A Szikora János-beszélgetéssorozat első állomása a rock világába kalauzolt el

Hamarosan lezárul egy fontos szakasz a Jászai Mari-díjas Szikora János életében, ugyanis a Vörösmarty Színház jelenlegi igazgatójának mandátuma az aktuális évaddal lejár, ezt követően a vezetői feladatokat továbbadva, alkotóként erősíti a fejér megyei társulatot. Búcsúról tehát szó sincs, ugyanakkor ez mégis egy fordulópont, igazgatóként való leköszönését pedig egy különleges beszélgetéssorozattal koronázzák meg, amelynek keretében több mint 40 év tapasztalatát sűrítették hat alkalomba, a szakma kiemelkedő képviselőinek részvételével. Szikora János életpályáját Seres Gerda Junior Prima-díjas rádiós és kulturális újságíró, podcaster moderálásával tekintheti meg a közönség, az első alkalomra február 24-én került sor a Vörösmarty Színház nagyszínpadán, ahol Kalandozások a rockzene világában címmel fejest ugorhattunk az igazgató szárnypróbálgatásaiba, kezdeti sikereibe, és meghallgathattuk, hogyan indult be egy karrier a beatzene ütemére.

Archív felvételeken keresztül mosolygott ránk a későbbi igazgató, aki a ’60-as években még fiatal, kócos és suhanc srácként önfeledten mozgott ritmusra, és igyekezett kifejteni, hogy mekkora hatással van rá többek között az a dobpüfölés, amit a Duna Televízió fekete-fehér felvételein az idősebb polgárok igencsak nehezményeztek. Mint ahogyan az az est elején elhangzott Seres Gerdától, Szikora János igazi kincsvadász, de nem elsősorban tárgyakat gyűjt, hanem inspiráló kapcsolatokat, barátságokat – egyébként ezt a beszélgetéssorozatot is erre a tételmondatra építette fel. Számos kortársa volt, akivel nem tudták másképpen kifejezni a bennük felgyülemlett feszültséget és bizonytalanságot (amit többek között a Prágába akkoriban bevonuló tankok is szítottak), mint a zenével, és „tettestársa” volt ebben a Hobo Blues Band későbbi megalapítója, Földes László Hobo is, akivel olyan szoros barátság alakult ki, ami egy kultikus együttműködésben tetőzött. Ez volt a Vadászat című lemez 1985-ös sportcsarnoki bemutatása, amelynek prológusát egy legenda, a kétszeres Kossuth-díjas magyar színész, rendező és színházigazgató, Major Tamás mondta el.

A szálak a Miskolci Nemzeti Színházban értek össze, ahol Szikorát rendezőként, Majort társulati tagként, Hobót pedig színészként hozta össze a sors a teátrum büféjében, ahol megismerkedtek és örök barátság alakult ki közöttük. Hobo a beszélgetés során örömmel anekdotázott – és ezzel nyerte meg pillanatok alatt a közönség szimpátiáját – többek között arról, hogy a Miskolcig tartó vonatút során megírt 42 szöveget egy taxiban felejtette és elvesztette, ezért emlékezetből próbálta meg rekonstruálni a Vadászathoz szánt sorokat, vagy éppen arról, hogy maga az ötlet onnan ered, hogy édesapja elvitte szarvast lőni és beavatni. Olyan formát keresett, ami az emberiség történetét végigkíséri, erre pedig tökéletesen illett a vadászat motívuma, és mivel a rockzenében tudta kifejezni magát igazán, ez egy legendás kombináció lett. Hobo szerint amikor a lemezt kiadták, még nem is gondolták, hogy meg fognak tudni valósítani egy olyan koncertet, amiben színházi elemek vannak, azonban a Vadászatot úgy vitték, mint a cukrot, ez pedig a politikai nehézségek ellenére megnyitotta az utat azelőtt, hogy Szikora közreműködésével és az akkor már beteg Major Tamás felvezetésével megvalósuljon az a bizonyos koncert. Mint kiderült, utóbbi azért vállalta el a beugrást, mert meghatotta, hogy Hobo egy olyan József Attila verset mondott el, amely neki soha nem adatott meg.

