„A színház a mindennapi valóságunk kis metszete” – interjú Hegedűs D. Gézával

Kossuth- és Jászai Mari-díjas színész, rendező, egyetemi tanár, a MASZK elnöke, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, Érdemes- és Kiváló Művész, a Vígszínház Társulatának tagja. Hegedűs D. Gézával a többi között beszélgettünk tanításról, a legutóbbi főszerepérő és a művészi hitvallásáról is.

Az elmúlt időszakban igen elfoglalt volt, és a mostani beszélgetésünk után is díjátadóra megy. Kiknek adja át a MASZK Országos Színész Egyesület idei elismeréseit?

Blasek Gyöngyi, aki elbűvölő, fantasztikus, nagy energiájú bábművész, 1966 óta a Budapest Bábszínház oszlopos tagja, Gobbi Hilda Életmű-díjban részesül, melyet olyan művészek kapnak, akik egész életüket a színháznak szentelték, ám semmiféle állami művészeti díjban nem részesültek. A Soós Imre Pályakezdő-díjat pedig Illés Alexa, a Pécsi Nemzeti Színház tagja és Bodoky Márk, a Miskolci Nemzeti Színház tagjai kapják, akik 2017-ben kezdték tehetséges pályájukat.

Azt gondolom a fiatalabb nemzedéknek érdemes beszélni Gobbi Hildáról, aki a magyar színjátszás különleges jelensége volt. A ’30-as években kezdte pályáját az akkori Nemzeti Színházban, ahol a háború után is hosszú évekig játszott, majd a József Attila Színházhoz szerződött, később pedig a Katona József Színház egyik alapítója lett, melynek haláláig tagja maradt. Amellett, hogy nagyon sokszínű, hihetetlen karakterizáló képességgel megáldott művész volt, meglehetősen erős közösségi tenni akarás jellemezte. Ő hozta létre az Ódry Árpád színészotthont az idős, egyedül maradt színészek számára, illetve a Jászai Mari színészházat, mely a pályájuk elején lévő művészeknek nyújt lakhatási segítséget. Tevékenységének ékköve a kezdeményezésére létrejött Bajor Gizi Színészmúzeum, ahol a magyar színjátszás kezdeteitől napjainkig, reprezentálva vannak a legjelesebb színházművészeink, akiknek emlékeit, színházi rekvizitumait, jelmezeit, bútorait kiállított tárgyakként csodálhatjuk meg. Ugyanúgy a róluk készült festményeket, fotókat, valamint az általuk produkált sokszínű szellemi hagyatékot. Soós Imre pedig, az 1945 utáni színésznemzedék, mély nyomot hagyó, zseniális alakja volt, aki tragikus hirtelenséggel, fiatalon, huszonhét évesen távozott közülünk.

Az imént elhangzott a Katona József Színház neve, ahol nemrég mutatták be a Lear királyt önnel a címszerepben. Zsámbéki Gáborral hosszú évek után most dolgozott másodszor. Hogyan élte meg az újbóli találkozást?

Amióta a színészi pályán vagyok, hogy József Attilát idézzem: tudunk egymásról, mint öröm és bánat. (nevet) Az ember folyamatosan figyeli Zsámbéki Gábor munkásságát, mert az ő léptékével, látásmódjával, modern színházi törekvéseivel, a jelen társadalmi problémáira érzékenyen reflektáló előadásaival, és a rendezői pályájára jellemző hihetetlen széles és gazdag kíváncsiságával, művészi minőségével igazi színházi jelenség, nem mellesleg a nemzetközi hatása is vitathatatlan. Folyamatos kapcsolatban vagyunk. Magam is kíváncsi vagyok, sokat járok színházba, mert szeretem tudni, hol tart ma a magyar színházi szakma, és én ehhez képest hol tartok, hogy gondolkodom, milyen új törekvéseket fedezhetek fel, milyen új szemléletmóddal találkozhatok. Hajt a minőségi művészi munka iránti tisztelet. Gáborral mindig figyelünk egymásra, megbeszéljük a látottakat, ami számomra nagyon fontos, hiszen szükség van egy erős szakmai visszaigazolásra, hogy amit az ember csinál, az éppen milyen.

