csak öntudatlanul jött elő belőlem minden, amit a szüleimmel átéltem, amit tőlük láttam. Engem fiatalon nagyon érdekelt a gyógyítás, az orvoslás, de pocsék voltam kémiából, és rájöttem, hogy bármennyire sok magánórát is veszek, akkor is elvérzek.

A színészi pálya végül is hasonló…

A színész önmagát és a nézőket is tudja „gyógyítani”, ebben van igazság.

A főiskola után a szolnoki színházban kezdte a pályát, majd a budapesti Katona József Színházi alapító tagja lett. Mesélne a színház kezdeti időszakáról?

A Katona létrejötte olyan szerencsés csillagzat alatt történt, amelyre előtte is régen volt példa a magyar színházi életben, és azóta sem. Székely Gábor és Zsámbéki Gábor éveken át bizonyították a szolnoki és a kaposvári színház vezetőiként, hogy nagyon tehetséges, progresszív és elmélyült alkotók, akik létrehoztak és életben tartottak egy-egy olyan társulatot, közösséget, amelyekben mindenki folyamatosan fejlődni tudott. Ez a két ember Szolnokon és Kaposváron olyan színházat csináltak, hogy Budapestről zarándokoltak a nézők az előadásokra. Nem azért, mert a fővárosban ne lett volna mit nézni, hanem mert ennek a két városnak a színházi élete akkor minden másnál jobban virágzott.

Ők ketten pedig megkaptak Budapest belvárosában egy vadonatújan felújított, üres épületet, és azt a színészt szerződtethették oda, akit csak akartak. A Katona az indulásakor megkapott mindent, amit egy új színház csak kaphat, hogy azok a tehetséges emberek teljes odaadással, csak a feladatukra koncentrálva dolgozhassanak. Ez olyan páratlan lehetőség volt, amelyre talán sosem volt még példa itthon.

Már tíz éve volt a pályán, amikor a fia született. Ez megnyitott önben új mélységeket, megtapasztalt olyat, amit addig nem?

Az anyaság egy olyan alapvető változás egy nő életében, ami semmi máshoz nem hasonlítható, nagyon sok mindent megváltoztat az emberben. Ezt én magam nem is vettem észre, viszont Zsámbéki Gábor mondta egyszer nekem, hogy amióta anya vagyok, azóta minden mennyivel mélyebb bennem, érezte és látta, hogy megváltoztam.

Ez pont a Katonás időszak elején történt. Nem volt ott a kérdőjel, hogy hogyan lesz a szülés után? Visszahívják-e, vagy ami még érdekesebb, ön vissza akart térni?

Bennem fel sem merült, hogy ne akarnék tovább színész lenni, és az sem volt kérdés, hogy bármit is kockáztatnék. Elég szorgalmasan töltöttem az első tíz évemet színészként, azt hiszem, ilyenkor az ember joggal érezheti azt, hogy jöhet egy olyan időszak, amikor valami teljesen másra fókuszál. Emlékszem, ekkor kaptam szerepet egy Bacsó-filmben, és a Katonában is rám osztottak egy új darabot, de mindkét helyen időt kértem, mert nem tudtam… nem akartam egy pár hónapos gyerek mellől visszatérni a színpadra. A színházcsinálás annyira igénybe veszi az ember idegrendszerét, hogy volt olyan kolléganőm, aki szülés után nagyon hamar visszatért, és elapadt a teje. Egy emberöltőt tekintve az a pár hónap, amíg szoptatsz egy kisbabát, oly kevés, olyan kis pillanat, viszont annyit ad a gyermeknek és az anyának, hogy az felbecsülhetetlen.

Mikor érezte, hogy eljött az idő a visszatéréshez?

Amikor szépen lassan, nyolc és fél hónap után elfogyott a tejem, akkor kezdtem újra próbálni. Én nagyon szeretem azt, hogy nő vagyok és anya.

Jól gondolom, hogy a Katona olyan időszaka volt az életének, amiből ma is erőt tud meríteni?

Tizenhárom évet töltöttem ott, és önszántamból jöttem el. Azt éreztem, hogy az a jó értelemben vett euforikus színházcsinálási téboly, ami a kezdeti éveket jellemezte, az tizenhárom év alatt lassan, de megkopott, és ezt nem bírtam elviselni. Továbbra is nagyon jó minőségű előadások születtek, de valami újat akartam keresni, világot szerettem volna látni… ezért otthagytam a társulatot, akiktől mindent megkaptam és akiknek rengeteget köszönhetek.

Megtalálta azt, amit keresett?

