„A színházban nagyjából öt percig érdekes, hogy kinek a fia vagy” – interjú Czeizel Gáborral

Czeizel Gábor első rendezését 2016-ban mutatta be a Spirit Színház: a Szabó Magda regénye alapján készült Az ajtó azóta is a teátrum repertoárjának részét képezi, máig a színház egyik legsikeresebb előadása. Czeizel nevéhez azóta közel 20 bemutató fűződik, olyan darabokat álmodott színre, mint az Equus, a Dorian Gray, a Száz év magány, az Öröm és boldogság vagy éppen a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról. A rendezővel főként ezekről az előadásokról, valamint legújabb darabjának, Az arany kígyónak közelgő premierjéről beszélgettünk.

Miért pont a rendezést választottad? A színészet nem is vonzott?

Annak, hogy rendező lettem, egészen prózai és praktikus oka van. Gimnáziumban elég hamar rájöttem, hogy színházzal akarok foglalkozni, de volt annyi önkritikám, hogy felismertem, a színészet nem nekem való. Nem is éreztem rá késztetést, no meg a beszédtechnikám is rossz volt, a tanárok sokszor inkább nem is feleltettek, mert nem értették, amit mondtam. Persze, ez fejleszthető, én is jártam Montágh Imréhez, akinek nagyon sokat köszönhetek, de még most sem mondható tökéletesnek a beszédem. Nyilván, ha mindenáron színpadon akartam volna állni, küzdöttem volna ezért, és nem is lett volna lehetetlen a cél: vannak olyan dadogó emberek, akikből remek színészek váltak, tehát ez a „hiba” kiküszöbölhető.

Amikor elkezdtél rendezni, mennyi időnek kellett eltelnie, hogy ne úgy tekintsenek rád, mint Czeizel Endre fia, hanem mint Czeizel Gábor rendező?

Itt külön kell választani a köztudatot a színháztól. A színházban nagyjából öt percig érdekes, hogy kinek a fia vagy, honnan jöttél, utána már csak a munkád számít, és az, mit teszel le az asztalra. A köztudat pedig sokszor nem is köt össze édesapámmal, sokan nem is gondolják, hogy Czeizel Endre fia rendező lenne. Volt már, aki rákérdezett a nevem miatt, de akadt olyan is, aki teljesen meglepődött, amikor megtudta. Nyilván, ha én is az orvostudományban dolgoznék, más lenne a helyzet, de így soha nem éreztem, hogy ebből nekem bármiféle hátrányom vagy előnyöm származna.

Évek óta vagy a Spirit Színház állandó rendezője, hogyan kerültél a színházhoz?

Perjés Jánost már régóta ismerem: valamikor a ’80-as évek közepén még játékmester voltam Gyulán, Ács János rendezett egy előadást, abban játszottak a Nemzeti Színház akadémistái, köztük János is. Aztán a sors úgy hozta, hogy évtizedekig nem is találkoztunk. Nagyváradi Erzsébettel még évekkel ezelőtt készítettünk egy Szabó Magda-estet, ez volt az Agyigó, amit bár nem itt mutattunk be, jelenleg a Spirit Színház repertoárját képezi Én, Szabó Magda címmel. János látta ezt a produkciót, és szerette volna megcsinálni Az ajtó című előadást is, és mivel Böbe korábban már játszott egy másik Szabó Magda-darabban, a Régimódi történetben, evidens volt, hogy ismét ő keltse életre az írónőt, engem pedig felkért rendezőnek. Ez volt az első munkám a Spirit Színházban, azóta közel húsz darabot rendezhettem itt.

A Spirit Színház repertoárja nagyon sokszínű, te is több műfajban kipróbálhattad magad. Nem egy klasszikus mű köthető a nevedhez, ilyen például az Equus, a Száz év magány vagy éppen a Dorian Gray. Ha egy ismert műhöz nyúl az ember, van bármilyen nyomás, hogy meg kell felelni bizonyos elvárásoknak?

Ennek a kérdésnek a megválaszolásához külön kell választani az egyes előadásokat. A Dorian Gray vagy a Száz év magány abból a szempontból volt könnyebb, hogy ezek esetében az alapmű nem dráma, hanem regény, így a történetnek nincs játszási hagyománya. Természetesen, ezekből is készült már korábban többféle színpadi adaptáció: a Száz év magánynál a hazai színházak legtöbbször a Schwajda György-féle verziót használják. Mi is ezt a változatot vettük alapul, de míg a nagyszínházaknál ez a darab harminc szereplővel fut, nálunk összesen nyolcan játsszák. A Dorian Gray szövegkönyvét pedig én magam írtam, így azokat a dolgokat tudtam kiemelni a regényből, amik számomra hangsúlyosak voltak. Az Equus már sokkal nehezebb volt, mert többször láttam a Vígszínházban ezt az előadást, és a mai napig élénken él bennem. Pont emiatt, magamtól valószínűleg nem is mertem volna vállalkozni arra, hogy megrendezem, de amikor János felvetette az ötletet, újra elolvastam a drámát. Felismertem, hogy az, ami akkoriban érdekes volt a néző számára, ma már nem feltétlenül az, ezért más oldalról kellett megközelítenem a történetet. Az eredeti műhöz képest sokat húztunk a szövegből, főleg a pszichológus monológjaiból, mert az, amit 40 éve még meg kellett magyarázni a nézőnek, ma már evidensnek számít, a szövegnek jóval szikárabbnak kellett lennie.

