„A tánc az otthonom” – sztárstaféta Blaskó Borbálával

A Millenárisra beszéljük meg a találkozót, nem konkretizálva a pontos helyet, de stílszerűen a Nemzeti Táncszínházzal szemben vár. Saját bevallása szerint szívesebben táncolja el a gondolatait, minthogy beszél, de színes pályáját, hazai és külföldi munkáit ennek ellenére is élvezetes hallgatni. Az ország számos színházában dolgozik, a Táncművészeti Egyetemen tanít, doktori disszertációt ír és egy autistákért létrejött alapítványt vezet. A Harangozó Gyula-díjas táncművész-koreográfus, táncpedagógussal, Blaskó Borbálával beszélgettünk.

Rovatunk előző alanya Molnár G. Nóra volt, aki téged kérdezett: Blaskó Borbálától szeretném kérdezni, hogy a táncot el lehet valaha is engedni?

Rövid és tömör a válaszom: nem lehet.

És hosszabban?

Nem lehet elengedni sohasem. Igazából olyan, mint a szerelem. Amikor egyszer megérzi az ember az ízét, akkor onnantól ragaszkodik hozzá. Ha egyszer megérzed, hogy ez milyen örömöt ad, hogy mennyire tudod magad benne kifejezni, mennyire tud a nyelveddé válni, akkor onnantól ezt nem lehet elengedni.

Neked szerelem?

Igen. És az otthonom. Mindenképpen úgy gondolkodom, a mozgásból fogalmazok mindent. Ez az anyanyelvem, sokkal jobban ki tudom magam fejezni, a belsőmet, azt, aki vagyok a mozgáson keresztül, mint verbálisan. Nagyon sokszor frusztrál, ha interjút kell adnom, mert úgy érzem, az nem az én helyzetem, befeszülők tőle. Sokkal jobban, színesebben és izgalmasabban tudom magam kifejezni a táncban, mint szavakkal.

Nórával honnan ismeritek egymást, volt közös munkátok?

Horváth Csabán keresztül. Én Csabának voltam tizenhét évig a táncművésze. Az ő egyik tanítványa volt Nóra, közös munkák kapcsán kerültünk közel egymáshoz.

Neked hogy jött a tánc az életedbe? A te családodban szinte mindenki művész, ráadásul nagyon széles skálán, de a tánccal senki sem foglalkozott.

Igen, a családban színész, szobrász, festőművész egyaránt van, de én sajnos nem úgy születtem, hogy rendelkeznék az ezekhez szükséges képzőművészeti képességekkel.

Táncosnak sem születik az ember, nem?

Persze, de a képzőművészethez azért lehet születni némi affinitással, lehet jó kézügyességed, ami nekem a legkisebb mértékben sem volt meg. Szerintem valami alap érzék kell hozzá. Mindig filigrán voltam, így valahogy adott volt, hogy a tánccal foglalkozhatok. A szüleim színművészek, a Miskolci Nemzeti Színházban voltak tagok, amikor én kicsi voltam, és Markó Iván Társulata, a Győri Balett többször vendégszerepelt ott, nagyon tetszett, amit csináltak. A mozgékonyságom miatt többször mondták, hogy balettra teremtődtem. Jártam amatőr balett iskolába, de nem volt automatikus, hogy ebből lesz valami, én mindig rendező szerettem volna lenni. Csiszár Imre előadásain nőttem fel és annyira megfogott a vizualitása, a díszletek, a jelmezek, hogy teljesen elvarázsolt. Megbabonázta a lényemet, de nem arra vitt végül az utam. Vagyis valahol mégis, hiszen, mint koreográfus, a mozdulatok révén mégiscsak alkotok, teremtek.

A Balettintézetbe jártál, de végül nem balett táncos lettél. Menet közben veszett el a varázsa?

