„A színészi pálya a legcsodálatosabb hivatás” – interjú Györgyi Annával és Kiss Anna Gizellával

Teljesen különbözőek, mégis nagyon sok mindenben hasonlítanak egymásra. Külsőre nem, de például egyiküknek sem volt erőssége a tanulás, csak egyedül járnak moziba, mert zavarja őket a társaság, és egyikük sem készült gyerekkorától színésznőnek. Ehhez képest ma már kolléganők is, és mindketten játszanak a Rózsavölgyi Szalon egy-egy zseniális előadásában. Semmi allűr, könnyű velük, nem lihegik túl a dolgokat, „csupán” örülnek az életnek, és a lehetőségeknek. Anna nevéhez legendás alakítások fűződnek, és már most látszik, hogy a – még csak egyetemista – lánya is elképesztő tempóban halad. A Jászai-díjas színésznővel Györgyi Annával, és lányával, Kiss Anna Gizellával beszélgettünk.

Színészcsaládokban három lehetőség szokott előfordulni: vagy annyira tehetséges a gyerek, hogy egy pillanatig sem kérdés a pályaválasztása, esetleg a színfalak mögött nő fel, és sodródik az árral, vagy a szülők teljes mellszélességgel tiltakoznak az ellen, hogy színész legyen. Nálatok melyik helyzet állt fenn?

Anna: Képzeld, egyik sem! Gizi ügyesen rajzolt, sokáig festett, fotózott, nagyon jó érzéke volt a stílushoz, a színekhez. Rajziskolába járt, rendkívül kreatív volt, sokáig úgy tűnt, hogy ez az irány lesz számára meghatározó. Aztán egyszer csak bejelentette, hogy színész lesz. Összeakadtak a szemeim, nem is tudtuk hirtelen értelmezni.

Gizi: Nem volt semmi konkrétum, csak annyi, hogy elkezdtem színházba járni, mert érdekelt, és azt vettem észre a nézőtéren, hogy folyamatosan azon gondolkodom, hogy én hogyan csinálnám. Szerintem ettől elkezdett ez a dolog izgatni, és aztán mindent mást szívfájdalom nélkül elengedtem, és jelentkeztem az egyetemre. Azt éreztem, hogy a grafikában, fotóban nem tudnék annyira kiteljesedni. Meglepődtek otthon, amikor mondtam, de nem akartak róla beszélni. Nem volt nagy súlya, valahogy nálunk a komoly döntéseknek sincsen eget rengető jelentőségük. Egyszerűen tudomásul vették.

Anna: Tudtunk volna mást csinálni? Emlékszem, hogy elmentünk a Károlyi- kertbe, mert megtanult pár monológot, de annyira izgult, hogy háttal kellett ülnöm, amikor elmondta nekem. Sartre-től a Tisztességtudó utcalány-t mondta, ami azért volt érdekes, mert anno én is azzal felvételiztem. Nagyon jó volt, letaglózva ültem és hallgattam.

Te annak idején miért választottad ezt a pályát?

Anna: Én nem akartam színésznő lenni, csak belekeveredtem. Az egyik osztálytársam jelentkezett, ő nagyon elérhetetlen volt, sokkal érettebb volt nálunk, szinte színésznős volt, cigarettázott. Úgy gondoltam, hogy én is megpróbálom, ajánlott pár verset, amit megtanultam. Aztán őt nem vették fel, engem meg igen, nem tudom melyikünk járt jobban (nevet). A szüleim egy pillanatig sem gondolták, hogy ez megvalósul. Rosszul tanultam, pénzügyőrnek képzeltek el valamelyik határnál. Nagyon visszahúzódó voltam, nem vágytam a feltűnésre, szereplésre. Nagy norvégmintás pulóverekben ültem elbújva mindenki elől a hátsó padban, óriási szemüvegben. De közben meg az volt bennem, hogy ez a rejtőzködő kislány tulajdonképpen minden lehet. De nem szavaltam, nem jártam színjátszó körbe meg ilyenek. Amikor bekerültem a főiskolára, ott szinte mindenki Nemzeti Stúdiós volt, vagy pár évvel idősebb, és volt már valahonnan egyfajta tapasztalatuk is, én meg csak pislogtam. Az első két évem kőkemény volt. Nem volt semmilyen elvárásom, nem görcsöltem rá, valószínű ezért sikerült elsőre a felvételim, de utána nagyon nehéz volt.

