Harkányi Endre 1934. március 26-án született Budapesten. Radványi Géza mára klasszikussá vált, több színházi feldolgozást is megélt, háborús árvákról szóló filmjében egy ország ismerte meg az akkor még csak 13 éves Harkányit. Rokonai azt szerették volna, ha szakmát tanul, őt azonban a színház világa vonzotta. Érettségi nélkül jelentkezett a Színművészeti Főiskolára, ahova elsőre felvették. A diploma megszerzése után először a debreceni színházhoz szerződött, majd játszott többek között a József Attila Színházban és az azóta megszűnt Mikroszkópban is, de igazi otthonra és családra a Vígszínházban lelt. 2015-ig volt a legendás teátrum színművésze. Harkányi Endre művészetét 1962-ben Jászai Mari-díjjal ismerték el, 1982-ben megkapta az Érdemes Művész, majd 2005-ben a Kiváló Művész címet, 2010-ben pedig átvehette a Kossuth-díjat. A Halhatatlanok Társulatának örökös tagja 2019. március 26-án ünnepli 85. születésnapját, mi pedig ezzel az interjúval köszöntjük őt a jeles alkalomból.

Már egészen fiatalon a színházi világ hatása alá került. Mesélne arról, hogy kezdődött? 

Iskolakerülő, csavargó voltam, a nyolcadik kerületben laktunk és az iskola helyett állandóan lepukkant mozikba, színházakba jártam, de mivel nem volt pénzünk, különféle szolgálatokat tettem, szaladgáltam ide-oda, így kerestem pár fillért, hogy jegyet tudjak venni. A Teleki tér sarkán volt egy mozi, a Népszínház mozgó, népies nevén „kis büdösnek” hívták, és mivel a bátyám ott vizet árult, oda jártam rendszeresen. Nem volt túlságosan fényes a gyerekkorom, a film és a színház a szabadságot jelentette számomra, hozzájuk menekültem a problémák elől, és csodás dolgokat láttam.

Fotó: Várady Nikolett

Ez később is megmaradt?

Igen, de még mennyire! A színház számomra mindig is a kiút volt a való világból. Már kisgyerekként is állandóan mutogattam magam, és amikor Lakner Bácsi Gyermekszínházába A Pál utcai fiúkhoz kerestek gyerekeket, az egyik ismerősöm beajánlott, így lettem én a Kolnay, a gittegylet elnöke. Ott akkor megfertőződtem a színházzal, és iskola és csavargás helyett csak játszottam. Aztán jött egy nagy lehetőség, a New York Kávéházban működött egy kis színházi jegyiroda, oda jelentkeztem kifutófiúnak, a jegyeket kézbesítettem, és a végén már nem csak ki, hanem be is futottam – a színházba. Bekéredzkedtem több helyre, sőt, a Jókai téren volt egy színház, ahol pikáns darabokat játszottak, csak 16 éven felülieknek szabadott bemenni, de én oda is bejutottam. (nevet)

Ekkoriban jött egy még nagyobb lehetőség, a Valahol Európában.

Amikor elvesztettem a szüleimet, különböző rokonoknál éltem, vetődtem egyik helyről a másikra. Eközben a testvérem abban a moziban, ahol vizet árult, az üzemvezető jobb keze lett, és ő kölcsönözte a filmeket a filmkölcsönző vállalattól. Nem csak a filmes szakmát tanulta ki, hanem megismerkedett gyártásvezetőkkel, producerekkel is, így tudta meg, hogy gyerekszereplőket keresnek egy új filmhez. Odamentem a Hunnia Filmgyárba a válogatásra, ahol elképesztően sok, lepusztult gyerek várakozott, ilyeneket is kerestek. Amikor rám került a sor, Radványi Géza bácsi (a film rendezője – a szerk.) két kezével megfogta az arcomat, belenézett a szemembe, majd csak annyit mondott, álljak a többiek közé. Így kezdődött az én karrierem.

