„A tanítványaimon keresztül újratanulom önmagam” – interjú Bakos-Kiss Gáborral

Nemcsak játszik és rendez, tanítja is a szakmát a közkedvelt színész, ezért az sem véletlen, hogy a Déryné Programban mentorként segíti a fiatalokat. A sok feladat inspirálóan hat rá, ezáltal adódnak össze az energiái.  Bakos-Kiss Gábor, Jászai Mari-díjas színművésszel beszélgettünk.

A Déryné Program Barangoló alprogramjának egyik mentora vagy. Mit takar ez a gyakorlatban pontosan?

Az alprogram által azok a fiatal kollégák vannak megszólítva, akik azzal a gondolattal kacérkodnak, hogy létrehozzanak, megrendezzenek egy előadást. A mentori program ezt a folyamatot hivatott segíteni. Az első szakaszt látva viszont azt mondanám, hogy ez inkább egy konzulensi feladat, vagy ha úgy tetszik szerepkör.

Jelentkezés után automatikusan felveszik veled a kapcsolatot?

A folyamat többlépcsős. A jelentkezést követően a Déryné Program kuratóriuma dönt a pályázatokról, mi mentorok már csak a következő körben találkozunk velük, amikor is a pályázókkal való személyes meghallgatást követően kell döntenünk, hogy végül kikkel kezdjük el a próbafolyamatokat. Az első turnusban 7 alkotói pályázattal találkoztunk, ők szinte mind bekerültek az alprogramba. Ezt követően elkezdődött a munka, azaz az alkotók, az alkotói stábok, csapatok elkezdtek az adott előadáson dolgozni. Alapvetően nekünk, mentoroknak az a feladatunk, hogy egy folyamatos kapcsolattartás révén segítsünk, ahol tudunk.

Ez a kapcsolattartás ad a résztvevőknek egyfajta biztonságot?

Az én esetemben ez egy még speciálisabb dolog volt, mert az első turnusban a k2-vel dolgozhattam együtt. Tudtam, hogy Bence és Péter önálló alkotók (Benkó Bence és Fábián Péter, a k2 Színház alapítói – A szerk.), nem kellett extra segítség nekik. Ők eleve társulatként funkcionálnak, van egy remek színészekből álló csapatuk és ők maguk írják és rendezik az előadásaikat. Volt egy folyamatos kapcsolattartás, mindig beszéltünk, egyeztettünk, tudtam, hol tartanak a próbafolyamatban, és mivel nekik több projektjük fut egymás mellett, úgy egyeztünk meg, hogy én már eleve Beremenden találkozom újra velük a főpróbahéten. A “Béke, avagy a nagy Dionüszia”, az Ördögkatlan egyik előadása lett volna, de sajnos a járványhelyzet ezt is ellehetetlenítette. Így a Zöldül a Katlan címet viselő, mintegy “alternatív Katlan program” részeként került bemutatásra a darab.

A k2 valóban speciális ebből a szempontból, de hogy látod, a többi jelentkező igényli a segítséget?

A pályázók többnyire rendezői helyzetben még nem voltak, de mind színházi emberek. Mindenki, aki ebben a történetben benne van, hivatásszerűen színházzal foglalkozik. Ettől hihetetlenül izgalmas az egész. Egyértelműen látszik, mindenkinél, akikkel mi találkozunk, hogy van egy nagyon komoly alkotási vágy, egy permanens művészi gondolat, és ezek a fiatal kollégák szeretnék magukat élesben is, rendezőként kipróbálni.

Mi adja a legnagyobb pluszt a programban résztvevőknek?

Maga a lehetőség. A program nemcsak szakmailag, hanem anyagilag is biztosítja a feltételeket ezekhez a produkciókhoz, ha úgy tetszik pénzt, paripát, fegyvert biztosít a jelentkezőknek művészi vágyaik beteljesítéséhez.

Te, anno amikor eldöntötted, hogy színész leszel, mertél nagyot álmodni?

