„A színház nagyon mulandó, pillanatok élnek talán néhány néző emlékezetében tovább.” – interjú Halász Judittal

Vadonatúj interjúsorozatunkban idősebb színművészekkel beszélgetünk, hogy betekintést nyújtsunk munkásságukba. Elsőként Halász Juditot, a Vígszínház színművésznőjét kérdeztük, aki többek között mesélt kedvenc szerepeiről, legújabb bemutatójáról, az online előadások élményeiről és jövőbeli terveiről.

Várkonyi Zoltán friss pályakezdőként hívta a Vígbe, ahol azóta is társulati tag. Mit jelent Önnek, hogy az ország legnagyobb prózai színházának vezető színművésznője? Sosem gondolt arra, hogy elhagyja ezt a közösséget?

Felelősséget jelent, hogy sikerüljön megőriznünk a Várkonyi által ránk hagyott Vígszínház szellemiségét, az előttünk járt színészek hagyományait, és természetesen új formák, gondolatok, stílusok felismerését, befogadását. Kétségtelen, hogy ilyen hosszú idő alatt voltak olyan helyzetek, amikor úgy gondoltam talán jobb lenne máshol folytatnom, de miután sokáig vívódik az ember, hogy fontos lépéseket megtegyen-e, a végeredmény az volt, hogy maradtam. Talán nem mindig döntöttem jól, de ha visszanézek, mégis valami büszkeség, vagy mondjam inkább szeretet tölt el, ha a Vígre gondolok, és ebbe beletartozik a Várkonyi által alapított Pesti Színház is.

Az elmúlt évtizedek alatt számtalan színházi bemutatóban vett részt. Van kedvenc előadása vagy szerepe, amire a legszívesebben emlékszik vissza?

Sok szerepre, előadásra gondolok szívesen, csak a színház nagyon mulandó, pillanatok élnek talán néhány néző emlékezetében tovább. Nekem nagyon kedves szezon volt a Pesti Színház megnyitásának éve. Az én korosztályomnak itt volt lehetősége bemutatkozni a Víg akkori „csoda”-társulatának és persze a közönségnek is. Arról nem is beszélve, hogy Darvas Iván is akkortájt térhetett vissza ’56-os „száműzetéséből”.  Ha saját első bemutatkozásomra gondolok, Csurka Az idő vasfoga című vígjátéka volt – rendezte Várkonyi –, partnereim pedig Darvas Iván és Bárdy Gyuri voltak. Az elsőre mindig szívesen emlékszik az ember, pláne, ha olyan siker volt (nekem személyesen is), mint Az idő vasfoga! Akkor még nem volt meg a Pesti, és a Víg két évig a most „elajándékozott” Ódry Színpadon tartotta kamaraelőadásait. A Pestiben egymás után jött a Trükk és a Csók. Nagyon szerettem – már a Víg nagy színpadján Krúdy A vörös postakocsi című Kapás Dezső által színpadra állított és rendezett előadásában Esztella szerepét, partnerként ismét Darvas és a remek Tahi Tóth Laci. Aztán nagyszerű előadást sikerült csinálnunk Szakonyi Károly Adáshiba című darabjából, Várkonyival. Meg a Macskajáték! És az Örkény ősbemutatók, a Pisti a vérzivatarban, meg a Vérrokonok! Örkény halála után a Vígben Valló Péterrel csináltunk egy csodálatos éjszakai előadást In memoriam Ö.I. címmel, Örkény különböző írásainak felhasználásával. Nagy szeretettel gondolok erre az előadásra, mindenki őszinte odaadással és szeretettel vett részt benne. Harold Pinter Árulását mindhárman (Lukács, Hegedűs és én) nagyon szerettük, vagy korábban a Kopasz énekesnőt. De szívesen gondolok vissza néhány „bulvár” – darabra is, mert a legjobbak közül valók voltak ebben a műfajban. Például a Szovjetunióban indexen levő Katajev A kör négyszögesítése című darabjára, aminek kétszer estünk neki, mert az első alkalommal jött Furceva szovjet kultuszminiszter látogatóba, és pont arra az időre esett volna a bemutató. Két évvel később már lazább volt a helyzet és bemutathattuk. Aztán két Neil Simon darab, a Furcsa pár magyarországi ősbemutatója – Várkonyi rendezte, mi Szegedi Erikával epizódszerepünkből olyan sikert csináltunk, hogy zengett a ház a nevetéstől. Persze a Bárdy-Tomanek páros is megtette a magáét! A másikat Szilágyi Tibivel játszottuk a 88-dik utca foglyait, mindketten Ajtay-díjat kaptunk érte a társulattól. Még sorolhatnám a szerepeket, de nem akarom untatni a kedves olvasót, akik nagyrésze már nem is emlékezhet ezekre az előadásokra. Jöttek évek, amikor nem játszottam olyan szerepeket, amelyekről szívesen emlékeznék. Mostani szerepeim közül nagyon szívesen játszom az Audienciát, amiből én magam is sokat tanultam.

Nemrég mutatták be a Bella Figurát, mesélne egy picit a szerepéről?

