A színházak hősnői – Blanche DuBois

Ha a drámairodalom jellegzetes női alakjaira gondolok, azonnal két név ugrik be: Blanche DuBois A vágy villamosából és Ibsen Nórája. Amikor felvetődött a szerkesztőségben, hogy Nőnap alkalmából emeljünk ki egy-egy ikonikus női karaktert, sokági tanakodtam, hogy melyikük legyen a „befutó”, végül Blanche győzött, tekintettel arra, hogy az utóbbi években két, nagyon erős színészi alakításban is láthattam megelevenedni.

Tennesse Williams egyik legismertebb és egyben legsikeresebb drámáját 1947-ben mutatták be a Broadwayn, a szerzőt egy évvel később Pulitzer-díjjal jutalmazták érte. Az előadást két éven keresztül folyamatosan játszották, 1951-ben a színpadi változat rendezője, Elia Kazan készített belőle mozifilmet, jórészt az ősbemutató színészeinek közreműködésével. A Vágy villamosa története ott veszi kezdetét, hogy az ideggyenge, labilis érzelmi állapotú Blanche DuBois egy bőrönddel megérkezik húgához, Stellához New Orleans külvárosába. Stella férje, a végletekig egyszerű munkásember, Stanley nem nézi jó szemmel az asszony érkezését, különösen, hogy Blanche többször érezteti velük, mennyire rangon alulinak találja őket. A nő egy napon találkozik a fiatal Harolddal, akivel szerelmi viszonyba kezd, de amikor napvilágra kerülnek Blanche titkai, kezd kicsúszni a lába alól a talaj.

Ahogyan Williams drámáiban az lenni szokott, a maga teljes valóságában mutatja be a kisemberek, a munkásréteg mindennapjait, környezetét, és vissza-visszatérő elemként itt is felbukkannak azok a témák (szegénység, homoszexualitás, válás, a család széthullása), amelyek a szerző életútját is végig kísérték. Ráadásul maguk a karakterek is mélyen emberiek, éppen ettől válik annyira sikeressé mindenhol, ez a több szempontból is drámai előadás. Blanche a szememben a dráma-irodalom egyik legnagyszerűbb, egyben legnehezebben megfejthető női karaktere. Igazi jutalomjáték, de legalább akkora kihívás is az őt alakító színésznőnek. Az utóbbi években olyan művészek játszhatták el, mint Kováts Adél (Vágyvillamos címen, Radnóti Színház, rendező: Zsótér Sándor), Eszenyi Enikő (Budapesti Kamaraszínház/Pesti Színház, rendező: Tordy Géza) vagy éppen Tóth Ildikó (A Vágy nevű villamos címen, székesfehérvári Vörösmarty Színház, rendező: Bagó Bertalan). Nekem utóbbi két előadáshoz volt szerencsém (és a mai napig bánom, hogy a Radnótiban játszott verziót nem láthattam), így rendhagyó módon, mindkét rendezést ajánlva születetett meg ez a cikk.

A Tordy Géza értő és érzékeny rendezésében készült előadásban (amely több mint 20 éve van műsoron!), bár a cselekmény időben és térben távol játszódik, a szerző kivételes érzékletességgel megalkotott karaktereinek, az azokat abszolút hitelesen játszó színészeknek köszönhetően mégis roppant közelinek érezhetjük. Eszenyi Enikő azon kevés színésznők egyike, akire minden rendező gondolkodás nélkül ráosztaná Blanche szerepét. A figura a nézőkből is kettős érzelmet vált ki: könnyedén érezhetünk vele együtt, sajnáljuk őt sorsának alakulása miatt, de ugyanennyire érthető Stanley ellenszenve és vágya is az irányában. A nő saját magának és a körülményeknek egyaránt köszönheti, hogy oda jutott, ahová, ugyanakkor segítség nélkül – amelyet ő maga sem képes beismerni –, nem képes visszatérni a jelenbe. A múlt felidézésével, az egykori gazdagság és fényűzés illúziójának fenntartásával, a fiatal szerelmekkel próbál életben és épen maradni, de pont a tagadással, az önbecsapással süllyed egyre mélyebbre.

A Székesfehérváron 2019-ben bemutatott előadásban Bagó Bertalan, a rendező Tucsni András dramaturggal karöltve a történetet a ’90-es évek Magyarországára ültette át. Így lett Blanche DuBois-ból Ilona, Stanley Kowalskiból Balogh Józsi, New Orleans külvárosából siófoki lakótelep, mindez a rendszerváltást követő években, amikor mindenki tele van reménnyel, álmokkal és vágyakkal. A darab során mindvégig finom utalásokat kapunk a ’90-es évek Magyarországára, a politikai és társadalmi helyzetre egyaránt, de mégsem ez válik hangsúlyossá. Williams drámája ebben a korban és ebben a lerobbant siófoki kis garzonban is ugyanúgy megállja a helyét. Tóth Ildikó kiválóan megbirkózik a rá mért feladattal, játéka mindvégig természetes, egyben igazán emberi. Ilona, vagy ahogyan apja becézte, Blanche – utalva ezzel az eredeti műre, amelyet a történet szerint együtt láttak a moziban – nevével ellentétben nem mondható hófehér lelkületű asszonynak. Tóth alakításában győzedelmeskedik a szánalomra méltó nő, akinek fiatalon kötött házassága a titkoltan homoszexuális férj öngyilkosságával ér tragikus véget. Innentől kezdve válik érzelmi ronccsá, aki a saját maga által ihletett illúziók rabjául szegődik, nem mérve fel tetteinek következményét és súlyát.

Természetesen mindkét előadásban a főszerepet játszó színésznők remek partereket kapnak: a Pesti Színházban Orosz Ákos, Nagy Enikő és Király Dániel, a Vörösmartyban Kádas József, Varga Lili, Kricsár Kamill alakítását csodálhatjuk. A két rendezés, két egészen különböző karaktert fest fel a színpadra, akik teljesen más tulajdonságokkal és jellemvonásokkal bírnak, mégis, érzelmeik gyökerei azonosak. Ezzel pedig mind Tordy, mind Bagó bebizonyítja, hogy egy nagyon erős drámából többféleképpen is lehet kiemelkedő előadást létrehozni, éppen ezért ajánlom bármelyik verziót – azonban, ha biztosra akarunk menni, nézzük meg mindkettőt.

Kiemelt kép: Orosz Ákos és Eszenyi Enikő A vágy villamosa című előadásban (fotó: Almási J. Csaba)