Decembertől látható a Centrál Színházban Horgas Ádám rendezésben Lucy Prebble Mellékhatás című darabja, amely 2012-ben a legjobb brit dráma díját nyerte el. Két fiatal vesz részt egy új antidepresszáns készítmény tesztelésben, a folyamat pedig számos kérdést vet fel: mennyire vagyunk kiszolgáltatottak az egészségügynek? Lehet-e gyógyszerrel adagolni az érzelmeket? Egyáltalán, van-e jelentősége annak, hogy az érzelmek miből táplálkoznak? Az okos, érvelős vitákat erősen átszővi a humor, ami sokat segít a téma befogadásában. A Tristan-t alakító Fehér Tiborral beszélgettünk.
Nemrég mutattátok be a Mellékhatás című darabot, ami egy nagyon fontos témát jár körbe, és rendkívül izgalmas. Neked lenne bátorságod részt venni egy gyógyszerkísérletben?
Most még nem, de idősebb koromban igen. Én is úgy gondolom, hogy fontos ez az előadás, nekem van depressziós ismerősöm, és sajnos pontosan láttam, hogy ez mivel jár együtt. Olyan könnyen legyint az ember, ha valaki azt mondja, hogy depressziós. Mintha ez valami úri huncutság lenne, ami majd úgyis elmúlik. Sőt, el is bagatellizáljuk: „Jaj, ne görcsölj már! Minek idegeskedsz annyit?” – holott ezek a legrosszabb mondatok. Ilyenkor pont egy olyan támogató közegre lenne szüksége az érintettnek, aki megérti azt is, hogy akár egy vajas kenyér megkenésére is képtelen az illető. Én nem hiszek abban, hogy ilyenkor azonnal gyógyszer kell. Nem értek hozzá, csak, amiket láttam, azok alapján merem mondani, hogy a gyógyszer olykor olyan kemény, mint a drog, miközben a problémát csak elodázzuk vele. Ha nem megyünk a dolgok mélyére, ha mindent csak felületesen kezelünk, akkor hogyan tudnánk ténylegesen megoldani? De alapvetően azzal van szerintem a legnagyobb baj, hogy nem a megelőzésen van a hangsúly. Gondolj bele, ha valaki jogosítványt szeretne, gyorsan letudja az elméleti részt, köztük az elsősegélynyújtási alapokat. Esküdni mernék, hogy abból fél év múlva már semmi nem jutna eszébe, vagy ha helyzet adódna nem biztos, hogy tudna a tanultak szerint segíteni, mert már nem is emlékezne rá. Miért nem lehet ez iskolai keretek között, heti vagy havi rendszerességgel? Hogy amikor egyedül van az unoka a nagyival, aki rosszul lesz, tudjon hatékonyan segíteni, amíg kiér a mentő. Vegyünk egy teljesen egyszerű példát: rengeteg gerincbeteg ember van, jómagam is az vagyok. Miért nincs gyógytorna az iskolákban? Napi nyolc órát ülnek a gyerekek össze-vissza görnyedve az iskolapadban, miért nem tanítjuk meg őket a helyes testtartásra? Egy-egy betegség megelőzése sokkal hatékonyabb, mint a későbbi kezelése.
A gyógyszerek hatékonysága mellett a szerelem, az érzelmi szál is hangsúlyos elem az előadásban.
Érdekes ez a kérdéskör, hogy a gyógyszerkísérletben részt vevő fiú és lány érzelmei miből táplálkoznak. Hogy mi váltja ki bennük az endorfin és a dopamin hormonok túltengését? Hogy ez a gyógyszerektől van, vagy anélkül is működne a kémia? És egyébként meg nem mindegy, hogy mi okozza, ha már egyszer szerelmes vagy?

Fehér Tibor, Botos Éva és Gáspárfalvi Dorka a Mellékhatás című előadásban (fotó: Horváth Judit)
Számodra mi a legfőbb üzenete az előadásnak?
Az, hogy a szeretet a legerősebb gyógyszer. Nagyon szeretem játszani, mert a fontos üzenet mellett kellő humorral van megközelítve a téma, és jóleső érzelmekkel van tele. Nem úszik rózsaszín ködben, de simogatja a lelket.
A humor sokat segít az előadás befogadásban, aminek köszönhetően a nézők számára is sokkal könnyebben emészthető ez a fontos, ugyanakkor kényes téma.
Sokszor nem is gondoljuk, hogy mennyivel könnyebb és egyszerűbb lenne az életünk, ha több mindent kezelnénk humorral. Mert a humor is nagyon jó gyógyszer. Nekem van fogyatékkal élő ismerősöm, a legnagyobb vicceket ő csinálja önmagából. Mindig hangsúlyozza, hogy őt nem kell sajnálni, tekintsük teljes értékű embernek, mert akkor sokkal egészségesebb lesz a lelke is.
Horgas Ádámmal dolgoztál már korábban?