A színház repertoárjában a klasszikus előadások mellett a tabutémákat boncolgató drámák is fontos szerepet kapnak. Ezeknél a daraboknál mennyire lehet leszűrni, hogy valóban célt érnek-e a nézőnél?

Ez jó kérdés, magam sem tudom pontosan megmondani. Székely Csaba Öröm és boldogság című drámáját tavaly nyáron mutattuk be, és még nem játszottuk olyan sokat, hogy ez kiderüljön. Ez a történet tele van erős, a tolerancia-küszöböt áthágó jelenettel, és noha semmi zavarba ejtő nem látható a színpadon, de erős inzultus éri a melegeket és az erdélyieket. Szerencsére eddig csak pozitív visszhangot kaptunk a nézőktől. Azt viszont, hogy mennyire érinti őket érzékenyen a téma, mennyiben változtatja meg a gondolkodásukat, nem tudom lemérni. Van egy másik, hasonlóan fontos előadásunk, az Örökké, szabadon, amelyben szerepet kap a rák és a homoszexualitás is, ráadásul egy különleges anya-fiú kapcsolatot láthatnak a nézők, ott abszolút érezhető az előadásvégi katarzis.

A legutóbbi rendezésed, a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról mondhatni megosztóra sikeredett. Miben látod ennek az okát?

Ez azért túlzás. A legutóbbi előadásokról is meghatottan jöttek ki a nézők, nagy sikere volt, érződik, hogy hat a darab rájuk. Aki revü-musicalt vár, az nem tudja, mire jön. Számomra ugyanis az derült ki, hogy ha a dalokat még többnyire ismerik is (a fiatalok egy része már azokat sem), magát a történetet már jóval kevesebben. A mai generációnak teljesen mást jelent a zenés színház, egészen más szoktak meg. Azt tudni kell, hogy 1973-ban, amikor először mutatták be ez a darabot, akkor sem egy klasszikus musicalt láttak a nézők, hanem egy rockosított, drámai balladát. A benne szereplő szólók és duettek inkább előadói számok, igazi LGT-dalok. Persze, van egy-két közös szám, ami a Vígszínházban, rengeteg szereplővel látványosabban tud működni, de a Spirit Színházban, kis térben, kilenc színésszel ugyanezt a hatást már nem tudjuk elérni. Éppen ezért helyeztük a hangsúlyt a drámaiságra, így tulajdonképpen ez egy zenés dráma lett, nem pedig a hagyományos értelemben vett musical.

A legújabb rendezésed Az arany kígyó című darab lesz, ami Magyarországon kevésbé ismert. Mesélnél pár mondatban a történetről?

Nyikolaj Koljada egy kortárs orosz szerző, aki eredetileg színész volt, éppen ezért nagyon színészközpontú darabokat ír. Roppant termékeny a drámák terén, nagyjából 100 művet írt már, Az arany kígyót három évvel ezelőtt mutatták be. Ebben a történetben nincsen kimondottan tabutéma, inkább a ma is élő társadalmi különbségekről szól. A dráma helyszíne egy külvárosi, lepukkant műhely, ahol hárman dolgoznak: egy autószerelő, egy autómosó és egy boltoslány. Egy nap beállít hozzájuk egy gazdag nő egy Mercedesszel, ami már önmagában környezetidegen és persze felvetődik a kérdés, miért pont ide hozza az autóját, semmint egy márkaszervízbe. Amikor választ kapunk erre, a hármas élete teljesen felborul, innentől kezdve pedig az lesz igazán érdekes, hogyan alakul a szereplők egymás között viszonya.

Mi lesz a következő munkád?

A tervek szerint Az öreg hölgy látogatását rendeztem volna, de Felföldi Anikó sajnálatos halála miatt ezt az előadást abban a formában, ahogyan akartuk, nem tudjuk bemutatni. Sokat gondolkoztunk rajta, mi legyen ennek a darabnak a sorsa, végül arra jutottunk, hogy nyáron, egy teljesen más koncepcióban, más szereposztással csináljuk meg. Így a soron következő munkám Sarkadi Imre Elveszett paradicsoma lesz majd.

Kiemelt kép: Czeizel Gábor (fotó: Spirit Színház)