A jó hangulatú nosztalgiázásból kiderült, hogy komoly ihletforrásként szolgált a mindösszesen 1969-től 1971-ig létező Kex Együttes, ami mindkettejük számára meghatározó volt. „Pillangók voltak a szemétdombon”, a banda frontembere, Baksa-Soós János pedig egyedül tudta azt, amit Mick Jagger és Jim Morrison együtt. Maga Hobo is részt vett a zenekar életében, 1984-ben például a Zöld-sárga című dalt elénekelve varázsolta el azzal Szikorát, hogyan tudja rabul ejteni a nézők figyelmét. „Lacinak köszönhetem, hogy megismertem Jim Morrisont, a költőt és sámánt, és valamit megértettem a rockzenéből. Valamit megértettem utóbb az én gyerekkori üvöltésemből, illetve abból, hogy mit csináltak velem azok a srácok, akik verték a dobot, és játszottak a gitáron baromi nagy hangerővel. Transzba hoztak, anélkül, hogy tudtam volna róla, anélkül, hogy a beleegyezésemet adtam volna. Transzba jöttem, ők pedig transzot keltettek. Persze voltak vacak sámánok, voltak vacak transzok, de voltak heroikus képességű sámánok is: például Mick Jagger a mai napig ilyen, Jim Morrison is ilyen volt, és ebbe a sámánbandába tartozik Hobo is.” Végül Hobo stílusosan, egy Morrison-dal (Amerikai ima) fordításának elmondásával búcsúzott el a színpadról – ezt 1992-ben a Merlin Színházban hallhatta először a közönség Szikora rendezésében, Rajk László díszleteivel.  

Hobo elköszönésével ugrottunk egyet az időben, de csak másfél-két évet. Andrew Lloyd Webber és Tim Rice a Jézus Krisztus Szupersztárral forradalmasította a zenés színházat, amikor 1971-ben bemutatták a Broadwayn, majd 1973-ban elkészült belőle a nagy sikerű film. Mire eljutott 1986-ban a Szegedi Szabadtéri Játékok nagyszínpadára, már kultusza volt a történetnek, amelybe Szikora rendezőként ugrott fejest. Hogy miképpen, arról ő maga mesélt: „A ’70-es években valamilyen szerencse folytán egy olyan rádióműsorba csöppentem, ahol valaki a Jézus Krisztus Szupersztár rockopera londoni bemutatóját elemezte végig egy-egy részletet bejátszva, és engem ez teljesen szíven ütött, és azt mondtam, hogy ’úristen, ez milyen fantasztikus!’. Ekkor még a látóhatáron se volt, hogy valaha én színházban fogok dolgozni, csak nagyon megdöbbentett, amit hallottam, és bő 15 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy egyszer csak a rockszínház vezetői megkeressenek – amiben része volt a Vadászat című, elég nagy port kavart előadásnak -, hogy csináljam meg a magyar ősbemutatót.” A szabadtéri darab egy olyan fiatalember főszereplésével valósult meg, akit a bemutató előtt még alig ismertek Magyarországon, ám a premier után ez egy csapásra megváltozott.

