A színházak hősnői – Gruse Vacsnadze

A kaukázusi krétakör tulajdonképpen nem is kifejezetten női-történet, hiszen két históriát fon össze benne Brecht, amelyek közül az egyiknek Acdak, a községi írnok a főszereplője, a másiknak pedig Gruse Vacsnadze, Átkos kormányzójának cselédje. Ettől függetlenül számomra nem volt kérdés, hogy mégis ezt a darabot fogom választani, amikor a szerkesztőségben készültünk a mai tematikus napra, hiszen a Katona 2017-es bemutatója óta egyetlen női karakter sem volt rám akkora hatással, mint a Pálmai Anna által megformált Gruse.

Az, hogy mitől tud minden alkalommal katartikus élményt okozni az előadás, több összetevős: egyrészt a keretjáték, amelyet Vajdai Vilmos vezet fel, segít abban, hogy letegyük a Kamrán kívüli dolgainkat, először meghökkentő, ahogy párbeszédbe elegyedik velünk a játszó, egy picit zavarba is jövünk, ám mégis olyan légkör teremtődik körénk, amitől pár perc alatt „megérkezünk” a színházba. Ebben persze segít maga a tér is, hiszen úgy került kialakításra, hogy attól mi magunk és részeseivé válunk az előadásnak (körbeüljük a középen elhelyezett játékteret, így nem csak a színészeket látjuk, hanem egymás reakcióit is).

Aztán ott vannak az egytől egyig zseniális színészek, akik több szereplőt is megjelenítenek, rövid epizódjaik pedig mind arra szolgálnak, hogy kontextusba helyezzék, árnyalják Gruse jellemét, illetve, hogy emeljék Pálmai Anna egyszerű ám mégis elemi erővel ható játékát. Péterfy Bori és zenésztársai szerepeltetése szintén azt szolgálja, hogy az egyébként is egyedi formanyelvet használó előadás a zenén keresztül még inkább bemásszon a bőrünk alá (arról nem is beszélve, hogy milyen zseniális rendezői húzás a volt krétakörös színésznőt hívni Arkadi Cseidze szerepére, aki hol prózában, hol énekelve narrálja az eseményeket).

A legfontosabb összetevő azonban Gruse csodálatosan megírt karaktere. Ám Brecht zsenije nem lenne elég, ha Székely Kriszta, Szabó-Székely Ármin és Pálmai Anna együtt ne ásott volna le ennyire mélyre a próbafolyamat alatt – azt gondolom, hogy önmagukban is, de a szereplő lelkében mindenképp. Gruse mindent sugároz magából ami jó: elszántságot, becsületet, bizalmat, tiszta szerelmet és valami zsigerien mély szeretetet, amelyet a védtelen gyermek, az őt megkérő katona, vagy éppen a magát haldoklónak kiadó férj is folyamatosan megkap lényéből. Ezt a sugárzást pedig Pálmai Anna az előadás első percétől megéli és át is adja a nézőtéren ülő mintegy 100 embernek: űzöttsége és a kegyetlen sorsnak köszönhető fájdalma ott remeg hangjában, testének minden egyes rezdülésében, olyan emocionális tartalmakat szabadít fel önmagában, amelyekkel az előadás csúcsjelentében – Gruse és Natela állnak a krétakörben a gyermeket maguk felé húzva – minket is a katarzis felé lök, és abban a pillanatban valahogy irányt kap a világmindenség, hirtelen értjük és tudjuk, hogy mi a jó és mi a rossz.

Brecht több kötetnyi drámája közül A kaukázusi krétakör az egyetlen, amelyben az emberi jóság diadalmaskodik. 1944-ben kezdte el írni, amikor már javában tartott az emberiség történetének eddigi legnagyobb és legtöbb halálos áldozattal járó fegyveres konfliktusa, a második világháború. A német alkotó érezte, hogy művészetével reményt és hitet kell adnia az embereknek, így papírra vetette Gruse figuráját, aki annak ellenére, hogy jó 80 évvel ezelőtt „született”, ma is képes ezt a szerepet betölteni. Gruse Vacsnadze karaktere maga a jóság fogalma, a Katona Krétaköre pedig az a darab, amit minden embernek látnia és értenie kell, hiszen ma 2020-ban ismét nagy szükség van arra a reményre, amit Székely Kriszta és Pálmai Anna adnak rajta keresztül a nézőknek.

„Ti azonban, kik hallottátok a Krétakör történetét,

Véssétek eszetekbe a régiek tanácsát:

Hogy minden azoké legyen itt, akik bánni tudnak véle

A gyermek az anya-szívűeké, hogy fölnevelődjön,

A kocsi a derék kocsisoké, hogy sebesen szaladjon

S a völgy azoké, akik öntözik, hogy gyümölcsöt teremjen.”

Kiemelt kép: Pálmai Anna A kaukázusi krétaközben (Fotó: Horváth Judit)