„A színpad segített a gyógyulásban is” – Interjú Horváth Lilivel

Áprilisban premierje volt, júniusban az előadásai mellett gyerekeknek tartott tábort, majd kivonta magát a forgalomból. A kényszerszünetről és a terveiről is kérdeztük a Jászai-díjas színésznőt, Horváth Lilit.

Kemény nyár van mögötted, ami nem munkával, vagy pihenéssel, hanem regenerálódással telt. Elkerülhetetlen volt ilyen fiatalon ez a műtét?

Sajnos igen. Genetikai örökség, és azért vállaltam most a csípőprotézis műtétet, mert a fájdalom elkezdett korlátozni a munkában is, és a mindennapokban is. Mi, színészek erőteljesen használjuk a fizikumunkat, és bár világéletemben mozogtam, tornáztam, ez sem mentett meg attól, hogy megússzam. Alapból a korral is kopik a szervezet, hát még, ha rendesen igénybe van véve. Valószínűleg hajlamom is volt erre, amihez jócskán hozzátett, hogy nem ülő foglalkozást végzek. Sokat utazok vidékre, több táncos darabom is van, egyszerűen nem engedhetem meg magamnak, hogy a fizikumomat csökkentett üzemmódban használjam. Nem mindig volt egyszerű a helyzet, főleg, hogy a legmelegebb napokra esett a lábadozásom, de mindenképpen megérte, és jól is esett az elcsendesedés.

Hogy tudtad „kigazdálkodni” ezt a hat hetet, ami pont annyi, mint egy próbaidőszak? És kicsit olyan, mint a szülés, hogy nem lehet jól időzíteni.

Igen, szokták is mondani, hogy a színész nem lehet beteg soha. Ki kellett sakkoznom, hogy mikor jó, ami nemcsak a munkám miatt, hanem háromgyermekes anyaként sem volt egyszerű. A Játékszínben még megcsináltam a Rém rendes vendég bemutatóját, de már akkor jeleztem, hogy kell egy kis szünet nekem. Tulajdonképpen a nyaramat áldoztam be, de ha hosszútávban gondolkodom, akkor ez volt a legkisebb kompromisszum. A nyári munkákból ugyan így kiestem, de ősztől már színpadra állhatok, sőt, már augusztusban „debütáltam”.

Elég aktív életet élsz, mivel töltötted a kényszerpihenő heteit?

Igyekeztem töltődni, és minden olyan dolgot pótolni, amire a korábbi őrült tempóban nem volt időm. Sokat olvastam, filmeket néztem, angoloztam, és persze csináltam a kötelező gyógytornát. Amikor már lehetett, úszni jártam, testi-lelki rehabilitáció volt számomra ez az időszak. Rengetegen hívtak, volt, aki meg is látogatott, nagyon megható volt a sok támogatás és szeretet, amit kaptam.

Milyen volt először a műtét után a színpadon állni? Tudtál teljesen a darabra koncentrálni?

A Balatonon játszottuk a Dámák a pakliban című előadást, amiben egy özvegyasszonyt alakítok, és ahhoz a szerephez simán passzolt a bot. Egy gyönyörű ezüstnyelű botot kaptam a mamámtól, és akkor még nagyon arra figyeltem. Aztán annyira megszerettem, és a szerephez is hozzátett, hogy most majd furcsa lesz elhagyni. De a többi darabban nem volt, ezért a mozdulataimra is koncentráltam, és napról napra jobb lett a helyzet. A Rém rendes vendégben egy aktív anyukát játszom, sokat futkosok, így van mire figyelnem a mozgással kapcsolatban, és a kollégák is nagyon sokat segítettek. Kicsit lassabban mozgok, hamarabb elfáradok, de szerencsére fájdalmam nincsen, és egyre erősebb vagyok.

Az erő is genetika lehet nálatok, a mamád sem lazít, pedig őt is nemrég műtötték.

Igen, az orvosunk ifj. Hangody László Rudolf még azt is felvetette, hogy legyen anya-lánya műtét egyszerre. Mama térdprotézist kapott pár hónappal korábban, így tudtuk egymást támogatni. Kértem, hogy valami vidám színű mankót vegyen, így a zöld mankó egyik fele nála, a másik nálam van. Jól nézhettünk ki, amikor így botorkáltunk. Nemcsak az erő, a pozitív szemlélet is családi vonás, mama sem úgy állt hozzá, hogy itt a vég, hanem úgy, hogy kell a műtét, mert várja a színház.

Neked annak idején volt más opció az életedben, mint a színház?

