„A színház egy kiáltás” – interjú Jéger Zsomborral

Fiatal kora ellenére már 26 éve van jelen a színpadon. Ennek ellenére sem volt egyértelmű a pályája, a Moholy- Nagy Művészeti Egyetemre is beadta a felvételi jelentkezését. Sokáig kereste önmagát és a helyét a világban, de mára nemcsak a szakmai, a privát élete is kerek. Az Örkény Színház színészével, a legmenőbb tv-sorozatokban is szereplő Jéger Zsomborral beszélgettünk.

Öt évesen már színpadon voltál A dzsungel könyvé-ben. Te vágytál a szereplésre, vagy a szüleid gondolták úgy, hogy ott levezetheted a felesleges energiáidat?

A kettő egyszerre. De semmi kényszer nem volt benne. Nem ők cibáltak le, nekem így volt jó! Én imádtam gyerekként a felnőttekkel lenni.

Később sem akartál tűzoltó, katona vagy vadakat terelő juhász lenni?

Belekerültem ebbe a közösségbe és ott maradtam. Emlékszem, amikor az óvodából alvásidőben elindulunk a színházba próbálni, biciklivel visznek a csomagtartón a Nagyerdőn át, aztán később meg már egyedül jártam. Imádtam a gyermekkorom a színházban tölteni. Sok mindennel foglalkoztam még, hegedülni tanultam, szavalóversenyekre jártam, BMX-eztem, deszkáztam, lógtam a tereken, de a színházban töltöttem el a legtöbb időt, az iskola mellett.

A tanulás hogy ment később?

Nehezen. Nem ment sohasem az, ami kötelező. Pontosan olyan voltam, mint rengeteg kamasz, csak azzal foglalkoztam, ami igazán érdekelt. Abban tudok kibontakozni, ami engem is megérint.

Mi volt az, ami megérintett?

Drámatagozta jártam, sok mindent tanultunk a művészetekről, a színpadi létezésről, a versekről.  Ott éreztem először azt, hogy ennek van értelme. Előadásokat hozunk létre, játszunk, lehetett verseket tanulni, ezekben jól éreztem magam. Aztán elrontottam.  Egy ponton megengedtem magamnak, hogy teljesen elengedjem magam és elhittem, hogy semmi mással nem kell foglalkoznom. Ennek az lett a vége, hogy estin érettségiztem.

Gondolom, akkor az SZFE-n kívül nem is volt más elképzelésed a jövődet illetően?

Sok minden érdekelt, de mindig úgy alakult, hogy volt lehetőségem színházzal foglalkozni. Az SZFE mellett egyébként beadtam egy mappát a MOME-ra és a képzőre is, de esélyem sem volt. Azt sem tudtam hol vannak az épületek, mi az, hogy “kipak”. A Színműre viszont felvettek.

Oda rajzok nem kellenek, de mással készültél?

Arra már készültem. Nem mintha tisztában lettem volna vele, hogy hány óra van, meg mekkora ez a város. Abban a fiatalkori bizonytalanságban mentem, amire az egyetem csak ráerősített. Valahogy újra képbe kellett kerülnöm magammal. Jó sok évbe telt, harmadikra tértem észhez, hogy mit is jelentek én valójában a közösségben, az osztályban, a színpadon. Ott voltak az első nagyobb visszajelzések, hogy én miféle ember vagyok. Vagy, hogy illek bele abba a képbe, amit budapesti színjátszásnak hívnak.

És mire jutottál, hogy illesz bele?

Arra jutottam, hogy hamarabb jár a szám, mint az eszem. Nagyon sok mindent tanultam a mértékletességről abban az időszakban. Hogy magamat mennyire tolom előtérbe és mennyire vagyok nyitott a környezetemre. Mennyire vagyok elfogadó másokkal. Azt hittem, hogy sok mindent értek magammal kapcsolatban meg úgy általában, mert sokat kommunikáltam és jó volt a beszélőkém mindig, de az egyetemen annyi feladat és annyi kudarc élmény volt, hogy mindent, amit addig gondoltam magamról azt el kellett felejtenem. Kicsit meg kellett értenem, hogy mit jelentek itt. Ebből természetesen voltak olyan konfliktusok, amiket nem nagyon lát az ember kívülről. Nagyon sok idő volt, amíg minden a helyére került.

De most már rendben vagy magaddal?

