“A tánc nyelvén szándékozom megfogalmazni a Don Quijote üzenetét” – Interjú Egerházi Attilával

November 19-én mutatja be legújabb produkcióját a Székesfehérvári Balett Színház: a Don Quijote premierjének a Vörösmarty Színház ad otthont, és ezen az estén debütál majd az S. Concerto is, amelynek koreográfiáját Iratxe Ansa és Igor Bacovich készítette a társulat számára. A két előadásról, valamint a Székesfehérvári Balett Színház jelenéről és építkezéséről Egerházi Attila igazgatójával beszélgettünk.  

A sikeres pályázatát követően most nevezték ki újra a Székesfehérvári Balett Színház élére, de csak egy évre. Mi ennek az oka? 

Minek okán egy jövőbeni működési struktúra váltás előtt állunk, a városvezetéssel közös megegyezésben született meg ez a döntés. Ahogyan Dr. Cser-Palkovics András polgármester úr fogalmazott, Székesfehérvárnak nem feltétlenül egy kulturális intézményre van szüksége a mi esetünkben, hanem mindenekelőtt egy jól működő balettszínházra. A struktúraváltást követően, a továbbiakban is és elsősorban a város kulturális életét, annak közösségét fogjuk szolgálni. Mindemellett, az egyes vendégjátékaink során, továbbra is visszük a város és hazánk jó hírét Budapestre, vidéki városokba és külföldre egyaránt.

Székesfehérváron a Vörösmarty Színház ad otthont az előadásaiknak. Itt most történt egy vezetőváltás, augusztus 1-től Dolhai Attila igazgatja ezt az intézményt. Miként érinti ez a Balett Színházat?

Minden változás érint bennünket, hiszen organikusan veszünk részt a város kulturális életében. Ez a működés nemcsak a Vörösmarty Színházat, vagy bennünket érint, hanem a múzeumot vagy a szimfonikus zenekart is, akik ugyancsak kiváló partnereink és akikkel szintén több közös programot valósítottunk már meg. A város szlogenje, miszerint „százezren egy csapatban”, Székesfehérvár kultúrális szcénáját illetően is kézzel foghatóan érezhető. A város színházában történő igazgatóváltás jelentős mértékben kihat a mi működésünkre nézve is. Több alkalommal egyeztettem Dolhai Attilával, a Vörösmarty Színház újonnan kinevezet igazgatójával. Rendkívül ígéretes és pozitív megbeszéléseink arra engednek következtetni, hogy komoly esélyünk van arra nézve, hogy a korábbiakhoz képest fejlődjön az a város színházával való partneri kapcsolatunk, amelynek révén gyümölcsözőbbé tehetjük a együttműködésünket, ennek pedig legfőbb nyertese mindenekelőtt a fehérvári közönség.

A társulat táncosai között tavaly volt egy nagyobb frissítés, több fiatal is érkezett a csapathoz. Hol tartanak most az építkezésben? 

Ez műfaji sajátosság, a tánc gyorsan fogyaszt és emészt: egy táncosélet – más előadóművészi műfajhoz képest – nagyon rövid, tiszavirág életű műfaj. Főként, ha azt nézzük, hogy társulatunk repertoárja megkívánja, hogy rendkívül magas intenzitással dolgozzanak táncművészeink. Ilyen munkatempó és intenzitás mellett, egy táncos nagyjából 25 évig lehet a pályán. Ez különösen igaz a mai felgyorsult a világra, ahol az a tendencia látható – nem csak nálunk, hanem minden hasonszőrű balett vagy kortárs balett társulatnál, hogy a táncosok szeretik kipróbálni magukat minél több helyen.