A Bella Figurában nagyon kedvemre való szerepet játszom! Ha az írás nem is sorolható a vígjáték kategóriába, az én szerepem szinte minden mondata, remélem, nevetésre ingerli majd a nézőket, és némi gondolatot is ébreszt majd. Jómódú család nagymamáját játszom, akinek születésnapját ünneplik. A nagymamát nagyon érdeklik a patikában kapható szerek, de az italt sem veti meg.

Különleges volt már maga a próbafolyamat is a covid miatt, sőt a bemutatóra is az online térben került sor. Megnehezítette ez a szerepformálást? A rendező, Török Ferenc, alapvetően filmes szakember, ez segítette a munkát?

Az, hogy Török Ferenc filmes, vagy színházi múlttal rendelkezik-e egyáltalán nem befolyásolta a próbákat. Nagyon jóleső, átgondolt próbáink voltak. Nem volt nehéz a rendező és a színészek közötti összhangnak megszületnie. Ami mindig gátolt és bosszantott minket, az a vírus volt! Olyan foglakozásban-hivatásban dolgozni, ahol a mimika az egyik legfontosabb munkaeszköz, letakart arccal – nagyon nehéz. A távolságot természetesen nem lehet tartani, ha helyzeteket akarunk teremteni, a maszk időnként lecsúszik, elfelejtjük feltolni, szólunk egymásnak, de akkor kiesünk a próbából. A média állandóan hangoztatta, hogy lassan ki lehetne nyitni a színházat (január-februárban még így volt), hiszen a nézők távolságtartása és maszkviselése biztosítva lesz… De hogy a színész maszk- és távolságtartás nélkül van a színpadon, esetleg be kéne oltani őket, mielőtt bármiről beszélünk, arról egy szó sem esett.

Nem csak ez az előadás, hanem A vándorkutya című produkció is felvételre került. Pass Andrea rendezésében komoly szerepe van a térbeli és időbeli tagolásnak, könnyen át tudták ezt adni a stream előadásban is?

Pass Andrea Vándorkutyája remekül ment! Az már egy megszületett előadás volt, nekünk nem kellett a felvétel miatt semmit sem megváltoztatnunk. Előtte mindannyiunkat leteszteltek, nem kellett félnünk egymástól.

Az Ön karrierjének meghatározó része a zene, a hangjához minden gyermek számára meghatározó élmények kapcsolódnak. Mit szeret a legjobban abban, amikor nekik énekel?

Az együttlétet. Az interaktivitást. Amikor látom, hogy szülő és gyerek együtt énekelnek velem, amikor látom, hogy örülnek egy dalnak, vagy megismernek egy verset, vagy beleszólhatnak az előadás folyamatába.

A Karácsonyi Csiribiri koncert is online formában tudott csak megvalósulni, nehéz volt a gyerekek jelenléte nélkül a színpadon állni?

Nagyon nehéz! Az egész szerkezetet át kellett alakítanom, kihagynom dalokat és másokat betenni helyette. Úgy kellett éreznem, hogy velem vannak, és egy-két dal után már tényleg úgy éreztem, hogy otthon mindenki velem énekel. Ez felszabadított, és nem okozott félelmet, hogy egyedül vagyunk a zenekarral. Külön jól esett, hogy az előadás végén az operatőrök megtapsoltak!

Vélhetően egy darabig még élő találkozásra nem lesz mód, de ha javul a járványhelyzet, akkor miben és hol láthatjuk Önt legközelebb?

Én azt remélem, ha beindulhat a színház, végre közönség előtt eljátszhatjuk a Pesti Színházban a Bella Figurát, és hallhatjuk a közönség reakcióit, ami, bármilyen hihetetlen, de óriási segítséget ad egy előadás végső elkészültéhez! Vannak lekötött koncertjeink a Gyereknap környékén – szabadtéren – Egerben, a Vasúttörténeti Parkban, a Gyerekszigeten, a Városmajori Szabadtéri Színpadon és még sok más helyen, de ki tudja, hogy addig milyen táncot jár a vírus? Remélem, hogy abbahagyja, és élhetünk tovább, ahogy az emberek szeretnének és ahogy jól érzik magukat.

Munkásságát nemcsak Kossuth- és Jászai Mari-díjjal ismerték el, hanem a Halhatatlanok Társulatának örökös tagjává is választották. Ilyen rendkívüli és sokoldalú szakmai háttérrel, mint, mint az Öné, milyen tanácsot tudna adni egy pályakezdő számára?

A tanácsokkal mindig bajban vagyok! Olyan sokféle ember van és olyan sokszínű álmaik vannak! Azt tudom, hogy nekem fontosak voltak a tanáraim, a mesterem, akik rávezettek a szakma és a hivatás lényegére. Akiknek hittem, akikre felnéztem. Sokat olvastam, mindig úgy éreztem, hogy lemaradok, ha nincs elég ismeretem, sok verset tanultam, rengeteget jártam színházba, koncertekre, sok filmet néztem, és kerestem a tehetséges, nálam nagyobb tapasztalattal és tudással rendelkező kortársaim társaságát. Tőlük megtanultam, hogy a szellem és a test, a beszéd kultúrája milyen sorsdöntő lehet a mi életünkben. Hát… ha elfogadjátok, ez a tanácsom.

Kiemelt kép: Halász Judit (Fotó: Schumy Csaba)