Azt gondolom, igen. Amikor azon gondolkodtam, hogy mi leszek, ha nagy leszek, akkor tulajdonképpen nem voltak nagyra törő álmaim. Viszont, amikor már a Színművészetire jártam, tettem egy komoly elhatározást, mely szerint szeretnék az ország első számú színházában játszani, annak társulati tagjává válni. Ezalatt a bő évtized alatt rengeteget változott a világ, a színház is egy nagyon intenzív átalakuláson megy át. A Szent István Egyetem Kaposvári Campusának Rippl-Rónai Művészeti Karán Bozsik Yvette-tel közösen van egy színész osztályunk, ahol az első találkozásunk óta afelé próbálom a tanítványainkat terelni, hogy ne pusztán színészekké, hanem a világra nyitott, komplex színházi emberekké igyekezzenek válni. Óriási a különbség!

Igényük biztosan van rá, de mernek is mocorogni a fiatalok?

Úgy látom, igen. Ott buzog bennük az alkothatnék és szerencsére tesznek is érte. De legtöbbször sajnos a piszkos anyagi feltételek hiányoznak. Ott vannak az egyetemen, vagy gyakorlaton a színházakban, létrehoznak a feladataikon túl, önerőből, izgalmasabbnál izgalmasabb előadásokat. De mi történik akkor, ha hagyjuk, hogy bátran szárnyaljon a fantáziájuk? Például, ha egy újonnan létrejövő előadás látványvilágához megteremtjük a feltételeket? Ehhez kell nekünk lehetőséget biztosítani és ezért különösen fontos és hasznos a Barangoló alprogram, mert ezek a kreatív alkotói vágyak akár ezen az úton is beteljesedhetnek.

A járványhelyzet miatt minden színházi program megállt, szinte csak streamre van lehetőség. Mit gondolsz erről, lehet esetleg jövője is?

Átmenetileg biztosan. Nagyon rossz, hogy be vagyunk zárva, nem csak fizikális, hanem metafizikai értelemben is, hiszen a színház alapvetése az itt és most igazsága, hogy az adott estén a közönség és a játszók, együtt egy csodát hozhatnak létre, és ez egymás nélkül nem tud megtörténni. De közben rengeteg hasznos tapasztalás van a jelenlegi helyzetben, amit azt gondolom, hogy mindenképpen érdemes a későbbiekben is használni, tovább érlelni.

 „Békeidőben” nemcsak tanítasz, hanem rendezel, és számos helyen játszol is. Nem megterhelő ez számodra?

Kifejezetten inspirál, hogy sokféle dolgot csinálhatok, nálam az egyik alkotói folyamat termékenyítőleg hat a másikra. Ezek a feladatok feltöltenek, összeadódnak általuk az energiáim. Élvezem, hogy a Nemzeti Színház mellett más színházakban is játszhatok. A Nemzetinek van egy nagyon izgalmas, különleges, progresszív színházi nyelvezete, de mellette újra kipróbálhatom magam zenés darabokban is. Most például egy roppant érdekes szituáció van a színházi életemben, a Csárdáskirálynőben, két különböző szerep, két különböző rendezésben, de egyszerre van/lesz jelen a repertoáromon: a Budapesti Operettszínházban Vidnyánszky Attila rendezésében Edwint játszom, míg Kaposváron Keresztes Attilával Bónit próbálom. Az osztályommal, a jelenlegi helyzet specialitása miatt újra elhalasztottuk a Molnár-vizsgánkat, a növendékek önálló estjein kezdtünk el, egyelőre online dolgozni, közben Salgótarjánban lassan elkezdődnek az Énekes madár próbái. Szeretem megélni ezt a sokszínűséget.

Mennyire tervezel vagy látsz előre?

Perspektívák és tervek tömkelege van a fejemben. Célok nélkül nehéz létezni, vagy legalábbis nélkülük én nehezen léteznék.

A tanítás nem szerepelt az elképzeléseidben, szereted csinálni?

Én folyamatosan tanulom a tanítást. A srácokon keresztül újratanulom önmagam. Nagyon szeretek közöttük lenni. Örülök, hogy a Gondviselés ezt is megadta.

Kiemelt kép: Bakos-Kiss Gábor (fotó: Steindl Gabriella)