Szikora János beszélgetéssorozata ezúttal a filmekkel hengerelt le minket

Év elején harangozta be a székesfehérvári Vörösmarty Színház, hogy az évad végével leköszönő igazgató, a Jászai Mari-díjas Szikora János pályafutásának tiszteletére egy beszélgetéssorozat indul a teátrumban Vándorállat a libikókán címmel, amelynek keretében betekinthetünk abba a több mint 40 évet felölelő életpályába, amelyben jelentős szerepet játszik a Fejér megyei színház is. A Junior Prima-díjas rádiós és újságíró, Seres Gerda moderálásával megvalósított kulturális sztorizgatást eddig két alkalommal élvezhette a közönség illusztris vendégek „társaságában”: először a rock világába kalauzolt el minket Szikora János Földes László „Hobóval”, Sasvári Sándorral és Feke Pállal, majd az opera varázsolta el a nézőket Szinetár Miklós, Ókovács Szilveszter, Rálik Szilvia, Kovácsházi István és Kovács János történetein keresztül. A harmadik est pedig a filmek bűvöletében telt, ugyanis a Vörösmarty Színház igazgatója nemcsak az ország kőszínházaiban bizonyított, a filmiparban is jócskán kamatoztatni tudta a képességeit, legyen szó kisebb vagy nagyobb költségvetésű alkotásokról, a kamerák előtti vagy mögötti munkákról. Ezekre a visszaemlékezésekre pedig olyan díszvendégek kísérték el a rendezőt, mint Eszenyi Enikő, Cserhalmi György, Gáspár Sándor és Trill Zsolt – volt egy ötödik meghívott is Koltai Lajos személyében, aki végül nem tudott részt venni az eseményen.

Az eddigiekhez hasonlóan most is a múltban kezdtük a kalandozást, amikor Szikora János még úgy nézett ki, mint Bob Dylan vagy éppen Timothée Chalamet – ahogyan Eszenyi hivatkozott rá. A Vörösmarty Színház leköszönő igazgatója elárulta a beszélgetés elején, hogy a filmezés egy teljesen más embert, más habitust igényel, és egészen más oldalról világította meg számára, hogy igazából miért csinál színházat. „A filmek is kalandok voltak számomra, de nagyon tanulságos kalandok”. A múltidézés a színészkedésével kezdődött: már főiskolásként felkapták, mivel érdekes figura volt, és sorra kapta a kisebb-nagyobb filmszerepeket, de soha nem tartotta magát színésznek. „Amit a vásznon műveltem, az nem volt színészet, csak egy érdekes egyéniségnek a jelenléte.”. Szerinte a filmrendezőknek van egy nagy hibájuk, tudniillik az egyéniséget összetévesztik a tehetséggel. Nem is tartottak ki sokáig a színészi ambíciói, ám amikor Xantus János felkérte őt, hogy szerepeljen a diplomafilmjében, a Werther életében, akkor ezt még nem tudta. Az est első bejátszásában ebből láthattunk egy jelenetet, és mint kiderült, Szikora két fontos dolgot is köszönhet ennek a kis vizsgafilmnek. Egyrészt Törőcsik Mari barátságát, aki az alkotás megtekintése után Győrbe hívta őt művészeti vezetőnek, másrészt Zsombolyai János akkor keresett főszereplőt a Ragályi Elemérrel együtt tervezett filmjéhez, a Kihajolni veszélyeshez, amire meg is találta a megfelelő embert Szikora János képében, amelyben olyan színésznagyságokkal játszhatott együtt – és leshette el tőlük a szakma csínját-bínját -, mint Bodrogi Gyula és Tomanek Nándor (akinek betegsége miatt ez volt élete utolsó játékfilmes szerepe, 1988-ban hunyt el).