Nagyon sok mindent találtam. Egy produkciót Anatolij Vasziljevvel (Dosztojevszkij: A nagybácsi álma), akivel nem dolgoztam volna együtt, ha nem jövök el. Elindult az életemben egy zenés vonal, amit azóta is imádok, és a Katonában, ahol szinte csak komoly prózai darabokat játszottunk, erre sem lett volna lehetőségem. Kaptam egy musicalfőszerepet a Madách Színházban, és ennek köszönhetem, hogy merek zenés feladatot vállalni, merek énekelni. Vonzott az alternatív színházi világ is. Gaál Erzsébet rendezett előadást aluljáróban is, roppant izgalmas ötleteket valósított meg, és úgy éreztem, erre is szükségem van.

Amikor otthagytam a társulatot, azt gondoltam, hogy szabadúszó leszek. Székely Gábor, aki jóval előttem eljött a Katonából, azonban ekkor hozta létre az Új Színházat, hívott engem és neki nem lehetett nemet mondani. Ez volt a második színház, amelynek alapító társulati tagja lettem, majd ezt követte a Bárka Színház. Van bennem kalandvágy, most már a korom miatt kisebb, mint régen, de sosem szerettem a tutiban megülni, és mégiscsak részese voltam három színház születésének.

Mondhatjuk, hogy az új Nemzeti volt a negyedik.

Csak azért nem számítom, mert nem az első pillanattól vagyok ott, én akkor szerződtem a Nemzetihez, amikor Jordán Tamás lett az igazgató.

Így, hogy mégsem lett önből szabadúszó, nem is jött össze egy ilyen „kaland” előadás sem?

A Bárka végül is ennek tekinthető. Emlékszem, amikor elkezdtük, egy poros és üres egykori vívóteremben gyűltünk össze, ócska székeken ültünk, és mindannyian nagyon egyfélét gondoltunk, mégpedig hogy minden, kőszínházakra jellemző kötöttség nélkül fogunk mi színházat csinálni. Ez egy teljesen alternatív világ volt, ha akartunk fél évig próbáltunk egy darabot, de volt olyan is, hogy nyolc hét után abbahagytuk a próbákat, mert nem éreztük elég érettnek az anyagot. Nagy szabadságot hagytunk magunknak.

És ez hogyan feküdt önnek?

Jól, bírtam.

Mégis eljött a váltás időszaka.

A Bárkát azért hagytuk ott többen is az alapító tagok közül, mert úgy éreztük, hogy a színház rossz irányba változott. Az egy nagyon drámai időszaka volt az életemnek, mert egyik napról a másikra az utcára kerültem. Már volt Kossuth-díjam, de ott álltam repertoár nélkül… Kaptam meghívásokat, szerencsére nem kellett hosszú ideig vergődnöm, de beletelt egy-két évbe, mire minden lassan helyreállt. Nagy fájdalom még ma is, hogy az akkor így alakult, nagyon akartunk egy olyan színházat, ami más, mint a többi, de nem figyeltünk, nem voltunk elég okosak.

A Nemzeti Színháznak viszont már 17 éve a tagja, hogy érzi magát?

Úgy tűnik, mintha lehiggadtam volna, már nem is vagyok abban a korban, amikor az ember mindent eldob, felad és valami tök újba veti bele magát, már ragaszkodom bizonyos dolgokhoz. Annyi minden történt velem a Nemzeti falai között, annyi sikert és kudarcot éltem meg, hogy azt érzem, oda tartozom, és míg régen én kerestem a kalandokat, most ezek az impulzusok találnak meg engem. (mosolyog) Jordán Tamás, Alföldi Róbert és Vidnyánszky Attila, teljesen különböző alkotók jönnek oda „hozzám”, én pedig tizenhét éve ugyanabban az öltözőben ülök, és a magyar és külföldi szakma krémjével dolgozhatok.

Négy évtizednyi színjátszás után még mindig kell, hogy az embert új behatások érjék, vagy ennyi idő után már mindent látott, amit meg lehet a színházban tapasztalni?

Pályakezdőként az a nehéz, hogy nem tudod, hogyan fogsz reagálni bizonyos helyzetekben, hogy a színészi eszköztáradban benne levő kreativitás milyen és mekkora, az ember ezért van fiatalon állandóan izgalmi állapotban. Vajon megfelelek ennek a feladatnak? Később pedig már az hoz izgalomba, hogy mindig mindent elfelejtsek és újrakezdjek, és Purcarete vagy Doiasvili mellett megvan erre a lehetőség, elképesztő utazás velük a közös munka. A kíváncsiság pedig sosem múlik el, mindegy hogy az ember mennyi ideje van a pályán, mindig jönni fog valaki, aki mást mond, mást kérdez.

Nem félnek öntől a rendezők, főleg a fiatalabbak?