Gizi, te direkt választottad a kaposvári egyetemet?

Megpróbáltam háromszor Pesten a felvételit, először a másodrostáig jutottam, majd kétszer a harmadikig. Kicsit elkeseredtem, hogy nem sikerült, de megráztam magam, és elmentem felvételizni Kaposvárra, ahova felvettek.

A köztes időszakban mit csináltál?

Gizi: A Pesti Magyar Színház stúdiójába jártam Pál Andráshoz, ami nagyon jó alapokat és erős terhelést adott. Pali zseniális, és komoly műhelymunka folyik ott.

Anna: Nem tudom én mit csináltam volna, ha elsőre nem vesznek fel, de tetszett a kitartása, hogy nem adta fel. Soha nem szegte kedvét, ha nem őt választották, van vér a pucájában. Sokkal karakánabb, tudatosabb és bátrabb, mint én voltam. Én a mai napig nagyon félénk vagyok, csak úgy csinálok, mintha ez nem így lenne. Vagy talán a korral van már akkora rutinom, hogy ügyesen tudom palástolni.

Mi volt az első színházi élményetek?

Anna: A Pesti Színházban az Equus. Darvas Ivánnal, Gálffi Lászlóval, Kútvölgyi Zsikével. Még arra is tisztán emlékszem, hogy az Anna presszónál láttuk Darvast, amikor ment a művészbejáró felé, hosszú, világos ballonkabátban, és leállt az utca arra a pár percre. Akkora személyiség volt, nem lehetett nem őt nézni. Gimnazistaként pedig az Ódryra jártam sokat, meg se tudom mondani hányszor láttam a János királyt és a La Mancha lovagját.

Gizi: Nekem az első, ami nagyon meghatározó volt az a Túl a Maszat-hegyen. Szerintem tizenötször láttam, és ami még különösen kellemes emlék, az a Szerelmes hal, a mamával a Centrál Színházban.

Anna: Juj, igen, azt én is nagyon szerettem! Bán Janival, és Mihályfi Balázzsal játszottuk, és érdekes, hogy bár vicces is volt, de mégiscsak Csehov, Gizinek nem volt unalmas.

Dolgoztatok együtt is, az milyen érzés volt?

Anna: A János király-ban játszottunk anya, lányát, és egy percig eszembe nem jutott, hogy ő a gyerekem! Együtt tanultuk a szöveget, három felvétel volt, és én voltam az, aki bakiztam. Nézett is rám, Gizi, hogy mi van?

Gizi: Az nagy dolog volt, és nagyon nagy biztonságban éreztem magam. Rengeteg szöveg volt, és a mama elfelejtette. Na, az jó érzés volt, hogy nekem kellett kimentenem (nevet).

Tudtok kritikusak lenni egymással?

Anna: A CEU-n volt egy előadás a Kísértet csárdás, amiben Gizi a cselédlányt játszotta, én meg voltam a nagy asszonyság. Ámulva néztem, hogy milyen jó ez a kis csaj! Vajon kitől örökölte? (nevet). Nyilván van bennem egyfajta szülői elfogultság, de inkább azt látom, hogy velem ellentétben elképesztően Nő. Miközben karakterben is nagyon sokféle, és színes tud lenni. Látom a tehetségét, –amiben maximálisan hiszek– s hogy ő erre a hivatásra termett. Ami belőlem hiányzott, de szerintem ehhez a foglalkozáshoz elengedhetetlen, az benne mind megvan, és ez jó. Nagyon örülök, hogy jobb ember, tehetségesebb és életrevalóbb, mint amilyen én vagyok. Én főiskolásként órákat álltam összeszorított lábbal egy cipőben, mert nem mertem szólni, hogy egy számmal nagyobb a lábam. Ő ki mer magáért állni, és ezt nemcsak irigylem, hanem becsülöm is benne. Az első szerepe a Rumini-ben volt, ő volt a hernyó. Csabával (Kiss Csaba rendező, Anna férje, Gizi édesapja – A szerk.) inkognitóban ültünk be megnézni a színházba, hogy ne is tudjon róla, és már az is fantasztikus élmény volt.