Bodrogit és Kiss Marit is a film kapcsán ismerte meg, amikből gyümölcsöző (munka)kapcsolat lett később. Ebből is láthattunk egy részletet, amelyhez kapcsolódott egy mókás sztori is: a Kihajolni veszélyes forgatása után Szikora Olaszországba utazott, azonban hangproblémák miatt újra kellett szinkronizálni az egész filmet. Mivel őt nem találták sehol (és akkoriban még nem voltak mobiltelefonok), ezért Szakácsi Sándor ugrott be megszólaltatni őt. A forgatás során egyébként igyekezett fesztelen lenni, ám rászóltak, hogy ez nem működik, ahogyan a rágörcsölés sem. Kollégáit figyelve viszont megtanulta a legfontosabb leckét: nem elég tudni a szöveget és a karaktert, meg kell tanulni várni. Rendezőként rengeteget okult ebből, elsősorban azt, hogy milyen kiszolgáltatott dolog színésznek lenni, és milyen nagy felelősség a kamera mögött állónak, hogy megadja azt a kontrollt, ami szükséges a művésznek. „Ez végtelenül sokat segített abban, hogy később, amikor igazi, komoly színészekkel kerültem rendezőviszonyba, akkor mindig azon imádkoztam, hogy […] tényleg tudjam őket segíteni, tudjak az elárvultságukban valami olyat mondani, ami hasznos nekik.” Ezzel pedig felvezették az est első vendégét, a Kossuth- és Jászai Mari-díjas Eszenyi Enikőt, aki az egri Gárdonyi Géza Színház Csongor és Tündéjén dolgozott együtt Szikorával, mielőtt a rendező az 1986-os Kaméliás hölgy tévéfilm főszerepére kiválasztotta volna az alapján, amit Vörösmarty Mihály drámai művének adaptációjában látott tőle (ekkoriban volt Szikora János az egri teátrum igazgatója 1985 és 1986 között). „Azt a fajta drámai törékenységet, ugyanakkor valami elementáris női erőt az Enikőben láttam, mert dolgoztam vele. Nekem azt mondták: ha az Eszenyi a Kaméliás hölgy, akkor nincs Kaméliás hölgy. Nem hittek benne. Encizték, a Vígszínház sztárjának, olyan kis aranyosnak, helyesnek, incifincinek tartották, de azt, hogy ez egy komoly drámai színésznő, nem akarták elhinni. De aztán a film után elhitték.”

A filmben pedig helyet kapott a magyar kultúra egyik legendás alakja, Sinkó László is, akivel közös drámai jelenete komoly hatást gyakorolt a közönségre. A színésznő megosztott egy apró kulisszatitkot is: a rendező úgy varázsolta sejtelmessé a képi világot, hogy zsírozták a kamera szélét. „Nagyon csodálatos időszak volt. Mialkovszky Erzsébet tervezte a jelmezeimet, ő egy óriási tervező volt, nagyon sokat tanultam itt tőle. Elképesztő ruhákat talált ki nekem” – emlékezett vissza Eszenyi, aki rávilágított egy összefüggésre: Mialkovszky csodás költeményeit ezen kívül még a Veszedelmes viszonyokban és az Éjjeli menedékhelyben is viselhette, utóbbiban pedig a karaktere a Kaméliás hölgyet olvasta az egyik jelenetben. A Kaméliásra visszatérve Szikora megjegyezte, hogy nagyon sokszor eljuttatta Eszenyit a teljesítőképességének határáig, de nagyon fontosnak tartja egy színésznél, hogy mindig tolja egy kicsit kijjebb a határait, mert azzal a képességeit fejleszti. „Egy olyan korszakomat éltem akkor, hogy nagyon-nagyon érdekelt a szerelem labirintusa, amiben fiatalkorában az ember bolyong és tévelyeg. Ehhez pedig a drámairodalom szállítja a nyersanyagot”. Ez a gondolat vezetett át a következő filmhez és vendéghez, de előtte még Eszenyi kihangsúlyozta búcsúzásképpen: „Amikor Jánossal dolgoztam, vagy tudtam, hogy fogok dolgozni, akkor az mindig azt jelentette, hogy valami nagyon különleges, valami nagyon újszerű, valami nagyon modern dolgot fogunk létrehozni. Valamit fölfedezünk, valami ismeretlenbe indulunk, aminek a világa, a dizájnja az különleges lesz, a tartalomról nem is beszélve. Szóval nagyon-nagyon meghatározó a pályámban a veled való munka, amit köszönök.”

Ezt követően a Nemzet Színésze címmel kitüntetett, Kossuth- és Balázs Béla-díjas Cserhalmi György lépett a színpadra hatalmas tapsvihar közepette, hogy meséljen arról, milyen volt együtt létrehozni az 1989-es Anyegin tévéfilmet Szikora Jánossal. „Valószínűleg az Anyegin nem született volna meg, ha nincs a Bódy Gábor által rendezett Hamlet Győrben, főszerepben Cserhalmi Györggyel.” Ehhez a produkcióhoz tartozik az újkori magyar színháztörténet legnagyobb színháztüze. Ezt Szikora szerint politikai konspirációk előzték meg: akiket sikerült odavinnie különböző pozíciókra, azokat eltávolították. Ezután még játszották a Hamletet, de máig tisztázatlan körülmények között kigyulladt a díszlet, a színházban dolgozó műszakiak pedig esküdtek rá, hogy szabotázs történt. A nyomozás viszont afelé hajlott, hogy megpróbálják rábizonyítani Szikorára, hogy ő gyújtotta fel bosszúból a díszletet. Ez nem sikerült, de az, hogy a győri színház nem teljesen égett le, hanem csak félig, Cserhalmi György érdeme is, mivel intézkedésének köszönhetően nem történt tragédia.