Egyszer megkérdezték Mihail Barisnyikovot, hogy mit üzen a leendő táncosoknak. Ő azt válaszolta, hogy találjanak maguknak egy mestert – ez alatt az együttesvezető koreográfust értette – és töltsenek el nála minimum 10 évet, mert így lehet igazán fejlődni és kibontakozni. Ez az elv ma már legfeljebb néhány esetben érvényesül. Mindamellett, hogy nálunk is van fluktuáció, de mindig marad és létezik egy keménymag, aki köré lehet építeni a mindenkori társulatot. Ennek van előnye is, mert egy vérfrissítés minden együttesnek jót tesz, ugyanakkor vannak hátrányai is. Például a balettmesterünket mindig leterheli, ha új emberek érkeznek, akinek újból és újból be kell tanítani a mi esetünkben rendkívül gazdag repertoárt.

Táncosként fel lehet készülni lelkileg arra, hogy ezt a munkát jóval kevesebb ideig lehet végezni?

Azt szoktam mondani a fiatal, pályakezdő táncosoknak, hogy vigyázzanak, mit kívánnak maguknak, mert megkapják. (mosolyog) Van, aki tisztában van azzal, hogy az élet véges, ezért minden egyes pillanatot a maximális intenzitással kell megélni, a lehető legtöbbet kihozni belőle. Jobb esetben egy táncos pályája hamarabb ér véget, mint az élete, így aki elég okos, az felkészül a váltásra: van, aki koreográfus, balettmester vagy próbavezető balettmester lesz, de az is lehet, hogy valami egészen mással fog foglalkozni, miután szögre akasztotta a balettcipőt. Szerencsés esetben ez így történik, de sajnos van olyan is, hogy már csak akkor szembesül a helyzetével a táncos, amikor le kell jönnie a színpadról.

Az idei évaduk első bemutatója a Don Quijote lesz. Miért ezt a történetet választotta? 

Több okból is. Cervantes a regényben végig metaforákkal dolgozik: meglátásom szerint, számára nem a történet volt a lényeges, az csupán eszköz, katalizátor arra nézve, hogy elmondja a véleményét a világról. Engem is ez érdekelt, a tánc nyelvén szándékozom megfogalmazni a mű üzenetét. Aki ismeri a klasszikus Don Quijote balettet, az tudja, hogy a balett tulajdonképpen nem a címszereplőről szól. Leginkább Kitri és Basilio szerelmi vívódása, kettősei és a remek karaktertáncok képezik a történet gerincét. Don Quijote néha tűnik fel a darab során, de a történet szempontjából úgymond, igazából nem sok vizet zavar. De ettől függetlenül egy nagyon értékes balett, egy csodálatos esztétikai fenomén, egy igazi táncünnep.

Visszatérve az okokra: biztosan más is foglalkozott már az eredeti üzenettel, de Magyarországon – a klasszikus baletten kívül – tudtommal még senki sem. Én viszont nem akartam egy két-három órás darabot színpadra állítani, aki ismer, tudja, hogy szeretek sűríteni, most is közel 40 percbe sűrítettem a balettet. Az én verziómban a darab egy látomás, egy vízió arról a világról, amelyben élünk – pontosabban, ahogyan én látom és tapasztalom a bennünket körülvevő világot. Olyan világban élünk, amelyben a spiritualitás és az emberi, valós értékek egyre inkább veszendőben vannak, amelynek újkori „istene” a pénz. Minden a matéria körül forog, sok esetben a kultúrát – amely arra hivatott, hogy az embert az eredetéhez, a gyökereihez visszavezesse – is pénzben mérik. Ezzel a világszemlélettel szemben Don Quijote idealista, akinek a pénz, az anyagi dolgok csupán eszköz, nem pedig cél.

Milyen zenét választott az előadáshoz?

Sokáig kerestem, hogy milyen legyen a darab zenei világa és végül Alfred Schnittkénél kötöttem ki. Az ő fantasztikus műveiből válogattam össze a balett zenei anyagát. Mindamellett, szerepel a darabban egy meglepetés zenei tétel is, amelyel visszacsatolunk a minkusi klasszikus verzióra.

A Don Quijotének lesz egy párdarabja is: az est első felében az S. Concerto lesz látható, amelyet Iratxe Ansa és Igor Bacovich koreografálnak. Mesélne erről egy kicsit?

