„A színház egy nagy közös interakció” – Interjú Dévai Balázzsal

Dévai Balázs 2014 óta tagja a tatabányai Jászai Mari Színháznak, számos nagyszerű szerepet tudhat a háta mögött. De ugyanez igaz a teátrum bármely más művészére, mert – ahogyan fogalmaz – Tatabányán erős a társulat, a vezetőség pedig kiváló érzékkel állítja össze a repertoárt évről évre. Többek között ennek is köszönhető, hogy minden évadban be tudnak mutatni egy jóval komolyabb hangvételű, már-már művészszínházi színvonalú előadást, amely vidéki színházaknál elég ritka. Ilyen volt például a Részegek is, amely talán a teátrum legnagyobb szintugrása a korábbiakhoz képest. Ennek az előadásnak a kapcsán beszélgettünk Dévai Balázzsal, de szóba került a vidék kontra főváros, közönség kontra szakma örökké visszatérű kérdése is.

A múlt évad végén te kaptad meg a Jászai-gyűrűt. Ez a díj minden évben a társulat szavazatai alapján kerül a legjobb színészhez és színésznőhöz. Fontos számodra a társaid visszajelzése?

Persze, nagyon is! (mosolyog) Tatabányán igazán erős a társulat, így különösen megtisztelő, hogy tavaly engem választottak a legjobb színésznek. Nagyon sok jó alakítás született az előző évadban, szóval, számomra nagy jelentősége van.

Korábban a közönségdíjat is elnyerted a legjobb színész kategóriában. Az akkori vagy a mostani bírt nagyobb jelentőséggel?

Mindkét díj jól eső elismerés, a közönség szeretete legalább olyan fontos, csak a szempontok kicsit különböznek. Persze, van olyan év, amikor mind a közönség-, mind a társulati díjat ugyanaz a személy kapja – mint például tavaly Lidi –, az csodálatos dolog, mert azt jelenti, hogy összhang van a két szavazótábor között.

A díjaktól eltekintve most felmerült bennem a kérdés: egy színész a közönségnek vagy a szakmának játszik?

A színház egy nagy közös interakció. A közönségnek játszunk, de ugyanakkor egymással, egymásnak is. Sokszor nyerünk új inspirációkat egymásból, akár az előadás folyamán is. Ám, ha a nézőknél sikeres vagy még nem feltétlenül jelenti azt, hogy nívóban, ízlésben is jó úton jársz. Ehhez fontos az egységes, jó társulat. Egy értékközösség, ami tükröt tart és felteszi a mércét. Tatabányán, úgy tűnik, jól egyensúlyozunk, ami közönségsiker, általában jók a szakmai visszhangjai is. Működik a szórakoztatva gondolkodás, még a vígjátékoknál is többnyire egy-egy komolyabb témát dolgozunk fel sok nevetéssel. A drámák terén talán A mi osztályunk volt az első olyan előadás, amellyel szintet léptünk és a Jászai közönsége jött velünk. A legújabb komoly kihívás a mostani Részegek.

Ez a kettő azért is érdekes, mert mindkettőt a Katonában mutatták be korábban, ahol igen nagy sikereket értek el. Tatabánya élen jár abban, hogy a budapesti művészszínházak (Katona, Örkény, Radnóti) már kipróbált előadásait elsőként tűzi műsorra vidéken. Az, ami a fővárosban siker, az vidéken is az?

A siker nálunk nem abban mutatkozik meg, hogy meddig tudjuk játszani. Talán ez a legszomorúbb a számunkra, hogy sok értékes előadás születik, de mégis kötve vagyunk a bérletekhez: nagyjából annyiszor tudjuk játszani, amíg a bérletes előadások tartanak. Az viszont nagy öröm, hogy a város közönsége megszeretett minket és dacára a sűrűsödő válságoknak, ragaszkodnak hozzánk. A színház vezetőinek érdeme az évadokon átívelő művészeti irányvonal, hogy anélkül, hogy a közönség nagy része elpártolna tőlünk, lehetővé teszi számunkra, hogy tehetséges rendezőkkel egyre bonyolultabb, elgondolkodtatóbb előadásokat tudjuk létrehozni. Ez a társulatunk számára nagyon fontos és inspiráló.

A Részegeket láttad a Katonában?

Nem, sajnos.

Tényleg sajnos? Van, aki nem szereti az előképeket.

Én szeretem nézni, hogy mások hogyan nyúlnak ugyanahhoz az anyaghoz. A színház egyik csodája, hogy ugyanaz a szöveg mennyire különféleképpen működik egy másfajta értelmezésben más színészekkel.

A Részegek valóban egy speciális előadás, abból a szempontból mindenképp, hogy különböző élethelyzeteket bemutató jelenetekből áll, amelyeknek a történet szempontjából látszólag semmi közük egymáshoz, majd a második felvonásban ezeknek a szereplői keverednek szintén különálló történetekben. Színészileg nehezebb egy ilyen előadást lejátszani?