Most már igen. Én sajnos alapvetően egy öngyűlölő ember vagyok. Eléggé tisztán látom a saját hibáimat, hogy mikor mit rontok el. Mivel tudom, nyilván megpróbálom beelőzni ezt, és máshogy viselkedni bizonyos helyzetekben. Nehéz volt megtanulnom türelmesnek lenni. A türelem szó engem nem jellemzett, mindenkivel, saját magammal is nagyon türelmetlen voltam. Ezt abszolút újra kellett kalibrálnom. Nagyon sokan vagyunk, nagyon tehetséges mindenki és nemcsak az az igazság létezik, amit én gondolok.

Nagyon jó osztályotok volt, szeretted az egyetemi éveket?

Igazából nem. Hatalmas trauma volt elszakadnom Debrecenből és a családomtól. Hirtelen a kertes ház után egyszer csak egy kollégiumban laktam harmadmagammal egy szobában hat négyzetméteren, az ötödiken. Nekem nem volt egyszerű az az időszak. Viszont nagyon klassz osztályunk volt. Nehezen indult el a közös csapatmunka. Mindannyiunkat nagyon fiatalon vettek fel, kellett egy kis idő mire összerázódtunk, de összetartó csapat lettünk, szeretek összefutni egy-egy munka miatt a többiekkel. Ráadásul az osztályból öten az Örkény Színházhoz szerződtünk.

Az ad neked egyfajta biztonságot, hogy sokan együtt maradtatok az osztályból?

Természetesen igen. Bár eléggé önjáró személyiség vagyok, de sokat segít, hogy ott vagyunk egymásnak akkor, amikor eldől a sorsunk. Amikor új feladatokat kapunk, vagy amikor éppen nem kapunk, hisz ezen a pályán ezt is el kell tudni fogadni, hogy nem mindig ugyanakkora feladatokat kap az ember, nem mindig olyan szép ívű a szerep, nem mindig hívják castingokra, filmekbe vagy nem mindig olyan sikeres az az időszak. Ilyenkor jól jön, ha az ember nincs egyedül. Pláne akkor, amikor pályakezdő. Az egyetemen harmadévtől szakmai gyakorlatra van lehetősége a színész hallgatóknak. Az is embert próbáló feladat egy huszonévesnek, hogy tudjon örülni más sikerének. Harmadévben még én sem az Örkényben voltam.

Te hol voltál akkor?

Én a Katonában kezdtem, Gothár rendezésben. Négyen az osztályból ott, ők meg kilencen az Örkényben.

Sok színész álma a Katona, te nem szerettél volna ott maradni?

Én dolgozni szerettem volna. Elfogadtam, hogy mi itt vagyunk, a többiek meg az Örkényben. Megpróbáltam a tőlem telhető legjobbat nyújtani és vártuk, hogy kit hova szerződtetnek. Majd a következő nyáron az egész osztályt elhívta Mácsai Pál magukhoz és megcsináltuk együtt az Übü király-t, hatalmas élmény volt, nekem ez volt az első előadásom ott. Aztán negyedévben a Tartuffe című előadást mutattuk be szintén az Örkényben, majd leszerződtettek és azóta is ott vagyok.

Közben eltelt hét év. Azóta sem vágysz máshova?

Jól érzem ott magam. A társulati lét alapvetően ad egy biztonságérzetet, egy közösségi létezésre való lehetőséget, és én nagyon szeretek ott egytől-egyig mindenkit. Ennek persze megvan a hátulütője is, hogy mikor fog eljutni az ember arra a pontra, amikor azt érzi, hogy ez már neki kicsit sok. Hogy szeretne mást is, máshol kipróbálni vagy legalább belekóstolni, esetleg szeretne más társulatokat megismerni. De a színház mellett nagyon sok mindenre vágyom. Közük van a művészethez és teljes embert igényelnek, de nem színház. Sokat agyalok mostanában azon, hogy mennyi minden más is van a világon.

Ezt az érzést a Covid hozta, vagy egyébként is motoszkált benned?

Mindig is volt bennem egyfajta elvágyódás, soha nem tudtam megülni a fenekemen egy helyben. De igen, a Covid egyrészt nagyon hosszú volt, másrészt hét éve vagyok az Örkényben. Nincsenek konkrét vágyaim, hogy menni kéne, de azért szoktam ezen agyalni, ami szerintem tök természetes. Jól érzem magam, és próbálunk felzárkózni a Covid teremtette változásokhoz. Sok mindent felülírt a helyzet, megváltoztak például a nézői szokások is, fel kell kötnünk a gatyánkat. Létbiztonság most sincs, de tulajdonképpen a színházi világban soha nem is volt. A színház egy kiáltás, útkeresés a bizonytalanságban, az igazság keresése ezen az őrült helyen, amit világegyetemnek hívunk. Sok feladat vár ránk a következő évadban, és van miről beszélnünk.