Sokat dolgozom fiatalokkal, van, hogy ők keresnek meg, de volt, akinél én jelentkeztem, hogy örömmel játszanék nála. Szerintem egy fiatal alkotó nem fél semmitől, én sem tartottam az idősebb kollégáktól. Nem az a fontos, hogy az ember mindig tévedhetetlen legyen, hogy sohase hibázzon, mert ez lehetetlen, mindenki elront valamit, az viszont nagyon is lényeges, hogy milyen törekvés, akarás és elszántság van bennünk. Amikor még főiskolásként a Nemzetiben kezdtem játszani, ott állt velem szemben Törőcsik Mari, Garas Dezső, Gelley Kornél… gigászok, és én ettől nem halálra rémültem, hanem úgy éreztem, hogy ők a kollégáim, akik ha kell, segíteni fognak engem, és türelmesek lesznek velem, ha azt látják, hogy törekszem a legjobb lenni. Így is történt. Soha nem félelem, mindig izgalom volt bennem. Ha egy fiatal rendező akar valamit, az nem fog megijedni tőlem, hanem elő fogja hívni belőlem mindazt, amivel én a segítségére lehetek. Aki fél, az önmagában bizonytalan.

Ez egy jó pont, hogy visszakanyarodjak a tehetséggondozásra. Foglalkozik fiatalokkal?

Bennem szerintem nincs pedagógiai érzék. Örömmel játszom fiatal rendezők munkáiban, de nem tanítok, ahhoz valami olyasmi tehetség kell, ami nekem nincs meg. Ha viszont azt érzem, hogy egy fiatalabb kollégám kíváncsi a véleményemre, akkor boldogan megosztom vele, de csakis akkor, ha ezt érzem.

Pár éve forgatta a Terápiát, három éve pedig nyaranta A mi kis falunkat, hogy tud pihenni így, hogy a színházi köztes időszakokat kitölti a forgatás?

Szezon alatt nincsenek filmes munkáim, bár most legutóbb a Zárójelentést jócskán az évadban forgattuk. Hogy miként pihenek? Az emberben a színházi munka mellett kialakul egy olyan túlélési mechanizmus, hogy amikor van egy-két szabadnapja, akkor azt tényleg koncentráltan próbálja úgy megélni, hogy feltöltse. Egy másfél napos környezetváltozás is rengeteget tud adni, ezért ha tehetem, minden percet kihasználok.

Végigtekintve a pályáján, úgy tűnik, mintha állandóan dolgozna.

(nevet) Szerencsére azért ez nincs így, most már nem is bírnám a 16 órás munkát, fiatalon még belefért, hogy egy nap forgassak, próbáljak és este játsszam is, de ma már erre nincs erőm. Amiatt tűnhet ez soknak, mert tulajdonképpen viszonylag arányosan lett minden elosztva a pályám során, persze van még most is egy-két sűrűbb nap, de mindig tudom, hogy mikor lesz lehetőségem ezt kipihenni, így tervezek. De visszatekintve, szerintem ez nem sok. (mosolyog)

Ki az, akinek hálás?

Nagyon nehéz lenne valakit kiemelni. Azt gondolom, hogy mindenkinek magának kell rájönnie arra, mit kell csinálnia, ehhez pedig idő kell, és ezt meg kell adni, nem szabad azt éreznie senkinek, hogy sürgetik, frusztrálják. De például Margitai Ági és Koós Olga, vagy említhetném még Törőcsik Marit is, végtelen türelemmel, és szerető gondoskodással öleltek körül engem. Amit tőlük kaptam, az az életem minden részére kihatással volt, ebben is szerencsésnek mondhatom magam. Igen, a szerencse elég meghatározó építőkockája a pályámnak. A tehetség csak belépőkártya, ha az ember hajlandó tenni a céljaiért, képes önfeláldozóan dolgozni és megérdemli, akkor mindent meg fog kapni az élettől.

Foglalkozik az életkorával?

Muszáj, mert bár azt gondolom, hogy a koromhoz képest jó állapotban vagyok és nem érzem, hogy hatvanötéves lennék, tudnom kell, hol vannak a határaim, meddig lehet azokat feszegetni. Lehet bármilyen idős is az ember, kicsit mindig kell feszegetni a határokat, de amíg fiatalon ezt önfeledten és vakmerően megteheti, mert a szervezete gyorsan regenerálódik, addig idősen már óvatosnak kell lennie, mert egy rossz mozdulat végzetes is lehet. Ebből a szempontból érdekel a korom, más szempontból nem.

Jasinka Ádám írása

Kiemelt kép: Udvaros Dorottya (fotó: Hegedüs Róbert/Taxi Magazin)