Novemberben lesz két éve, hogy Böröndi Tamás, a Vidám Színpad igazgatója elhunyt. Párja, Götz Anna nyakába ezáltal nehéz örökség szakadt, hiszen nemcsak a veszteséget kellett feldolgoznia, a színház sorsa is rámaradt. Anna a sok nehézség ellenére helyt állt: a Vidám Színpad minden tekintetben megújult, és októberben már a harmadik bemutatójukat tartották. Götz Annával beszélgettünk.

Teljesen egyértelmű volt, hogy csinálod tovább a Vidám Színpadot?

Egyáltalán nem. Ez egy örökség, ami váratlanul szakadt a nyakamba. Soha nem vágytam ilyenfajta felelősségre, nem készültem úgy, hogy egyszer vezetői minőségben kell majd helytállnom. Az az időszak rettentően nehéz volt számomra, óriási volt a veszteség, a hiány, ami Tamás után maradt, nem volt könnyű racionálisan gondolkodnom semmilyen téren.

Mi volt az a kapaszkodó, ami miatt úgy érezted, hogy nem szabad kiszállnod?

Ez az egész elsősorban szellemi örökség, és én ehhez szeretnék hű maradni. Azon az úton megyek tovább, amelyet Tamás elképzelt, amit mi együtt képviseltünk.

A gyászon kívül is komoly nehézségekkel kellett szembenézned, hiszen volt, aki nem is titkoltan próbált neked keresztbe tenni.

Az első pillanattól figyelek arra, hogy a legnagyobb támadások kereszttüzében se menjek bele semmilyen sárdobálásba. Tamáshoz és hozzám sem lenne méltó, ha nem így lenne. Azon is sokszor gondolkodom, hogy egyáltalán kell-e beszélnem a múltról, miközben pontosan tudom, hogy nem lehet anélkül tovább lépni. Azt a régi vonalat, amibe próbáltak mások beleerőltetni, azt nem tudtam felvállalni, nem láttam értelmét pusztán a további fennmaradásért megalkuvásokba belemenni. Csak úgy tudok felelősséget vállalni, ha az egyezik a saját ízlésemmel, értékrendemmel, és azzal, amit mi Tamással együtt képviseltünk. Mert tudom, hogy mi volt az ő terve, álma, vágya, azt szeretném tovább folytatni, továbbadni. De ez csak a szakmai rész, rengeteg nehézség volt ezen kívül is. A járvány miatt a színházak sokáig nem, vagy csak megfelelő feltételek mellett működhettek, ráadásul a színházunknak otthont adó üzletközpont pedig átalakítás miatt hosszú időre bezárt. Ki kellett költöznünk, és ez, meg a raktározás, próbaterem bérlés is rengeteg pénzünkbe került. Tehát akkor is óriási összegeket kellett kiadnunk, amikor teljesen állt a színház.

Mi volt Tamás álma a színházzal kapcsolatban?

A megújulás, a változás. Amíg élt, nagyon sok lépést tett ennek érdekében, sok, tehetséges fiatallal tárgyalt. Az volt az álma, hogy ezt a műfajt megújítva, megfiatalítva átadja egy új generációnak. Mert kell a fiatalok frissessége, lendülete. Természetesen nem csak és kizárólag fiatalokkal szeretnénk dolgozni, de fontos a jelenlétük a változáshoz, hiszen a színház a jelen művészete, és ahogy mondják, haladni kell a korral. Nem lehet évtizedeken át leragadni, a megújuláshoz fontos kilépni a komfortzónánkból.

Részlet a 39 lépcsőfok című előadásból (fotó: Vidám Színpad)

Szerintem nagyon büszke lenne rád Tamás, hiszen a színház újra működik, és jelentős mértékben megfiatalodott az elmúlt évekhez képest. Ráadásul már három bemutatón is túl vagytok, tehát a munka is gőzerővel folyik.