A színpad mellett filmekben is egyre többet szerepelsz. Sőt!  A pályád még végzősként Cannes-ban indult. Az azért elég jó kezdésnek, nem?

Elég jó kezdés, de azt sem tudtam hol vagyok, olyan gyorsan történt minden. Kornél dolgozott az osztállyal, ott találkoztunk. Abban az időben kezdte volna a Jupiter holdját forgatni, de a főszereplő nem tudta vállalni. Engem a semmiből egyszer csak egy késő délután felhívtak és találkoztam Kornéllal. Dumáltunk egy órát én, ő, a producer, meg a kaszkadőrkoordinátor, majd rám bízta a feladatot. Egy hét alatt kellett felkapnom a szálakat és már forgattunk is. Hihetetlen élmény volt minden egyes napja. Aztán a film Cannes-ban kötött ki, ami pedig szintén felfoghatatlan volt pályakezdőként.

Ha nem is Cannes-nak köszönhetően, de jutott neked bőven mostanában a filmekből: A tanár, aztán A besúgó, és A Séf meg a többiek című sorozatban is játszol. Én nem vagyok nagy sorozatos, de A besúgó lenyűgözött, teljesen vitt magával. Neked milyen élmény volt?

Kifejezetten pozitív és erőt adó élmény volt, hogy egy ennyire fiatal srácnak (Szentgyörgyi Bálint – A besúgó írója, rendezője – A szerk.) ilyen konkrét elképzelései vannak a saját életével és jövőjével kapcsolatban, az őt körülvevő világgal kapcsolatban. Le a kalappal előtte, aki ennyire tudatosan tudja uralni a saját gondolatait. Csodálatos volt minden perce a forgatásnak és azt éreztem, hogy fú, ez most nagyon vagány dolog, amiben részt veszünk. A kollégákat is jó volt látni, a fiatalokat, hogy egy ilyen szuper lehetőséget kaptunk. Nagyon menő volt az egész!

Szerencsés csillagzat alatt született a produkció, az biztos, szerintem minden résztvevőnek kicsit ajándék is. Jól elvoltál a KISZ-es szerepeddel?

Valahogy ezek a negatív karakterek engem gyakran megtalálnak. Ezt is meg kellett értenem magamban, hogy ez miért van, és el is kellett fogadnom, hogy ez van. Sokkal több negatív, gonosz karaktert vagy rossz arcú embert játszok, mint jót. Lehet, hogy ez alkati kérdés, de izgalmas volt. Ez is nagyon jó tapasztalás volt, hogy úgy kell a rossz oldalon állni, hogy közben pedig a jó oldalon álljak és segítsem az egészet.

A Séf meg a többiek teljesen más, ott szerethető a karaktered is.

Utolsó körös castingon kaptam meg Milán szerepét is, ebből a szempontból hasonlított a Jupiter holdjá-ra. A Séfnél sokkal több mindent meg tudtam figyelni magamon, tudatosabban voltam már jelen. Itt lehetett előre készülni, így be tudtam osztani az energiámat. Lehet, hogy kívülről nem látszik, de komoly koncentrációs feladat egy ilyen sorozat. Teljesen más, mint a színház vagy a film. Gyorsabb az egész, teljesen más a ritmusa. Szuper lehetőség volt. Sokat tanultam magamról.

Korábban említetted, hogy érdekel a hangszerkészítés. Hogy állsz ezzel?

Sehogy. Ott kellett hagynom időhiány miatt. A Séf mellett lehetetlen volt mást csinálni. Annyi hiányzásom volt, hogy egyelőre elengedtem a témát. Nem akarok pótolgatni, meg úgy levizsgázni, hogy bemagolom, az anyagot, de nem értem. Így nincs értelme.

Végleg elengedted vagy csak csúszik?

Csak csúszik! Apukám hangszerész, amit ő tud, ahogy ő bánik a hangszerekkel, azt én is szeretném megtanulni! Szeretnék valami szakmát még a kezembe.

Tavaly megnősültél, és bármilyen furcsa a párod nem szakmabeli. De azért a színházat szereti, ugye?

Nem szakmabeli, ő építész, de nagy színházba járó volt előttem is.

Akkor most kerek minden?

Igen, most minden frankó. És erre most vigyázni kell.

Kiemelt kép: Jéger Zsombor (Fotó: RTL Klub)