Meglátott önben valamit…

…meglátta, hogy szörnyű vörös, szeplős és kicsi voltam, és borzasztóan néztem ki. (nevet) Már csak egy fotó erejéig is jó lettem volna.

Mégsem volt egyenes az út a színészi pálya felé.

A rokonaim taníttattak, azt akarták, hogy szakmát szerezzek. Dolgoztam vasszerkezeti lakatosként, ívhegesztőként, és voltam épület-villanyszerelő is, ez mondjuk érdekes volt. Egyszer egy hat méter magas létrára kellett felmennem, hogy kivéssem a falból a Bergmann-cső helyét. Már az egész vakolatot lebontottam, de a csövet még mindig nem tudtuk hova elhelyezni. (nevet) Egyik munka se ment, nagyon rossz gyerek voltam és nem jártam iskolába, én csak játszani szerettem volna. A Színművészeti Főiskolára is azért jelentkeztem, mert nem akartam újabb szakmát kitanulni.

Fotó: Várady Nikolett

Milyen volt a felvételi?

Rövidnadrágot és tornacipőt viseltem, és Nyilas Misi monológjának egy részletét mondtam el. „Nem akarok debreceni diák lenni, meg akarok halni.” Okoztam egy kis derültséget a vizsgabizottságban, de tetszhettem, mert fölvettek, igen ám, de mivel elmaradtam az iskolából, nem volt érettségim. Beírattak egy előkészítő tanfolyamra, ahova olyan gyerekek jártak, akik tehetségesek, de hátrányos helyzetűek voltak, munkás vagy parasztcsaládból származtak, így nem engedhették meg a szülők, hogy iskolába járassák a gyerekeket. Ez már egy nagyon jó időszaka volt az életemnek, kollégiumban lakhattam, rendszeresen kaptam enni. Az Eötvös Gimnáziumba jártunk, délutánonként volt a tanítás, és főként azokból a tárgyakból érettségiztünk, amelyek kellettek a főiskolára. Egy év alatt megszereztük a bizonyítványt.

A korábbi „csavargó” élethez képest a Színművészeti Főiskola nagy váltás lehetett, egy jóval kötöttebb, szabályozottabb időszak következett.

Nem feltétlenül így éltem meg. Igaz, nekem ott mindent meg kellett tanulnom, de nagyon szerettem. A művészet-, a színháztörténet, a beszéd, a tánc… minden érdekelt, és hajtott a kíváncsiság a színészet iránt. Fantasztikus tanáraim voltak, akik még a háború előtti színházi értelmiség krémjét alkották, felelősséget vállaltak értünk, nem csak szakmailag, hanem emberileg is. Nem beszélve arról, hogy a színdarabok is tanítanak. Hányféle emberrel találkozik a színész egy darabon belül, hányféle törekvéssel, jellemmel, szituációval? Ami kis ízlésem, olvasottságom és világlátásom van, azt én a főiskolán tanultam.

A főiskola utána a debreceni színházhoz szerződött. Szendrő József volt az akkori igazgató, ő róla azt tartják, hogy számtalan fiatal tehetséget indított el a pályán.

Nekünk még kötelező volt vidékre menni, persze mindenki húzta a száját, hiszen Budapesten már voltak kisebb szerepeink, statisztáltunk, nem akartunk eltűnni. Debrecenbe pedig be kellett tagozódnunk egy már meglévő, működő színház életébe, nem csak az életformába, a társulatba is. Ebből néha voltak is konfliktusok, mert mi fiatalok egy kicsit ironikusan kezeltük a vidéki színészeket, de aztán szépen lassan megértettük őket, összeboronáltuk egymást és a három év alatt csodálatos dolgok történtek. Lőte Attilával és Medgyesi Marival hárman mentünk, és akkor volt ott Latinovits Zoli is.