A balett kötöttségében van valami túl szigorú és túl konkrét, nekem ez túl szűk volt, nagyon feszesnek éreztem. Emiatt is kezdtem el a mozgásművészet irányába fordulni. Úgy éreztem, hogy a balett nem ad annyi tartalmat, mint amire én vágynék. Nem tudtam a saját személyiségemet annyira beletenni, mint amennyire én azt szeretném.

Mikor jöttél rá, hogy a tánccal tudod magad a legjobban kifejezni?

Amikor tizenéves voltam és megnéztem a Rómeó és Júliát, még nem értettem a lépéseket. Volf Katalin táncolta Júliát, ami irgalmatlan erővel hatott rám. Ha láttam az utcán, akkor egy „egyszerű” embert láttam, de amit a színpadon csinált, az számomra elementáris volt. Úgy táncolt, amit nem lehet leírni, elmagyarázni. Folyamatosan ezt kerestem, hogy ez mitől van. Nekem ő a balerinák balerinája, és nem azért mert technikailag olyat tud, amit más nem, mert biztos, hogy vannak nála technikailag jobbak. Ő a lelkéből, a kisugárzásával fogalmaz úgy, hogy az óriási erővel hat. Többször időszakosan felfüggesztettem a balett tanulmányaimat, mert pszichoszomatikus betegségeim lettek, és a szüleim is javasolták, hogy engedjem el, az a legfontosabb, hogy lelkileg legyek rendben. Nem jó olyan dolgokat erőltetni, ami szindrómát produkál. Itt éreztem, hogy szeretem a táncot, de a balett számomra nem elég szabad.

Most éppen a doktori fokozatot csinálod, mi a témád?

Nagy szerencsém van, mert MMA ösztöndíjat nyertem, amit ezúton is nagyon köszönök a döntéshozóknak. Napúton a Cédrus tánca a címe. Arról szól, hogy van egy kutatás, amely bebizonyította, hogy Csontváry Kosztka Tivadar nagyjából húsz festményén Isadora Duncan alakja elevenítődik meg. Ez engem annyira elkezdett izgatni, hogy hogy lehet ezt táncban, prózában és zenében megfogalmazni, hogy olyan összművészeti alkotás legyen, ami mindenkit érdekelhet. Már régóta foglalkozok vele, de van két segítségem is, egy dramaturg és egy vizuális szakember. Óriási háttérmunkát igényel, sok utánajárást, számos előadást meghallgattam a témában. Digitális technikával fog készülni, amit még nem csináltam, de szerettem volna, hogy ez a része is újdonság legyen.

Komoly vállalás, hiszen szinte bejárod az országot a többi munkád miatt. Min dolgozol most éppen?

Nyíregyházán most volt a Jó estét nyár, jó estét szerelem-nek az elő bemutatója, szabadtéren, amit ősszel viszünk be a Krúdy Kamarába. Fejes Endre és Presser Gábor népszerű darabját Horváth Illés rendezte. Nagyon szerettem ezt az előadást, már másodszor tért vissza az életembe. Győrben pedig Apor Vilmos életéről készül egy darab, amit most mutatunk be, majd visszük át a Gyulai Várszínházba. Novák Eszterrel és a harmadéves osztályával is volt egy közös munkám, velük Selmeczy György új kamaraoperáját, a Szent Vitus-ról szóló darabot csináltuk, aki többek között a színművészek védőszentje is. Kicsit passiójáték szerű az előadás, fantasztikus munka volt. A júniusi pilisborosjenői bemutató után augusztus 20-án adjuk újra elő Szentendrén.

Itthon sem unatkozol, de rengeteget dolgoztál külföldön is. Az soha nem fordult meg a fejedben, hogy kint maradj?

Én szeretek magyarnak lenni. A tánc nyelve az nemzetközi, tehát meg tudtam volna találni a helyem. De jobb így nekem. Több munka miatt is hazahívtak és itthon ragadtam, vagyis nem volt miért visszamennem. Nekem fontos, hogy magyarként fogalmazzak meg magyar problémákat a táncon, a mozdulatokon keresztül.

Van egy alapítványod, amelynek a fő célkitűzése, hogy autista felnőtteket vonj be művészeti projektekbe. Ez miért volt fontos számodra?

