A főhősnő galád csábítóját, Gróf Szepessy Teodort alakítja a Déryné ifjasszony című színdarabban és az abból készült tévéjátékban. Janka Barnabás ma már semmiért nem adná a szerepet, de a kezdetekben voltak fenntartásai a karakterrel, mivel teljesen más személyiség, mint ő. A próbaidőszakot csodálatos folyamatként jellemzi, ahogy fogalmaz, nemcsak összekovácsolódott a csapat, szárnyakat is kaptak.

Herczeg Ferenc egyik legismertebb drámája, a Déryné ifjasszony volt 2020 őszén az első bemutatótok a Déryné Program égisze alatt. Mondhatjuk, hogy ez az előadás kovácsolt titeket társulattá?

Természetesen. Igazság szerint ez az előadás a rendező Vidnyánszky Attila által mondott zászlóshajónk. Mindenképpen ez indított el minket az úton, és bár a többi bemutató is hatalmas szög és tégla volt ebben az építményben, ami a társulatot jellemzi, de ez a darab volt talán a legnagyobb lépés. Ebben ismerkedtünk meg egymással, egymás humorával, egymás komolyságával, egymás erényeivel és aztán a többi darabon keresztül a hiányosságok is kiderültek. De annyira csodálatos időszak volt Attilával elkezdeni dolgozni ezen a darabon, hogy repültünk. Kiszabadultunk a COVID után a nyáron, mindenki fellélegzett, járkált szabadon, mi pedig végre dolgozhattunk. Szó szerint szinte szárnyakat kaptunk. De nemcsak mi, színészek, Attila is. Én többször dolgoztam korábban is vele a Nemzeti Színházban, a János vitézben, az Isten ostorában, ezek mind nehéz előadások voltak, és egyszer sem láttam ennyire könnyednek lenni őt. Ez nekem egy csodálatos élmény volt. Megadta a komolyságát, a tiszteletet, amit ezek az emberek meg kell, hogy érdemeljenek, és hogy általuk meg tudunk szólalni ma, az ő nemes céljuk nyelvén. Ami pedig nem volt más, minthogy mindenhova színházat vinni. Nekik a színház volt a mindenük, ahogy nekünk is. De nekünk már más, hiszen eljutni Debrecenbe régen lovas szekéren egy hét volt, mi ezt egy nap alatt megjárjuk oda-vissza. Nekik teljesen más adottságaik voltak. Amiben mind a ketten, tehát a Déryné korabeli színészek és mi is megegyezünk, az a színház feltétel nélküli szeretete. És az alázat ez iránt a hivatás iránt, amiről Attila nagyon sokat beszélt. Ha ők nem viszik a magyar színművészetet, ahogy Herczeg Ferenc is fogalmaz a darabban, „ezt a láthatatlan kincset”, akkor ez a nagyon jól működő, erős kőszínházi rendszer nem tudott volna létrejönni a mai napig. Nyilván ez egy hosszú út és évszázados folyamat, de ha ők nincsenek, ha nincsenek lámpagyújtogatók régen, akkor nem tudnánk mi sem eljutni ennyi helyre ezzel a csodálatos dologgal, amit úgy hívnak, hogy színház.

Te játszod a darabban Gróf Szepessy Teodort, akit Déryné tehetsége és szépsége azonnal elvarázsol, így gyorsan belesodródik egy szerelmi háromszögbe.

Igen, én játszom a grófot, aki intendánsa lesz a Kassai Színháznak és alsó Turáról elcsalja Dérynét. Találkoznak, egymásba szeretnek, és a legvégén kiderül, hogy a gróf elárulta, mert ez a gróf ilyen, nem hűséges sem a feleségéhez, sem a szeretőjéhez, de még a saját szavához sem, ami nagy küzdés volt nekem. A szerepem azért is volt kissé nehéz, mert én nem ilyen ember vagyok. A hűség a legfontosabb erény az életünkben és az adott szó maga. Már a házasságtörés sem fér bele az életembe. Tavaly óta házas ember vagyok, és amint felhúztam a feleségem ujjára a gyűrűt, azóta a saját gyűrűmmel játszom a darabot, és ez hatalmas súlyt adott neki. Az ember lehet szerelmes bizonyos pillanatokba. De igazi örök hűséget szerintem egyszer lehet fogadni. Az aztán sajnos elromolhat, de én a tisztességes játékot szeretem. A gróf pedig tisztességtelen játékot játszik. Ez Dérynével szemben is és a feleségével szemben is tisztességtelen. A társulat ilyen szempontból egy eszköz. Ha Déryné színházat szeretne csinálni, hát had csináljon színházat. A gróf véleményem szerint nem Déryné fizikai megjelenésébe szeretett bele menthetetlenül, hanem a tehetségébe. Sajnos ilyen az emberi természet, gyarló. Ha megkapunk valamit, akkor az már nem is annyira érdekes.