Őt ma a Jászai Mari-díjas Sasvári Sándorként ismerjük, ugyanakkor eredetileg másnak szánták a főszerepet. Szikora szerint azzal a feltétellel rendezhette meg a darabot, hogy Jézust az Aase-díjas Csuha Lajos fogja játszani, ám amikor megtekintette Csuha egyik előadását, egyszerűen nem állt össze a fejében a dolog – igyekezett kiharcolni a vezetőségnél, hogy mást választhasson, akik hajlottak arra, hogy engedjenek, de kellett találnia valakit, aki beválik. Szikora végül akkor találta meg a tökéletes Jézust, amikor elment Százhalombattára és megnézte egy tájelőadás keretében a Sztárcsinálókat, amelyben volt egy fiatal srác, akire felfigyelt, és meg akarta hallgatni őt. „Akkor még nagy segítség volt, hogy a gitárba kapaszkodhattam, mert egy zenész voltam, basszusgitároztam különböző sztárok mögött. János meglátott bennem valamit, ami teljes mértékben megváltoztatta az életemet, ezt azóta is nagyon köszönöm. Addig is hívő ember voltam, szoros kapcsolatban az égiekkel, de az, hogy Jézus szerepét megformálhattam, az egy óriási lehetőség és felelősség volt számomra” – tette hozzá Sasvári Sándor. A színész végig direkt kerülte azt a kifejezést, hogy eljátszotta a szerepet, mivel elmondása szerint számára ez nem játék volt, igyekezett teljesen átélni a karaktert: a próbák során is amíg a többiek lazítottak, ő átlényegülve készült arra, hogy Jézus Krisztussá változzon a színpadon. Egészen megható volt, ahogyan a kivetítőre egymás után érkező előadásfotókra gyermeki lelkesedéssel reagált a két művész, felismerve olyan kollégákat, akik már nincsenek közöttünk és olyanokat is, akik itt még bontogatták a szárnyaikat, manapság pedig már kulturális intézményeket vezetnek (mint Ertl Péter), vagy rendeznek (például Horváth Csaba).

Az akkor hétezer fő befogadására képes Szegedi Szabadtéri Színházban megtartott főpróba alatt cudar időjárás volt, így alig ezer ember vacogott a nézőtéren esernyőt markolva, bebugyolálva. Maga Sasvári is megfázott kicsit, azonban a bemutató hatalmas sikert aratott, annak ellenére is, hogy a színész elárulta, hogy itt még igencsak küzdött a falzett éneklésmóddal, amit azóta tökélyre igyekezett fejleszteni. A premier meghatározta Sasvári életét, aki 11 évnyi Jézus után játszotta már Poncius Pilátust is, majd pár éve megint Jézust búcsúzásként. A művész így emlékszik vissza erre az időszakra: „Ez nagyon nagy ajándék volt, már a ’86-os Jézus is, hogy 11 éven keresztül átélhettem, ez teljes mértékben meghatározta az életemet. Egy olyan ösvényre állított rá, ami igencsak keskeny, de nem szabad letérni róla. Sokat kaptam ezáltal a szerep által, és próbáltam visszaadni a közönségnek is belőle.” A mókás és kellemes sztorizgatásokat – például, hogy Vikidál Gyula azzal spanolta fel magát Pilátus jeleneteire, hogy ököllel ütötte a falat hátul, vagy hogy a premieren Szikorának az autójával elhajtva sikerül sárral beterítenie egy az előadásra igyekvő családot – Sasvári egy teljes átéléssel előadott részlettel zárta le, Krisztus imájával, amelyet vastapssal jutalmazott a nagyérdemű. Szikora végül elárult egy titkot, amiről még nem beszélt nyilvánosan: azért nem követte folytatás a Jézus Krisztus Szupersztárt, azért nem kapta meg a Nyomorultak musical rendezését, mivel a londoni jogtulajdonosok kaptak egy névtelen levelet, ami összegyűjtötte a Jézus Krisztus Szupersztár negatív kritikáit angolra lefordítva, azzal a céllal, hogy Szikora véletlenül se kapjon több esélyt. Azóta sem derült ki, hogy ki tette, a Nyomorultakat pedig végül Szinetár Miklós rendezte meg.

A beszélgetés „harmadik felvonásában” azonban kiderült, hogy Szikora János nem maradt csodák nélkül így sem. Három varázslatos telefonhívást is kapott: pár éve a Hadik film rendezésére kérték fel, korábban a Nemzeti Színház nyitó előadásának összehozásával keresték meg, 2007-ben pedig Rosta Mária, az Illés Együttes producere hívta fel, hogy 25 éves lesz az István, a király, kellene egy nagyon izgalmas produkció, de előtte valami olyasmit csinálnának, amilyen még nem volt. Egy televíziós vetélkedő keretében fogják megkeresni a legmegfelelőbbeket a darabhoz, és szeretnék, ha ő lenne a zsűri elnök, majd meg is rendezné a jubileumi István, a királyt. A Társulat névre keresztelt válogató tartogatott feszült és érzelmes pillanatokat is, amikből láthattunk bejátszásokat a kivetítőn, végül – ennyi év távlatából valószínűleg már senkit sem ér újdonságként – Feke Pált választották Istvánnak, aki hatalmas ovációt kapott, amikor megjelent a színpadon. A Junior Prima- és Artisjus-díjas színművész azzal kezdte, hogy megköszönte a meghívást, és elárulta, milyen sokat jelent számára a Vörösmarty Színház és a fehérvári közönség, illetve rámutatott arra is, hogy amikor elment A Társulat meghallgatására, akkor pont itt játszotta az Aidát, a Diótörőt, a Hairt és hasonlókat.