A Győri Nemzeti Színház mellett még valami összekötötte őket: Pintér Tamás kaszkadőr és öttusaedző. Cserhalmi elmondta, hogy neki köszönhetően alakult jól az élete és a házassága is, hiszen kaszkadőrként alkalmazta, amellyel akkoriban naponta 2000 forintot is meg tudott keresni – összehasonlításképpen az édesapja egy egész hónapnyi munkájáért kapott ennyit. Pintér pedig ismerte a főiskola nagyon sok nemzedékét, és sokszor mondogatta, hogy két ember érdekelte igazán onnan: a Cserhalmi meg a Szikora. Úgy, hogy akkor még igazából nem is tudtak egymásról. Az csak a Kaméliás hölgy sikere után következett, amikor a rendező megkapta a következő felkérést, és az Anyegin, egy verses film mellett döntött. Cserhalmi György a Hamlet kapcsán ugrott be Szikorának, a darab alcíme ugyanis az volt: “A fegyveres filozófus”. A fegyveres pedig itt a férfias erőt jelképezi, ami számára mindig is sugárzott Cserhalmiból, és bár kevesen tudták akkor még, de Bódy igen, hogy a botrányhős mögött egy filozófus van. „Azt gondoltam, hogy ez az ötvözet tökéletes lehet ahhoz, hogy az Anyegint megcsinálja” – mondta Szikora, és elárulta, hogy izgult, mivel a színész tele volt munkával. És hogy Cserhalmit mi motiválta arra, hogy mégis igent mondjon? „Volt egy szereposztás, ami engem nagyon megragadott. […] Ott volt egy ifjú, pályakezdő színész, Ternyák Zoltánnak hívták, akiről mindnyájan tudtuk, hogy színészzseni. Ez a srác, amikor először láttam színpadon, elkezdett inspirálni. Elkezdtem gondolkodni azon, hogy ‘atyamáriám, én elkezdtem lustulni, de jó, hogy látom ezt a fiút!’”. A forgatás során megfordultak az akkor még életveszélyes állapotban lévő, fehérvárcsurgói Károlyi-kastélyban is, egy kőbányában és a Németországhoz tartozó Rügen-szigeteken is, ahol készült egy emblematikus kép az Anyegin-jelmezben a tengerparton álló Cserhalmiról, a fotó pedig a mai napig ott lóg Szikora János irodájában. A filmnek volt egy másik fontos szereplője is, a Jászai Mari-díjas Varga Mária, aki szintén ott ült a nézőtéren közöttünk és mosolyogva hallgatta a diskurzust, még ha csak egy rövid ideig is vetült rá a reflektorfény.

A következő projektnek viszont minden korábbinál több kötődése van a székesfehérvári Vörösmarty Színházhoz, ugyanis a 2021-ben bemutatott Ítélet és kegyelem című tévéfilm Szikora János rendezésén, a Perelj, Uram!-on alapul, és mindkettő egy feldolgozás, méghozzá Sobor Antal azonos című regényéé. A valós történelmi eseményeket feldolgozó regény középpontjában Csákberény áll, és annak két papja: Szikszai János református lelkész és Manszbarth Antal katolikus plébános. Rajtuk kezdte meg hazánkban Haynau a horrorisztikus megtorlásokat, tragédiájuk azóta is élénken él az emlékezetünkben. A színdarabban és a tévédrámában egyaránt a Kossuth- és Jászai Mari-díjas Gáspár Sándor játszotta Szikszait, aki ezúttal vendégként bukkant fel a színpadon és hatalmas tapsot kapott. Az, hogy a Perelj, Uram! színpadi változata megvalósulhasson, a szintén fehérári, 2017-ben elhunyt tanárnak és irodalmárnak, Román Károlynak köszönhető, aki megírta a színpadi adaptációt néhány jelenettel és szereplővel kiegészítve az eredeti művet. Román özvegye jutatta el Szikora Jánoshoz a kéziratot, aki elmondta: belelapozott, majd beszippantotta a történet, nem tudta letenni és végigolvasta. „Tudtam, hogy ez nem fog az asztalfiókban maradni, ebből valamit kell csinálni.”