És a csapat összekovácsolódásához még egy gondolat: van egy jelenet, amikor én állok az egyik oldalon, Déryné kicsit fókuszon kívül, a társulat többi tagja pedig a másik oldalon. Akkor és ott éreztem meg, hogy mennyire nehéz ez a szerep, és milyen súlya van. Nagyon furcsa volt, de abban a pillanatban, abban a szituációban én azt éreztem, hogy nem egyedül akarok állni, hanem a másik oldalon a többiek között. Hiszen most indultunk el, most jöttünk létre, és ez nekem akkor nagyon nehéz volt. Mert abból az örömből, ahogy elindultunk, kicsit kiszakadtam. Persze tudtam, hogy nem vagyok kívülálló és egy csapat vagyunk, de azért átfutott rajtam egy furcsa érzés. Ezt a közösséget én is építeni akarom, nem pedig destruktívan jelen lenni vagy az egómat fölé helyezni. Az egyetemen is így alakult ki jó osztályközösség. Aztán, majd amikor kell másik daraboknál, akkor készen kell lenni a helyből magasugrásra.

Janka Barnabás (fotó: Kovács Milán)

Az előadás tulajdonképpen a vándorszínház virágkorát mutatja be, amely erősen összecseng a Déryné Társulat küldetésével is. Könnyen tudtál azonosulni ezzel?

Magam is vidéki vagyok, Kokadról származom, így pontosan tudom, hogy milyen fontos a legkisebb településekre is eljuttatni a kultúrát. Rengeteg pozitív élmény ér bennünket egy-egy fellépés alkalmával, a közönség hihetetlenül hálás a lehetőségért.

Az előadás után két évvel tévéjáték is készült a színdarabból. Milyen élményeid vannak a forgatásról?

A film a számon tartani sem tudom hányadik COVID hullám közben jött. Szerencsére a kormánytól több színházi produkció is kapott támogatást tévéjáték forgatásra. Kis Domonkos Márk kérte fel Attilát, akiről tudni kell, hogy rettenetesen intenzív. Van olyan, hogy ki sincs írva egy szereplő, de mégis felejthetetlen ívet tud adni neki. Életemben először tőle láttam operát és akkor kezdtem megérteni, hogy mennyire fontosak a szólamok, mennyire fontosak a hangszerek a műfajban. Attila mindenkinek szólamokat ad, de érzelmi intelligenciával kell hozzáállni az instrukcióihoz, hogy az egész összhangzat megéljen. Csodás volt a munka a színházban is, a film pedig ennek az esszenciája, amire 8 napunk volt. Nagyon gyors volt, így a koncentráltság, a figyelem, az érzékenység volt a legfőbb feladatunk, hogy meg tudjanak a dolgok az előadáshoz hasonlóan születni. Nem minden úgy történt meg benne, voltak irányok, amiken a műfaji sajátosságból adódóan Attila változtatott, és nagyon intenzív jelenlétet követelt. De a feszített tempó ellenére is nagyon jó munka volt, hiszen forgatni eleve jó dolog. Teljesen más figyelem van olyankor az emberen, és jó volt Attilának ezt az arcát is megismerni.

Számos helyszínre eljutott a mozgóképes verzió, ahová a darabot nem tudnátok elvinni. Milyen érzés volt itt találkozni egy-egy vetítés után a közönséggel?

Ahogy Marton László mesterem tanította, hogyha nincs tétje a színháznak, akkor nem is éri meg csinálni. Nekem az a tétje, hogy bele tudok-e annyira szerelmesedni Dérynébe, és tudok-e hazudni a szemébe, hogy aztán ez az egész, amit itt én okoztam és csináltam a háttérben, az visszahulljon rám, és ne önsajnáltatás legyen, hanem valódi vereség. Mert ettől a csodálatos színházcsináló nőtől ettől én vereséget szenvedek. Elveszítem azt a madárkát, azt a csodálatos szerelmet, amelyet ő adott nekem. Nyilván az idősebb urak ezen mosolyognak, de egyébként ahány helyszín, annyi vetülete van, és annyi réteget találnak meg benne a nézők. A közönség nemcsak a darabot és a filmet, minden szereplőt feltétel nélkül szeret. Na, jó, engem nem annyira.

Kiemelt kép: Janka Barnabás (Fotó: Kovács Milán)