Inkább azt mondanám, hogy más. Az másfajta állapotot kíván meg a színésztől, amikor szinte le sem jön a színpadról és végig követhetjük az ívet, amit bejár. Ha sikerül elkapni azt a hullámot, nagyfokú szabadságot ad. Más készenléti állapot kell, amikor egy háromórás előadásban ritkábban tűnik fel az ember: ilyenkor kevesebb a szabadság, hiszen mindent abba a pár percbe kell sűríteni.

Több szempontból sem egy könnyed előadás.

Nem, sőt, kifejezetten nehéz, ez egy megosztó előadás. Nekünk alkotóknak szívügyünk is az anyag és nehéz feldolgozni, hogy nem mindenki áll készen egy ilyen típusú előadás befogadására.

Mitől nehéz számodra vagy a nézők számára az anyag?

A darab szereplői olyan hétköznapi emberek, akik életük ezen szakaszában éppen bajban vannak és bódult, mámoros állapotban próbálnak olyan dolgokat megfogalmazni, amiket józanul is rettenetesen nehéz. A kétségbeesés és az eufória szélsőséges mezsgyéjén tántorognak. Ezen az éjjelen olyan dolgok történnek meg velük, amik „normális” életükben talán soha nem fordulna elő. Furcsán megvilágosodnak, olyan összefüggéseket látnak meg, olyan felismeréseket tesznek, amiket józanul valószínűleg sohasem tennének. Egymást ingerelve, berántva olyan kérdéseket feszegetnek, hogy miért vagyunk boldogtalanok? Mit jelent az, hogy szeretet? Mi a halál? Ki is az isten, hol lakik? Mi az, hogy egyetemes, kik is vagyunk mi emberek és mi a dolgunk ezen a világon? A mi szereplőink sokszor közhelyekkel, csetlő-botló nyelven, hatalmas érzelmi túlfűtöttségükben a maguk módján próbálják kifejezni revelatív felismeréseiket. És a mi számunkra ez az egyik nehézsége a darabnak. Meg kell mutatnunk mindazt, ami a mondatok mögött van. A töredezett filozófikus monológok mögé tenni a gondolati kapcsolódásokat, az okokat, amik nincsenek megírva, mégis az állapotukon, érzelmeiken keresztül felfogható. A nézőket vagy képesek vagyunk behúzni ebbe az örvénybe, vagy kívül maradnak és eltartják maguktól.

Sebestyén Abával először dolgoztatok együtt Tatabányán. Mennyire tudtál az ő koncepciója mentén menni?

Aba erős, teátrális megoldásokat hozott, jól érezte azokat a pontokat, ahol fel kell kavarni, meg lehet emelni, érzékivé lehet tenni az előadást. Cári Tibor zenéinek köszönhetően jellegzetes hangulata lett az előadásnak, ami szerintem Aba erős védjegye is egyben.

Ahogy beszélgetünk a színházról, az előadásokról, azt érzem, hogy te most a helyeden vagy. Jól gondolom?

Igen, abszolút.

Tatabányán játszol, de Budapesten élsz, így az ismertség fogalma a te esetedben egészen más.

Amikor találkozunk a közönséggel – például színházbejáráskor – mindig érezzük a különleges szimpátiát irántunk. Tatabányán a színház egy csodálatos parkos környezetben helyezkedik el, de kívül esik a belvárostól, így mi tényleg csak ott találkozunk a helybéliekkel, így nem igazán tudok arról beszámolni, hogy milyen, ha felismernek… Próbák, előadások után megy mindenki haza Pestre. Amúgy az ismertség relatív, valószínűleg többen ismerhetnek a szinkronhangom, mint a színpadi alakításaim miatt.

Neked nem is hiányzik, hogy leszólítsanak az utcán?

Én egy kisebb vidéki város színtársulatában játszom – ami ugyan közel van Budapesthez, mégis azzal a tudattal készítjük az előadásokat, hogy sajnos csak 8-14 alkalommal fogjuk játszani. Szóval, nincsenek nagyratörő álmaim ismertség terén. Ami fontos, hogy itt mindannyian azt akarjuk, hogy az a néhány előadás tényleg jó legyen. Mégis csak akkor tudunk nyugodtan aludni, egymás szemébe nézni, ha ebben a pár előadásban is kihozzuk magunkból a maximumot.

Emiatt van benned szomorúság?

Amiatt igen, hogy így az előadás, mire igazán beérkezne és teljes biztonsággal tudnánk játszani, addigra le is kerül. Úgy eltemetni egy jó előadást, hogy az talán sosem kapja meg azt a visszhangot, ami megillethetné más körülmények között, az szomorú. Bár amilyen helyzetbe kerülünk, lassan annak kell örülni, ha egyáltalán játszhatunk. Annak, aki látta örök élmény marad így is. Mint egy mandala.

Kiemelt kép: Dévai Balázs (Fotó: Sipos Zoltán)