Gizi: Szerintem mi nem szoktunk kritikával fordulni a másikhoz. Az egész családnak nagy öniróniája van, ezért vagy nevetünk a dolgokon, vagy egyszerűen csak próbáljuk megoldani azokat. Én azt érzem, hogy mindenki bízik a másikban, és abban, hogy az magához mérten a legjobban akarja megoldani a szakmai, vagy magánéleti ügyeit.

Mennyit szakmáztok otthon?

Anna: nem nagyon szoktunk. Az az igazság, hogy én nem igazán járok színházba, így nem vagyok benne a fősodrásban.

Gizi: inkább a tatával szoktam, de nem tanácsokat kérek, inkább csak beszélgetünk, és ha vannak kérdéseim, azokat felteszem. De nem ez határozza meg a családi együttléteket.

Milyen anya vagy?

Anna: Mindent megengedtem nekik, imádtam őket. Úgyis nagy szívás jön majd, legalább addig legyen jó nekik. Aggályoskodó vagyok, ő nálam sokkal bölcsebb. Sokszor érzem úgy, mintha én lennék a gyerek. Túlaggódok sok mindent. Csaba volt mindig a szigorúbb, a hím oroszlán, bennem meg görcs volt, mert jól akartam mindent csinálni. Miközben tudtam, hogy azt úgysem lehet.

Gizi: Igen, mama mindig aggódik, bár már sokat fejlődött, nem annyira stresszes. De tata is, ő pedig megengedőbb lett. Szerintem mi nehezen indultunk, mert nagyon mások vagyunk, és ebből fakadóan nagyon idegesítettük egymást. Én azt éreztem, hogy az aggódással –amivel nem tudtam mit kezdeni– agyonnyom. De ahogy jöttek a csalódások, a felnövés, a munkák, elkezdtem közelebb engedni magamhoz és megérteni. Hogy mi is valójában az ő élete. Ami más, mint az enyém, és nem kell ítélkeznem felette. Mert sokkal könnyebb mindig a szeretteink felett ítélkezni, mint megérteni őket. De most már egy olyan harmonikus időszakba léptünk, ami kicsit egészségesebb, és nagyon őszinte.

Szoktatok csajos programokat szervezni?

Gizi: Nem vagyunk mi annyira csajosak, hogy ezek lázba hoznának bennünket.

Anna: Leginkább az van, hogy odaadom a bankkártyámat (nevet). És ha átjön, és van időnk, az már program.

Gizi: Igen, mert én már 17 évesen elköltöztem otthonról.

Anna: Nem volt semmilyen probléma, de ez a távolság jót tett mindkettőnknek.

Milyen feladatok várnak rátok az évadban?

Anna: A Rózsavölgyi Szalonban három előadásban játszok, aztán az Art Színtérben A Rózsák háborújában, és próbálok már a Pinceszínházban, ahol decemberben lesz a Színésznők bemutatója, a Kugler Art Gallery-ban pedig a Goethe monodráma megy.

Gizi: Én is játszom a Rózsavölgyiben, és a diploma előadásunkat próbáljuk, ami elég kemény folyamat. Sopronban játszok Júliát, januárban pedig kezdjük a Veszedelmes viszonyokat Debrecenben, és Zentán leszek a Sirályban Nyina. Gyűjtöm a kilométereket, de ezt is szeretem.

Anna neked nem hiányzik, hogy „nagy” színházban játssz?

Nagyon sok színházban játszottam nagyszínpadon, most például a Nemzetiben, a Házasság Palermóban című előadásban, bár ez épp szünetel. Érdekes, de valahogy most így alakult, hogy a kisebbekben vagyok. Kettősség van bennem ezzel kapcsolatban, mert mennék is, ha hívnának valami jó helyre, de tudom, hogy az én korosztályomból minden színházban vannak fantasztikus színésznők. Talán inkább azt tudom, hogy hova nem lennék való. Jól elvagyok, ellavírozok a feladatok között, forgatok is, és mindig rájövök, hogy nagyon szeretek szabad lenni.

Gizi te mennyire látod a jövőt előre, mik a terveid?