Ezt követően alaposabban megismerte az előtörténetet, Sobor Antal munkásságát, és az alapművet is. „Az volt az érzésem, hogy Sobor Antal úgy írt, mintha filmet írt volna. Lehet érezni, amikor az ember olvassa, hogy aki írja, az úgy írta, hogy látja, amit ír. Úgy olvastam, mint egy filmforgatókönyvet. Megcsináltuk a darabot és szép sikerrel ment is, amikor jött a lehetőség, hogy színdarabból lehet tévéfilmet csinálni. Akkor természetesen éltünk is ezzel a lehetőséggel. Amikor megismerkedtünk a helyiekkel, rá kellett jönnünk arra, hogy nekünk ez egy olvasmányélmény, de ott Csákberényben ez egy élő történet. Olyan történet, amiről minden évben megemlékeznek. Nem beszélve arról, hogy az a katolikus templom még mindig ugyanolyan, az a református templom bár átesett egy felújításon, de mégiscsak ugyanaz, és hát ott van a paplak, ahol a történet egyik főszereplője, Szikszai János szolgált.” Gáspár Sándor hozzátette: „Számomra az volt az érdekes, hogy találkozhattam azokkal az emberekkel, akik az általunk játszott hősöknek a leszármazottai. Beszélgethettem velük a Nemzeti Színházban az előadás után. Román és Sobor tanárurak rokonaival is találkozhattam itt Székesfehérváron. Remélem, hogy senki nem fog megbántódni, ha azt mondom, hogy néha már az őrület határán voltam, mert kevertem az embereket. Hogy a történetből vagyunk ismerősök általuk, vagy a konkrét élet hozta ezt a szituációt.” Volt olyan alkalom is, amikor Gáspár öltözőjének ajtaján kopogtattak, és Szikszai szépunokája volt az, egy üveg bort vitt a művésznek.

Szikora János nem győzte hangsúlyozni, hogy mennyire döbbenetes, hogy a megyeszékhelytől karnyújtásnyira egy hihetetlen dráma zajlott itt le másfél évszázaddal ezelőtt, a filmváltozat pedig abban is különleges volt, hogy a bemutatójának a helyszíne Csákberény volt, szabadtéren, a művelődési ház oldalában. Fotót is láthattunk róla, hogy ott ült a vetítésen a falu apraja-nagyja, akiknek nagy része statisztált a filmben. A háttérben látni lehetett az egyik érintett templomot is, ami egészen megdöbbentette a rendezőt. „Ülnek az emberek, és nézik annak a papnak a történetét, akit itt a hátuk mögül lévő templomból hurcoltak el. Egészen döbbenetes volt, mert úgy éreztem, hogy itt valami olyan kör zárult be ezzel a bemutatóval, ami egészen ritka az életben. Az, hogy visszakerül abba a közösségbe a történet, ahonnan származott, ahol született…” A forgatás azonban nem ment zökkenőmentesen, ugyanis a legelső forgatási napon covidos lett Szikora János, és telefonon keresztül kellett instruálnia a stábot, amihez volt egy nagy segítsége: Jancsó Miklós fia, Jancsó Nyika operatőr. A helyszínen ő igyekezett koordinálni az instrukciók alapján, és nagyon figyelt a színészekre.

Szikora szerint az Ítélet és kegyelem lényegét tökéletesen megmutatja az a jelenet, amikor Szikszait bevezetik, hogy vallomást tegyen. „Bejön egy öntudatos, magabiztos ember, és fogalma sincs, meg se fordul a fejében, hogy másfél nap múlva agyonlőhetik. Eszébe sem jut. És az utolsó pillanatban, amikor egyszer csak kiderül, hogy azt mond, amit akar, akkor hirtelen megvillan az arcán, a tekintetében a rémület. Rájön arra, hogy megcsúszik a lába alatt a talaj. Ez nagyon szép a történetben, hogy fokozatosan szembesülnek azzal, amit el sem lehetett képzelni. Hogy őket agyon fogják lőni, ráadásul brutális körülmények között. Azért félelmetes ez a történet, és azért gyönyörű a jelenet, ahogyan Sanyi csinálja, mert az öntudatosságból és magabiztosságból egyszer csak megcsúszik valaki alatt a talaj.” A valóság és a fikció keveredését az est utolsó projektje, a Hadik játékfilm még ennél is jobban példázza.