Iratxe Ansa egy spanyol, illetve baszk származású, Madridban élő koreográfus, aki élete párjával, egyúttal alkotó társával, Igor Bacovich-csal dolgozik együtt. Szerintem a legkiemelkedőbb alkotók közé tartoznak, a kortárs spanyol táncéletben, komoly díjak sokaságával bírnak. Nálunk ezidáig még egyetlen balettjüket sem mutatták be, ezért is akartam meghívni őket Magyarországra. Az előadás egy korábban készített balettjük átdolgozása: úgymond, ránk szabják a darabot, így tulajdonképpen ebben a verzióban még nem ment sehol sem.

Ha jól sejtem, ez a munka a társulatnak is kimondottan jót tesz.

Nagyon is. Főleg, hogy ez a próbafolyamat nagyon edukatív, mert miközben koreografálnak, oktatnak is. Gazdag táncnyelvvel rendelkeznek, amely közel áll az enyémhez, de mégis más. Hasonló szisztémával dolgoznak, mint ahogyan én is. Nagyon igényesek, koreográfiáik mozgásvilágának ornamentikája és formanyelve rendkívül gazdag, amelynek révén izgalmas és látványos esztétikai fenomént alkotnak. Az S. Concerto egy szimfonikus balett, amelynek nincs kimondottan története, mindamellett rendkívül gazdag képi és esztétikai világgal bír. Örülök, hogy itt vannak és dolgoznak a táncosainkkal, akikre rendkívül jó hatással van az együttműködés és reményeim szerint a közönség szívét is eléri majd a művük.

A Székesfehérvári Balett Színház állandó szakmai partnere a Nemzeti Táncszínház, ott is bemutatkozik az előadás? 

A Vörösmarty Színház mellett, a Nemzeti Táncszínház a másik nagyon fontos partnerünk. A jövőben is szeretnénk minden egyes bemutatónkat a budapesti közönségnek is megmutatni, ebben a csodálatos színházban. A Don Quijote estünk is látható lesz majd februárban, de előtte még november 29-én jövünk a Testbeszéd című előadásunkkal, amely szintén budapesti bemutató lesz a Nemzeti Táncszínházban.

Mik a további tervek az évadra? 

Két másik bemutatóban gondolkodunk, de ebből az egyik lehet átcsúszik a következő évadra. Ennek a műnek a címe Memento mori. Jelenleg is tárgyalunk a Művészetek Palotájával, hogy a Bartók Tavaszra új produkcióval érkezzünk. Korábban itt mutattuk be a Parádét, Boban Marković zenei világát felhasználva. Most pedig Lajkó Félixszel együttműködve dolgozunk a Tisztaszoba című táncszínházi művön, amelyet 2026 áprilisában tervezünk bemutatni a Művészetek Palotája Fesztivál Színházában.

Az évi két-három bemutató a társulat teherbírása vagy az anyagi helyzettel függ össze?

Is-is. Magasra tettük a lécet, ezért azokhoz a céljainkhoz, amelyeket meg szeretnénk valósítani, mindig szükség van plusz forrásokra is. Itt meg kell említenem a Kulturális és Innovációs Minisztérium előadóművészeti többlettámogatása révén nyújtott anyagi forrásokat – amelyet ezúton is köszönünk a minisztériumnak -, ez a támogatás nagymértékben hozzájárul ezen értékes produkcióink megvalósításához. Egy-egy színházi évadot illetően, az éves bemutató számot az is befolyásolja, hogy mi viszonylag kis létszámú társulat vagyunk, nem lehet a végletekig terhelni a táncosokat. Ezért meg kell találni az egyensúlyt. Évadonként általában 2 bemutatót tervezünk be, amennyiben az anyagi források lehetővé teszik, akkor is maximum 3-4 bemutatót tudunk tartani, de a négy már nagyon a limit.

Kiemelt kép: Egerházi Attila (Fotó: Kovács Milán)