Az autista öcsém miatt hoztam létre az Attitűd Alapítványt. Próbáltam neki egy olyan közeget teremteni, amiben egy kicsit védettnek gondolom. Mellé kerestem olyan fiatalokat, akik a képzőművészetben vagy a fotóművészetben találják meg magukat, az önkifejezési lehetőségeiket. Jelenleg hat patronáltja van az alapítványnak. Szeretném nekik (is) bebizonyítani, hogy van igény és érdeklődés az ő munkájukra is. Pályázok, kiállításokat szervezünk, elképesztő, hogy milyen sok tehetség van bennük.

Édesapáddal tavaly dolgoztál először együtt. Olajozottan ment a közös munka?

Azt nem mondanám. (nevet) Furcsa volt az elején, van ebben a közlekedésben valami szokatlan. A lány szól az apjához és fordítva vagy a rendező? De azért szerencsére kimondatlanul is kialakult az, amit szerettem volna. Neki az volt a furcsa, hogy ez egy olyan komplex formanyelv, amiben neki kell a díszletelemeket, kellékeket mozgatni és vinni, gördíteni a jeleneteket, egyiket a másik után. Egy Peer Gyn változatot készítettünk, amit tavaly nyáron mutattunk be a Bethlen téri Színházban. Nagy büszkeséggel tölt el, hogy ősszel átkerül a Nemzeti Színház Gobbi Hilda Színpadára.

Milyen élmény volt vele dolgozni?

Minden nehézségével együtt, végül is jó. Édesapám játszotta már 83-ban Csiszár Imre rendezésében, tehát voltak ezzel kapcsolatban emlékei. De a miénk teljesen más, az én elképzeléseim mellett jött létre. Egy idős ember visszaemlékezik a fiatalkorára. Az öcsém is közreműködik a darabban. Szerettem volna ezt a történetet úgy megcsinálni, hogy ők ketten benne vannak. Bence tulajdonképpen egy mai Peer Gynt. Keresi az útját, hogy ki ő, hogy mi a küldetése az életben. És mindezt édesapám verbalizálja. Az ő gesztusain és beszédén keresztül közvetítődik ez a szöveg. Próbáltam úgy megrendezni, hogy közérthető legyen, hogy aki nem ismeri közvetlenül a családunkat az is a sajátjának érezze a történetet. Erős a szöveg, nagy kedvencem. Nem vagyok egy klasszikus értelemben vett rendező, és ez a történet nagyon érdekelt. Inkább kísérleteztem összehangolni a mozgást a szöveggel, úgy hogy az egyedi, különleges értelmet nyerjen.

A te neveddel könnyebb vagy nehezebb volt érvényesülni a szakmában?

Volt példa mindkét helyzetre. Nem akarok senkinek semmit bizonyítani, a személyemet ismerjék el, nézzék a képességeimet, a munkáimat, a saját teljesítményemet. Önmagamhoz mérjenek.

Nem szeretnék ünneprontó lenni, de nem titok, hogy már nem táncolhatsz. Ezt hogyan tudod elviselni?

Borzasztóan zavar, hogy két éve a csípőm nem bírja a terhelést, és nem táncolhatok. Egészen ambivalens, hogy amikor művészileg beérsz, eljutsz egy szintre, azt a tested már nem tolerálja.

Ezen az áron sem bántad meg, hogy a táncot választottad?

Nem! Semmiképpen sem. A fájdalmakkal együtt élek, de nem érdekelnek. Változatlanul ugyanúgy szeretem a hivatásomat, mintha semmi bajom nem lenne.

Kitől és mit szeretnél kérdezni?

Dobri Dániel zeneszerzőtől, akivel sokat dolgozunk együtt, mozgáskórusokkal foglalkozik. Miért vonzódik vagy mi az, ami megfogta ebben a műfajban?

Kiemelt kép: Blaskó Borbála (fotó: Blaskó Borbála archívuma)