Szikora János a korábbi beszélgetések során elmesélte, hogy volt az életében három fontos telefonhívás, és ez volt az egyik. „Olyan volt, mintha egy népmesehőse lennék. És ennél a népmesehősnél egy reggel szól a telefon: felhívja ugyanaz a Nagy Endre, aki az Ítélet és kegyelemnek a producere volt. És megkérdezi tőle, hogy volna-e kedve egy történelmi kalandfilmet megrendezni, van rá 2 milliárd forint.” Már ebben a telefonhívásban szerepelt az, hogy kész a forgatókönyv, minden nyitott, egy dolog nem, a címszerep, az ugyanis Trill Zsolté. A mellékszereplőket is úgy castingolták, hogy mennyire passzoltak hozzá, így kapta meg a felesége szerepét egy lengyel származású színésznő, Jakubowska Julia, amiben az az érdekes, hogy Hadik András felesége, Francziska is lengyel volt. A Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész, Trill Zsolt pedig besétált, hogy meséljen a saját szavaival a Hadikkal kapcsolatos negatív és pozitív élményeiről. Előbbit erősítik az anyagi problémák, ugyanis mindkét beszélgető fél egyetértett abban, hogy egy ilyen léptékű, 18. században játszódó film forgatásához 2 milliárd forintos sovány összeg, a megkötések miatt pedig folyamatosan kompromisszumokat kellett kötniük, jeleneteket kivágniuk, a nehézségekhez ráadásul a koronavírus-járvány is hozzájárult. A végeredményre viszont így is végtelenül büszkék.

Amiképpen arra is, hogy a Sára Sándor által rendezett, 1978-as 80 huszárból sikerült három színésznagyságot visszacsábítani: a már visszavonult Tordy Gézát, Körtvélyessy Zsoltot és Kovács Lajost, akiknek másfél perces jelenetét több mint 8 órán keresztül forgatták Tordy betegeskedése és egyéb nehézségek miatt. Trill azonban hozzátette, hogy minden perc megérte, mert csodálatos pillanatok voltak, iszonyatos türelemmel volt mindenki a veterán színészek felé. A főszereplő arra is nagyon büszke, hogy – a Gvadányi Józsefet megformáló Molnár Áronnal egyetemben – a forgatás előtt nem tudott lovagolni, azonban közösen megtanultak, és a legtöbb jelenetet kaszkadőrök nélkül, nagyobb balesetek nélkül sikerült megoldani. Egymást érték a sztorizgatások, dicsérték többek között a korhű és minőségi jelmezeket, valamint a lovak hozzáértését, a huszárok megformálását. Trill kijelentette: „Amikor fönt vagy rajtuk, az egy végtelenül csodálatos élmény. Persze, még úgy, hogy szöveget is kell mondani, jelenetet kell csinálni, az bonyolulttá teszi egy színész számára, de ez akkor is nagy élmény. Ott ülsz fönt, megbíznak benned, rengeteg embernek a munkája van benne előkészületben és ott a helyszínen is, nem lehet visszaélni vele.”

Búcsúzásul két jelenetet is láthattunk a Hadikból. Az egyikben II. Frigyes császárt (aki elterjesztette a krumplit Európában) láthattuk Sághy Tamás megformálásában. A császár itt bohókásan van ábrázolva, a valóságban viszont nagy hadvezér volt, akitől Hadik elcsaklizta a fuvoláját, amelyet a Magyar Nemzeti Múzeumban őriznek, a filmben pedig ennek a hiteles másolatát láthatják a nézők. Míg a másik filmrészletben egy eposzokba illő csata, az alkotás csúcsjelenete elevenedik meg a huszárokkal és ellenfeleikkel, amelynek záró sora, miszerint a magyar huszárnak lóháton a legszebb a világ, ahol elfelejti búját-baját, remekül keretbe zárja a filmet. Trill Zsolt következő mondatai pedig már a beszélgetést zárták le tökéletesen: „Pécsen voltunk egy találkozón, és ott a végén azt mondta az egyik apuka, hogy az ő fia látta a filmet, és azt mondta, huszár szeretne lenni. Ezért az egy gyermekért már érdemes volt megcsinálni.”

Kiemelt kép: László Zsolt és Szikora János a Hadik forgatásán (Fotó: Port.hu)