Tavaly márciusban, amikor kitört a járvány, egyszer csak csörög a telefonom. Zsámbéki Gábor hívott, azt mondta, hogy a 2020/21-es évad őszén szeretné megrendezni a Lear királyt, amibe szeretne meghívni vendégnek. Én visszakérdeztem, hogy melyik szerepre? Mire ő meglepetten visszakérdezett: hogyhogy melyikre? Ezzel világossá is vált, hogy én játszhatom majd Leart. Megtisztelő és lelkesítő feladatnak tartottam, de tudtam azt is, hogy a pandémia miatt milyen felelősséggel és küzdelemmel fog járni, míg eljutunk a bemutatóig. Izgalmas próbafolyamat volt, amíg le nem álltunk a koronavírus-járvány miatt, és csak online próbáltunk. Végül bemutatni sem tudtuk a tavalyi évben. A Zoomos próbáknak köszönhetően végig bennünk élt a darab, ezért amikor már személyes megjelenéssel lehetett próbálni, jó érzés volt visszamenni a díszletbe, ahol egyszer csak elkezdett megteremtődni az a formavilág, amit Gábor az alkotótársaival elképzelt, mi pedig kollégáimmal együtt megteremtettük a személyes emberi világunkat úgy, mintha most történne velünk minden. Nagy örömömre az idei, május 29-i bemutató jól sikerült, a közönségen látszott, hogy nagyon várta már, hogy élőben láthasson előadást.

Megviselte a pandémiás időszak?

Nem nagyon volt időm foglalkozni vele, mert dolgoztam. A Lear király mellett délelőttönként a Rózsavölgyi Szalonban próbáltam a Churcill és Garbot, melyben a Nagy-Kálózy Eszter által alakított  Greta Garbo mellett én játszom a brit miniszterelnököt, délutánonként Zoom-on tanítottam, este szintén próbáltam, tehát reggeltől estig elfoglalt voltam.

Tehát nemcsak játszik, de tanít is. Hogyan zajlik a megváltozott körülmények között a munka?

Tavaly szeptember óta van egy új, elsőéves színész osztályom, azóta folyamatosan tanítok. Morális, szakmai és pedagógia szempontból úgy döntöttünk a tanártársaimmal, hogy azt a tizennégy hallgatót, akit kiválasztottunk a hétszáz jelentkező közül, végigkísérjük az előttünk álló öt évben. Nagy szerencsémre azokkal taníthatok, akikről osztályvezetőként azt gondolom, hogy magas fokú elméleti és gyakorlati kompetenciával rendelkeznek. Hihetetlen küzdelmesen, de végigcsináltuk ezt az évet, és május 10-én végre visszamehettünk az osztálytermünkbe, ahol szeptemberben elkezdtük a közös munkát. Nemrég volt az osztályom zenés mesterségvizsgája, az ének- és a beszédvizsgán is túl vannak a hallgatók, és a hónap végén pedig egy személyes vallomásokon alapuló, kortárs zenével átitatott  színész mesterség vizsgát tartunk.

Tanárként mi az, amit feltétlenül át szeretne adni a színészhallgatóinak?

Mindent, amit tudok. Negyvennyolc éve vagyok a pályán, harmincnégy éve tanítok, és azt gondolom, ha egy sok tapasztalttal rendelkező művész oktatásra adja a fejét, akkor nem lehet önző. Mindent oda kell adnia, amit tapasztalatként, tudásként megszerzett. Számomra az a lényeg, hogy művelt, szellemi és mesterségbeli értelemben is nyitott, a világot tág horizonton keresztül szemlélő, gondolkodó, önállóan és társulatban is alkotni tudó művészek lehessenek, akik minden helyzetben és minden műfajban helyt tudnak állni.