Igen, bízom abban, hogy erre most nagyon büszke lenne. Hogy ez itt így, ebben a megújult formában megvalósult, és meg tudott maradni a humor fellegvárának. Mert a Vidám Színpadnak mindig ezt kell képviselnie, és a repertoárunkkal is igyekszünk bizonyítani, hogy mennyire sokszínű és széles skálán mozgó műfaj ez. Nem hiszek abban, hogy egyfajta humor van és egyfajta ízlésvilág. Úgy érzem erőnkön felüli, amit csinálunk, de szerencsére a visszajelzések nagyon bíztatóak. A 39 lépcsőfok egy korabeli James Bond történet, végtelenül szellemes és ötletgazdag, kreatív, fiatalos, de mégis az idősebb generációnak is lehengerlő és szórakoztató. Látványos krimi és akcióvígjáték. A régi Vidámos közönségnek, vagy a kicsit konzervatívabb igényűeknek ideális a Tanulmány a nőkről előadásunk. Ez egy retro világot idéző zenés vígjáték, zömében a 60-as évek dallamaival. A legutóbbi bemutatónk a Szextett, ami igazából a színház és az opera temperamentumos, bohém világáról szól. Szeretem kiragadni belőle azt a mondatot, az opera helyett a színházra átfogalmazva, hogy: „a színházat azért szeretem, mert jobb, mint az élet”. Azt gondolom, hogy ez egy nagyon találó megfogalmazás, mert ezért járnak az emberek színházba. Hogy valami jobbat kapjanak, mint az életben. Valami olyan katarzist, élményt, pluszt, ami feltölti őket és tud adni egy kis muníciót a nehéz napokra, átlendít a nehézségeken.

A Szextett minden tekintetben kiváló előadás lett: nemcsak a szereposztás, a koreográfia, a díszlet is telitalálat, ráadásul minden perce szórakoztató. Nem utolsósorban pedig egy magyarországi ősbemutató, ami külön hozzáadott értékkel bír.

Azt gondolom, hogy ez a darab tényleg szerencsés csillagzat alatt született. Kiváló a csapat, és annyira egy húron pendülnek, ami átjött az előadás alatt is. Egységesek, óriási energiákat tudnak megmozgatni, felerősítették egymást, ami mindenkiből kihozta a legjobbat. Nagyon hálás vagyok az egész csapatnak, és Horgas Ádámnak, aki a rendezés mellett a darab látványtervezője és zeneszerzője is, a felcsendülő  klasszikus slágerek mellett. Engem boldoggá tesz, amikor azt látom, hogy egy színész ragyog a színpadon és maximálisan ki tudja bontakoztatni a tehetségét. Rengeteg pozitív visszajelzést kaptunk a bemutató után, ahogy Tamás szokta mondani, ez a darab most a zászlóshajónk lesz egy időre.

Jelenleg nyilván leköti az energiáidat a színház vezetése, de az nem merült fel, hogy játssz is valamelyik darabban?

Bennem nem, de Naszlady Éva rendezőben igen, ezért a februári bemutatóban (Neil Simon: Ölelj át) már én is játszom. Nekem nem volt ezzel kapcsolatban semmiféle hiányérzetem, gyönyörű szerepek vannak a hátam mögött. Persze ez érdekes dolog, mert amikor az ember játszik egy szerepet, akkor ismeri fel, hogy az esetleg mennyire hiányzott neki. A színház szerintem nemcsak a nézőknek, a színésznek is terápia. Én soha nem voltam extrovertált típus, nem azért vagyok a pályán, mert szeretem, ha néznek. Én teljes mértékben terápiás szempontból jöttem, olyan zárkózott és gátlásos voltam mindig, de egy figura vagy más bőrébe bújva, más emberen keresztül rengeteg mindent ki tudtam magamból adni, így az számomra is remek terápia lehetett. El lehetett bújni egy-egy szerep mögé, úgy éreztem, így le vagyok védve. De ez oda-vissza hat, az energiák kétirányúak. A színészeknek ugyanolyan jó és fontos, amit kapnak a nézőktől, mint a nézőknek, amit a színészek adnak. Ez tulajdonképpen egy hatalmas energiaáramlás.

Kívülről nézve akár kereknek is tűnhet a helyzeted: vezetsz egy színházat és játszani is fogsz.