Fotó: Várady Nikolett

Nekem már az első évben volt egy kisebb összetűzésem az igazgatóval. Szendrő olyan volt, mintha az apám lett volna, egy végtelenül bölcs ember. Megkérdezte, hogy mit akarok játszani, én meg felsoroltam az akkoriban divatos szerzőket, és mondtam a szobaszínházat is, hogy azt is kipróbálnám. Erre azt mondta, hogy én csak énekeljek, táncoljak, játsszak drámát és komédiát, prózát és operettet, mire ezt kikértem magamnak, hiszen művész vagyok! (nevet)

Azt mondta, először szokjam meg a színpadot, a kis szerepeket, majd az egyre nagyobbakat, mert „a kis szerep az élet sója, a nagy szerep a megrontója.” Legyek türelmes és várjak, mert ha rögtön naggyal kezdek és megbukom, akkor az el fog temetni. Hittem neki és mindig igaza volt, ebben is, nagy tehetségeket láttam eltűnni a süllyesztőben.

Debrecen után visszatért a fővárosba, az akkor induló zenés színházba, a Petőfi Színházba. Milyen érdekes, hogy a pályája elején még nem szeretett volna zenés darabban játszani.

Azóta viszont imádom! (nevet) Ha az ember nem tud valamit elmondani prózában, akkor elénekli. Sokan lebecsülik a musiceleket, és azt mondják, hogy nem jók, pedig nem a műfaj a rossz, hanem ahogy a többség csinálja. Amikor indult Szinetár Miklós Petőfi Színháza, és kaptam tőlük egy ajánlatot, akkor nagy dilemma elé kerültem. Imádtuk Szendrőt, nagyon sok mindent köszönhettem neki én személy szerint is, de fiatalon egy pesti szerződés csoda dolog volt.

Viszonylag rövid időszak volt, melyet a Vígszínház követett.

Két rossz évem volt a Vígszínházban. A közönség szeretett, előtte kaptam meg a Jászai Mari-díjat, több sikeres előadásom is volt, írtak rólam az újságok, együtt játszhattam Ruttkai Évával, Bulla Emmával és Páger Antallal is, és Várkonyi Zoltán, a színház igazgatója mégis elküldött. Azt mondta, nekem egy olyan kisebb színházban kellene játszanom, ahol a személyiségem jobban tud érvényesülni. Akkor azt éreztem, hogy ezzel elvette a kezdősebességemet.

Fotó: Várady Nikolett

Viszont ebben az időben készítették el A Mézga család első évadát.

Érdekes, a beszédkészségem mindig is problémás volt, nekem minden szerepemet be kellett járatni. Emlékszem, amikor Debrecenben megkaptam az első nagy feladatot, Heltai Jenő Néma Leventéjében a Beppot, elképesztően boldog voltam. Egy spanyol hapsit játszottam, befestettem az arcomat, fülbevalóm is volt, nagyon élveztem. Lement az előadás, és megkérdeztem Szendrőt, milyen volt. Azt mondta, jó, csak egy gond volt, hogy egy szavamat se lehetett érteni. (nevet) Felküldött a házi színpadra, és előadás előtt minden monológot ötvenszer el kellett mondanom…

Szóval számomra a gépművészetek, a szinkron, a rádiójáték mind hozzásegített ahhoz, hogy a beszédkészségem fejlődjön, és hogy könnyebben, gyorsabban tudjak azonosulni egy szereppel. A Mézga család különleges volt ebből a szempontból, mivel a hangot mi azelőtt vettük fel, hogy bármi is készen lett volna a sorozatból, így nem nekem kellett azonosulnom, hanem hozzám rajzolták a figurát. Irtó jó dolgom volt, pénzbelileg nem volt olyan szerencsés, de sokat szinkronizáltam, nagyon szerettem.

A Vígszínház után 1968-ban szerződött a Mikroszkóphoz.

Majdnem tíz évig voltam ott, és egyszer csak azt éreztem, hogy már nem bírom tovább, eljöttem. Kérdezték, én meg a sajtóban elmondtam az okát a döntésemnek, erre az akkori igazgató, Komlós János visszasajtózott, egymásra reagáltunk az újságokban. Ez így ment egy ideig, majd az egyik nap csöngött a telefon, Aczél György (a Kádár-korszakban a kulturális élet legfőbb irányítója – a szerk.) hívott… mondom, végem van. Megkérdezte, mi van velem, és mondta, hogy szívesen meghallgat, jöjjek be a Parlamentbe és beszélgessünk. Életemben akkor voltam először a Parlamentben.