„Őrület az élet. Ha valaki nekem azt mondja, amikor Újpesten hallgattam bakelitlemezről az István, a királyt a kisszobában, hogy egyszer ez így lesz az életemben, nem gondoltam volna. Fel kellett mindent tennem egy lapra. Akkor játszottam a Madách Színházban, és mindenfelé, és ez egy fontos döntés volt, hogy ezen elindulok. Egy ország előtt, élő adásban megméretni magamat. Kérdés volt, hogy mindaz, amit addig csináltam, az tényleg elég hozzá?”– emlékszik vissza Feke Pál. Végül összejött az országos hírnév, A Társulat pedig a résztvevők elmondása alapján azóta is a legnézettebb televíziós műsornak számít, így bátran elmondható, hogy bejött a kockázatvállalás. A színész külön kihangsúlyozta, hogy mennyire tiszteli Szikorában az eleganciáját, és azt, hogy a generációja mennyit köszönhet neki, a tanításának, hogy hogyan viselkedik, és hogyan öltözik egy úriember. Hogy miképpen dolgozik a csapat érdekében, és pontosan tudta minden próba elején, hogy mit akar csinálni. Szikora találta ki azt is, hogy István és Koppány ezúttal két egyforma típusú ember legyen. Márpedig a vége felé már nagyon nehéz volt döntenie A Társulat zsűrijének, volt olyan eset is, amikor két hasonlóan gyönyörű, és ugyanannyira tehetséges színésznő között pusztán az döntött, hogy ki tudta megmutatni a személyiségét a szemein keresztül.

Feke végül kifejtette, hogy Szikora János mennyire érzi a műfajt: „A musical nagyon komoly színházi műfajjá lett. Volt egy korszak, amikor rockerek énekelték ezeket a szerepeket. Egészen más polcon volt, kicsit a prózai osztály le is nézte, hogy ugyan már, ezek csak énekelnek. Tulajdonképpen az elmúlt egy-két évtized bizonyította be, hogy ez komoly műfaj. De ha ez olyan embernek a kezében van… én dolgoztam nagyon sok olyan rendezővel, akivel megbolondultunk a próbák alatt, mert fogalma sem volt arról, mi az a zenés műfaj. Ehhez egy olyan komplex látásmód kell, ami a Jánosnak megvan. Érti ezt a műfajt minden komplexitásával együtt. Tudja, hogy milyen technikai pillanat kell… látni kell a világítást, tudni kell a hangzást, hogy a színészeket hogyan instruálja, zeneileg is, tehát ez nagyon komoly dolog.” Amiképpen azt is kihangsúlyozta, hogy mennyit köszönhet a magyar zenés színházi műfaj Szikorának, és nagyon jól esik neki, hogy a részese lehet a pályafutásának, és ennek a beszélgetéssorozatnak is. Az est zárásaként Feke Pál is egy énekkel készült, természetesen az István, a királyból, amely megkoronázta az elhangzottakat. A Vándorállat a Libikókán első állomása teltházzal ment, hatalmas sikert aratott, és nem hagyott kétséget afelől, hogy Szikora János milyen hatással volt a szakmára és azokra az emberekre is, akik nélkül a szakma nem létezhetne.

Kiemelt kép: Feke Pál, Sasvári Sándor, Szikora János, Földes László Hobo és Seres Gerda a Vándorállat a libikókán első állomásán (Fotó: Vörösmarty Színház)