Ötéves az egyetem, most vagyok negyedéves, és nagyon jó lehetőségeim vannak, sokat játszhatok. Nehezebbnek képzeltem az egyetemet, de biztos, hogy ez az alkatfüggő is. Nem aggódom túl a dolgokat, örülök és szeretem azt, ami van. Nyilván szeretnék többet és többet, de ehhez sem ragaszkodom foggal, körömmel. Szeretnék sokat dolgozni, mert szeretek dolgozni. De nem gondolkodok előre, nem akarom magam semmibe beleélni. Talán ez volt az, amit nagyon gyorsan megtanultam a szüleimtől, hogy teljesen felesleges bizonyos dolgokba beleélni magam. Nem a legrosszabbra számítok, hanem amit hoz a sors, annak örülök. Sok lehetőség megtalál, de én is kezdeményezek dolgokat, nem zavar, és nem is esik nehezemre, hogy kell tennem a boldogulásomért. Sokáig például nem volt kedvem a közösségi médiához, de elfogadtam, hogy ez a fajta jelenlét is szükséges, ezért csinálom. Nagyon bírnám, ha több helyen lennék majd később, amikor az egyik helyen megvolt a bemutató, akkor megyek tovább. Ha pedig a társulati lét gondolatával játszom, akkor Tatbányára szívesen mennék, de a Debreceni Csokonai, és a Pesti Magyar Színház is nagyon szimpatikus.

Szerencsés vagy, mert a kis szerepek mellett főszerepet is játszol. Melyik a nehezebb?

Jó kérdés, én is szoktam rajta gondolkodni. A miért pont kivi?-t nagyon szeretem, pedig másfél óráig ülök a takarásban, és várom, hogy egy 8 perces jelenetre bemenjek. Júliaként pedig 2,5 órát vagyok folyamatosan a színpadon. Nagyon izgalmas ez a kettősség: egyszer másfél óráig olyan szinten kell tartanom magam, hogy az egy jelenetemben meg tudjam mutatni, mit tudok, miközben nem egyszerű a szerep, a másiknál pedig 2,5 órán keresztüli vagyok jelen.

Mit jelent számotokra a színészi hivatás?

Anna: Színésznő vagyok, és bár ez nagyon fontos, de nem a legfontosabb az életemben. Nekem az élet maga fontos. Nem a színészet határoz meg, ha bármi történne, feltalálnám magam. De közben pedig zsigerből érzi az ember, hogy ez hivatás, és a legcsodálatosabb. Mert még mindig úgy gondolom, és olyan pontos a megfogalmazás, hogy a kor foglalata. Ha a helyén lenne kezelve, akkor mennyivel másabb lenne minden! De én alapvetően optimista vagyok, talán egyszer majd megint így lesz! Azt látom a fiataloknál, hogy más az értékrendjük, más érdekli őket, így talán tiszta lappal tudnak indulni, kitapossák maguknak az utat.

Gizi: Én is ezt gondolom, de előttem még rengeteg minden van, amit meg kell, tapasztaljak, most kezdem az életem “felnőtt” részét. De nagyon várom, és egyenlőre nagy boldogság játszani, új embereket megismerni.

Anna: Gizi látta, hogy ez mivel jár, hogy ez nem a siker, pénz, csillogás kombó. Mi nem vagyunk sztárok, és mindig el tudtuk helyezni magunkat a palettán. Nem bántam soha, hogy nem vagyok a kirakatban, hogy nem folyok a csapból.

Mit adtál útravalóul a lányodnak?

Anna: A legfontosabb, hogy bírja a gyűrődést! Néha egy blokkban huszonvalahány előadást játszik, sokszor napi kettőt, ezt végig bírni hanggal és energiával nem egyszerű. Bírni kell idegileg, és persze fizikálisan is, de az idegrendszer a legfontosabb, hogy legyen benne szufla.

Közös munka nincs tervben?

Anna: De van! Nyáron, amikor már nyugi lesz.

Gizi: Talán annyit elárulhatunk, hogy egy anya-lánya darab lesz, amihez Blaskó Borit kértük fel rendezőnek. És kifejezetten nekünk készül.

Kiemelt kép: Györgyi Anna és Kiss Anna Gizella (fotó: Steindl Gabriella)