Bementem, nagyon féltem, nem tudtam mit akarhat tőlem. Leültünk, én pedig elmeséltem mi történt, miért jöttem el a Mikroszkóptól és hogy engem nem lehet politikailag kompromittálni. Elmondtam, hogy azt érzem, most csak lógok a levegőben. Ott voltam szerződés nélkül, és akkoriban, ha valaki nem volt társulatban az mindig rosszat jelentett. Aczél meghallgatott, nem szólt semmit, majd elmentem. Eltelt pár nap, megint csöngött a telefon, a József Attila Színház igazgatója hívott, hogy találkozzunk. Hét gyönyörű évet töltöttem abban a színházban.

Fotó: Várady Nikolett

Ezután kétszer is visszatért a Vígszínházhoz.

Először 1984-ben. Miután Várkonyi meghalt, egy másik volt főiskolai tanárom, Horvai István lett a vezető, aki az igazgatása végén átszerződtetett a Vígszínházhoz. Őt követte 1985-ben Marton László, aki más szellemiségben akarta a dolgokat csinálni, mint ahogy korábban például Várkonyi. 1993-ban elkezdett szerveződni egy új hely, a Művész Színház. Várkonyinak a háború után volt egy ugyanilyen nevű színháza, ott ahol ma az Újszínház áll, de a Művész nem ott, hanem a mai Thália helyén alakult újjá. Ez akkor borzasztóan tetszett nekem, hiszen Hernádi Judit, Darvas Iván és egykori osztálytársam, Garas Dezső is csatlakozott. Felállt egy társulat és azt gondoltuk, hogy újjászületik a Művész Színház, de nagyon hamar befuccsolt az egész és 1994-től újra a Vígszínháznál voltam. Marton közben a háttérben elkezdte felépíteni Eszenyi Enikőt, aki a mai napig az igazgató. Vele volt egy konfliktusom, és ezért 2015-ben úgy döntöttem, hogy felállok.

A Vígszínház volt az a hely, ahova a pályája során mindig visszatért. Mondhatjuk, hogy ez volt az otthona?

Nem csak művészileg, emberileg is oda tartoztam. Miután elvesztettem a szeretteimet, a Vígszínház lett a családom, személy szerint ismertem mindenkit, az összes ügyes-bajos dolgaikat, szerettem őket. 2015-ben az igazgató viszont olyan helyzet elé állított, ami után nem mondhattam mást, csak hogy akkor nem csinálom tovább. Megalázó volt. Önszántamból jöttem el, mert dönthettem volna úgy is, hogy maradok. Fájdalmas volt, és a mai napig mindig elgondolkozom azon, mi lett volna, ha nem konfrontálódom, és elfogadom a kialakult helyzetet, de sok kollégám mondta, hogy a legjobbkor jöttem el. Ha úgy tetszik, elindult velem egy lavina, rengetegen elszerződtek utánam.

Fotó: Várady Nikolett

Több éve nem állt már színpadon, nem is tervezi a visszatérést?

A játszókedvem nem fogyott el, de az agyam már nem jó. Egy néma szerepet talán még el tudnék képzelni magamnak, ahogy kétszer átmegyek a színpadon, ránézek a közönségre, de ennyi.

Ha jól tudom, így sem tétlenkedik, hiszen dolgozik az emlékiratán.

A csodának köszönhető, hogy életben maradtam, és minden nehézség ellenére a színészi pályáról sem térített le soha senki és semmi. Az elmúlt 85 év alatt lett volna lehetőségem többször is elhagyni az országot, de mindig úgy alakult, hogy itt maradtam, itt, Valahogy Európában. Ez is lesz az emlékiratom címe.

Kiemelt kép: Várady Nikolett