Mindig arra törekszem, hogy minden egyes anyag, amivel foglalkoznak, túlmutasson önmagán, vagyis hogy egyetemes legyen. Zsámbéki Gáborra hivatkozom, és mélyen egyetértek vele: ahogy a papoknak meg kell ismerniük a szent iratokat ahhoz, hogy szószékre léphessenek, úgy a színész hallgatóknak is birtokba kell venniük a  színházművészet tanításait, “szent iratait”, mielőtt színpadra lépnének. A célom az, hogy harmadév végére, ha bármelyik színházban is töltik majd a gyakorlatukat, minden nehézség nélkül bármilyen műfajban, bármikor, a legnagyobb léptékű feladatban is magabiztosan jelen tudjanak lenni.

Könnyű ma Magyarországon színésznek lenni?

Szerintem sehol a világon nem könnyű. A Bibliában olvashatjuk, hogy sok van, ki elhivatott, de kevés a kiválasztott. Ez így van ebben a szakmában is. A színház a mindennapi valóságunk kis metszete, ugyanolyan gazdag, sikeres, vagy éppen kevésbé sikeres életekkel, mint ahogyan a világban bárhol. A tehetség csak egy része annak, hogyan alakul a színész sorsa. A másik része összetett: jelenti a fizikai, az idegrendszeri, a szellemi és a biológiai kondíciót. Egyszóval maga a személyiség a döntő tényező.

Nem volt egyszerű megszervezni ezt a találkozót, hiszen újabb produkció készül a szereplésével, ezúttal a Vígszínházban. Mesél a darabról?

A szerelmek városát próbáljuk ifj. Vidnyánszky Attila rendezésében, a Vígszínház színpadán, amelynek a tervek szerint szeptember 4-én lesz a bemutatója. Melyben megelevenednek Párizs nyüzsgő utcái, a művészek, artisták, színészek, koldusok, pénzemberek és arisztokraták — a színház magával ragadó kavalkádja. A varázslatos filmet – amely alapján a színpadi adaptációt Vecsei H. Miklós írta, zenéjét pedig Kovács Adrián komponálta – a második világháború során, a német megszállás idején, 1944-ben, iszonyú nehézségek árán forgatták le. A történet központi nőalakja Garance, a gyönyörű színésznő, akit négy férfi szeret: egy pantomimművész, egy színész, egy bűnöző és egy gazdag arisztokrata. A kollaboráns Vichy-kormány idején, nem létezett szólásszabadság, ám a film alkotói mégis elhatározták, hogy beszélni fognak a világról, ha ezt szavakkal nem is tehetik meg. Ehhez rátaláltak a XIX. század francia kultúrtörténetének egyik jelentős figurájára, egy halhatatlan bohócra, vagy mímusra, aki forradalmasította a Pierrot bohócról kialakult hagyományos felfogást: elhajította a nevetséges bohóckalapot, szoros fekete hajlesimítót csapott a fejére, szakított a pirospozsgás bohóc maszkkal,  fehérre mázolta az arcát, és nem volt hülye, nem volt bosszantó, és cinikus, hanem meghatóan esendő volt, vicces, költői és rejtélyes. Ő, Baptiste az utcai pantomimművész a mi előadásunk főhőse, aki szavak nélkül is beszélni tud az érzéseiről, a gondolatairól, a szerelemről, a szabadságról, az igazságról, a hazugságról, a magányról, a kifosztott világ hatalmas csendjéről, egyszóval rólunk, emberekről. A Jacques Prévert forgatókönyvéből, Marcel Carné által rendezett filmet 1990-ben a francia filmkritikusok és filmkészítők a valaha volt legjobb filmnek választották. A készülő vígszínházi előadás színház a színházban, amely majd remélem meggyőzően beszél a művészet hatalmáról: esendő kicsinységünkről, és az emberberekben megnyilvánuló nagyságról.

Hegedűs D. Géza (Fotó: Kovács Milán)