Nem tudom, ez kívülről nézve mennyire tűnik irigylésre méltónak, egy magánszínház esetében az igazgatói titulus számomra semmiképpen nem az. Főleg a jelenlegi helyzetben. 2013-ban kezdtük Tamással, és én, mint egy asszisztens végig ott voltam mellette, azok voltak a tanulóéveim. Mindig a háttérből segítettem, ha kellett szöget vásároltam, vagy a szórólapra szöveget fogalmaztam, mindent mi magunk csináltunk. De én ebben nőttem fel, apukám is végigjárta a „szamárlétrát” a Madách Színházban: ügyelőként kezdte, aztán szcenikus, világosító, majd díszlettervező lett, Ádám Ottó mellett. Emlékszem, ahogy otthon fabrikálta a maketteket, imádtam nézni, és maga volt számomra a csoda, ahogy a szemem láttára megszületett egy-egy produkció. Mi ugyanezt csináltuk Tamással, és úgy éreztük, hogy ez a mi közös kis játszóterünk, amit a csapattal együtt építgetünk és szeretgetünk.

Részlet a Szextett című előadásból (fotó: Huisz István)

A csapat tekintetében mekkora létszámmal működtök?

Családias és baráti a légkör, ezt nem is lehetne másképp. Agresszióval vagy a másik elnyomásával vagy valakinek az önös érdekeinek az előtérbe helyezésével nem tudnánk működni. Olyan érdekes, hogy lemorzsolódnak a dolgok maguktól, kidobja magából a szervezet, amire nincs szüksége. Itt most olyan összetartó kohézió van ebben a kis csapatban, hogy ilyenkor azt gondolom, hogy na, itt van a jóisten, akit sokszor Tamásnak nevezek, mintha vigyázna ránk és fogná a kezünket. Nehéz erről beszélnem, mert nem vagyok mélyen hívő és spirituális sem, de mégis érzem ilyenkor a jelenlétét. Amikor kőkemény döntéseket kell hozni annak érdekében, hogy sikeres legyen valami, akár annak árán is, ha azzal megbántódik valaki. Ha egy hajóban evezünk, de valaki ezt máshogy gondolja, akkor muszáj felvállalni, hogy elköszönjünk egymástól és másik úton menjünk tovább. Nagyon kevesen vagyunk, de aki itt van, az mind egyformán fontos. Nemcsak a színészek, a díszítő, az öltöztető, a műszak, az adminisztráció, mindenki, aki a közös cél érdekében nap, mint nap fáradozik. Akerl László ügyvezető kollégámat, aki a világ legnagyobb problémamegoldója, például klónozni kéne, nem is egy, hanem rögtön több példányban. Nem tud olyan probléma felmerülni, amit ő ne oldana meg. Csak olyan emberek vannak itt, akik hisznek ebben velem együtt és teljes mellszélességgel húzzák velünk ezt a szekeret.

Tudsz kőkemény lenni, ha kell?

Nem könnyű, hiszen 40 évig beosztott színészként éltem a pályámat, ahol mindig nekem mondták meg, hogy mi a feladat, mit kell tennem. De meg kellett ezt tanulnom, mert a felelősség az enyém, egy magánszínházban pedig a siker érdekében mindent meg kell tenni, ami rajtunk múlik.

Miből merítesz erőt mindehhez?

Kicsit leegyszerűsítem, és közhely is, de a szeretetből. Semmi más nem inspirál vagy motivál, csak a szeretet. Ha azt látom, hogy valakinek jó érzést tudok okozni, vagy legalább egy pillanatra boldoggá teszem, vagy azt érzi, hogy meg van becsülve, hogy fontos a személye, akkor az nekem már erőt ad. És van egy nagyszerű családom, a gyerekeim, a szüleim, a baráti köröm, akiktől mind rengeteg szeretetet és támogatást kapok. De a Tamással közösen eltöltött tíz évünkből is próbálok erőt meríteni, mert az a szeretet, amit mi adtunk egymásnak, az örökre elvehetetlen.

Tamás örökségeként vitted tovább a színházat, de jól érzem, hogy ez neked is kellett a túléléshez?

Igen, ez abszolút így van, még úgy is, ha néha azt érzem, hogy összeroppanok a súlya alatt, mintha orosz rulettet játszanék. S hogy méltóképpen megőrizzük az emlékét, szeretnék majd egy díjat alapítani, amely a nevét viselné.

Kiemelt kép: Götz Anna (Fotó: Vidám Színpad)