Ugye nálunk ez tényleg adta magát, de először a jelmeztervezés érdekelt, csak később „adtam meg magam” a színészetnek. Azt mindig tudtam, hogy 8-tól 4-ig ülni egyhelyben, az nem az én világom. Igazi Ikrek jegyű vagyok, szükségem van a jövés-menésre, a társaságra, a folyamatos kommunikációra, a szabadságra. A szabadságtól ugyan sokszor nehezebb, és kiegyensúlyozatlanabb a pálya, de cserébe lehet sok helyen, sokféle emberrel, sokféle munkát végezni. És tényleg igaz, hogy ahogy az ember a színpadra áll, minden problémáját elfelejti! Pont a műtét utáni hatodik héten volt az első fellépésem, nyűgösen ébredtem, sántikáltam, izgultam, hogy na, ebből, hogy lesz ma előadás. Majd színpadra álltam, és olyan áttörés történt, annyi adrenalin szabadult fel bennem, ami biztos, hogy segített a gyógyulásban is.

Az Ikreknek erős a szabadságvágya, nem véletlen, hogy régóta szabadúszó vagy. De nem is vágysz társulatra?

Az egykori Budapesti Kamaraszínházban voltam társulati tag, ahol csupa szuper előadás ment: Haramiák, Macbeth, Figaró házassága, elképesztően jó időszak volt. Ott kezdtem a pályám, többek között László Zsolttal, Alföldi Róberttel, fantasztikus korszak volt! Az volt az első színház, amit bezártak, azóta vagyok szabadúszó. Elfogadtam, hogy az élet ezt hozta, de néha vágyom valahova tartozni, bár azt látom, hogy egyre kevesebb a műhely és a társulat, és egyáltalán, az egész kulturális szektor olyan, hogy mindenki jön-megy. Én a szabadúszásban szeretem, hogy nagyon sok dolgot kipróbálhatok, és nagyon sok kollégával dolgozhatok. Ami hiányzik, az nem egy társulat, inkább a komolyabb szerepek. De tisztában vagyok vele, hogy ez csak szűkebb réteget vonz, emiatt van kevesebb ilyen előadás.

Melyik az a színház, ahol el tudod magad képzelni?

Nagyon alkalmazkodó típus vagyok, emiatt sok helyen el tudom magam képzelni. De pár év múlva ötven leszek, és sokan vagyunk ebből a korosztályból, viszont kevés a szerep. Óriási szerencsefaktor is kell a pályához, hogy kinek, mikor jutsz eszébe. Sokat játszottam a Játékszínben, amikor indult, de szültem három gyereket, ami elég ritka ebben a szakmában. De nem szeretnék panaszkodni, mert csupa jó dologban vagyok benne! A Nyolc nő tíz éve megy töretlen sikerrel, Hegyi Barbarával csináljuk a Dámák a paklibant, azt is, és az Orfeumos vacsoraszínházat is nagyon szeretik a nézők. Nem vagyok kétségbeesős típus, a nekem rendelt feladatok mindig megtalálnak.

A Lili Suli megy még?

Az fix pont az életemben, és minden egyes alkalom megerősít, hogy menyire van létjogosultsága. A műtét előtt még volt egy tábor, ősztől pedig indul a tanfolyam, új helyszínen, a Lövőház utcában. Közel 10 éve foglalkozom gyerekekkel, és látom, hogy mennyit romlott a figyelmük, nem tudnak koncentrálni, egyhelyben ülni, sokszor rendesen olvasni, és szöveget érteni sem, és ezek komoly problémák. Ezért nem is csak színészetet tanítok, hanem rengeteget beszélgetünk, ötletelünk, interaktívan játszunk, ami segít a kommunikációban, és, hogy ki tudják fejezni magukat, meg tudják fogalmazni a problémáikat. De a legfontosabb, hogy bármit csinálunk, offline vagyunk.

Mi vár még rád idén?

Igyekszem zökkenőmentesen visszaállni a darabjaimba, és remélem, hogy lesz új feladat is. Ez a szakma olyan, hogy bármi megtörténhet. Vannak tervek, szeretnék a Lili Suli kapcsán hangoskönyvet, az Orfeumos darabnál gondolkodunk a folytatáson, mert a gyerekek növekedésével az anyaság témán mindig van mit frissíteni. Én mindig tudatok magamról, hogy vagyok, készen állok.

Három gyermeked van, vonzza valamelyiküket a pálya?

A legkisebb, a lányom a veszélyeztetett. Én annak idején inkább elbújtam a mama szoknyája mögé, de Dorka nagyon él, szívesen van a középpontban, szereti ezt a közeget, ami néha megrémít. Zeneiskolába jár, ő van legjobban benne a kulturális körforgásban, a fiúknál a sport a hangsúlyosabb. Nem erőltetem, és nem titkolom a buktatóit. De ha van hozzá kedve, tehetsége, és ez az útja, akkor úgysem tud előle elmenekülni.

Nyitókép: Horváth Lili (Fotó: Steindl Gabriella)