Eddig a pályám során elkerültük egymást, viszont ebben az évadban két rendezésében is szerepet kaptam. A Mellékhatás előtt a Játékszínben mutattuk be A lány a vonaton című előadást. Nagyon megszerettem Horgas Ádám agyát, stílusát. Tetszik, ahogy elemez, mélyre megy, ezt megtámogatja fantasztikus látvánnyal, atmoszférával, zenével, vetítésekkel. Elmondja a kendőzetlen véleményét, hogy ez például „szar” volt, ha ezt így csinálod az borzasztó. Mondja csak, mert attól több leszek és fejlődők. Imádom ezt az őszinteséget! A lány a vonaton próbafolyamata közben is nagyon sok újat tanított nekem magamról. Nagyon szeretek vele dolgozni!
Milyen az idei évadod, lesz még új előadásod?
Új bemutatóm nem lesz több az évadban. A Centrál Színházban 6 előadásban játszom, a Játékszínben ugye, A lány a vonatonban, és a RAM-ban megy Az Őrült Nők Ketrece, illetve az Erkelben vagyok a Puskás és a Kőszívű ember fiai musicalekben. Ez utóbbi például azért is különösen fontos, mert diákként viszonylag kevesen érzik magukénak, vagy értik Jókai kötelező regényét, de az előadás érthetővé teszi a történetet, amihez óriási pluszt ad a show, a zene és a látvány, ami így együtt már abszolút leköti a fiatalokat. Vagy a Puskásnál, hogy mennyi mindent nem tudunk róluk?! Hogy a képeit égették, hogy villamosokat borítottak fel, hogy egyiküknek disszidálnia kellett, aztán volt, akit eltiltottak a focitól, vagy hogy a Czibor hülyeségeket írt, de nem jelentette fel a csapattársait, vagyis az ő történetük a legjobb iskolapéldája az összefogásnak. A végén, amikor állunk, és a narrátor felsorolja az Aranycsapat tagjait, hogy kivel mi lett, mi is lúdbőrösek leszünk. Mi magyarok elég nehezen tudunk összefogni, de ez a 11 ember példaértékűen összezárt. Ezek az előadások ezért is különösen fontosak! Illetve fantasztikus, amikor 1800 ember állva tapsol az előadások végén! Meg még egy órán keresztül sorba állnak autogramért, fotózkodnak, lelkesek, és ezt a történetet és élményt viszik magukkal, ami biztos, hogy megmarad.

Fehér Tibor és Gáspárfalvi Dorka a Mellékhatás című előadásban (fotó: Horváth Judit)
Melyik előadásod a legfontosabb számodra?
Jelenleg Az ügynök halála. Bíró Bencének és Alföldi Róbertnek köszönhetően, nagyon sűrűre és esszenciálisra sikerült húzni a darabot, nagyon tömény lett. Például nincsen a múltba való visszaugrálás, nekünk nem kell gyerekeket játszani, amikor még minden szuper volt, ez csak az ügynök fejében él. Így tökéletesen kijön egy kőkemény, abuzáló, elnyomó, bántalmazó család, ahol apuka egyet lép előre, és a család többi tagja pedig hátra. Nagyon sok ilyet látok én is, amikor a szülők a meg nem valósult álmukat nyomják rá a gyerekre, ez egyre gyakoribb a mai világban. Annyi minden van ebben az előadásban, mindenki tud azonosulni valamely aspektusával, mert minden szekrényben van csontváz. Minden családban van olyan, ami ilyenkor bizony előjön, hogy úristen, nekem is a nagyapám, vagy az apám, vagy az anyám… Mindenhol elcseszünk dolgokat, és folyamatosan meg tudjuk magunkat kérdőjelezni szülőként, hogy biztos, hogy én ezt jól csinálom? Mindenütt mindenki hordoz magában traumákat. Nekem csodálatos gyerekkorom volt, fantasztikus szülőkkel, nagyszülőkkel, vidéken nőttem fel, isteni volt. De én is tudok neked olyan szegmenseket mondani, ami azért nem jó emlék. És nyilván mindannyiunknak van ilyen, minden családban. Nagyon jó színészi feladat volt, fantasztikus volt Robival dolgozni, öröm nézni a Bucit, a Mónit, imádom a Szécsi Bencét. Nekem most ez a kedvencem.
De említhetem a Network előadásunkat, fantasztikus mondanivalóval, húsbavágó aktualitással 1976-ból! A Ma este felnővünk egy térdcsapkodós, szórakoztató vígjáték, komoly mondanivalóval a végén. Sok nézői levelet is kaptam ezzel kapcsolatban. A magyartenger egy kiváló görbe tükör a magyar társadalomról. Szóval nem panaszkodhatom, mert elég jó előadásaim vannak.
A nézői levelekre reagálsz?
Igen. Hatalmas örömmel tölt el, amikor leírják a saját történetüket, amivel kapcsolódtak az előadáshoz, vagy az általam játszott karakterhez. Nagyon megható tud lenni számomra egy-egy nézői visszajelzés. Volt már rá példa nem egyszer, hogy odajöttek hozzám és megkérdezték, hogy megölelhetnek-e, mert nagyon sokat jelentett nekik egy-egy előadás. Ezekért a pillanatokért érdemes csinálni ezt az egészet. Sokszor támadnak és írnak kommenteket, hogy milyen undok fejem van a tapsrendnél, mintha csak azt várnám, hogy végre hazamehessek. Mert ott már nem a szerepem hajol meg, hanem én, mint Fehér Tibor. Gondolj bele, lemegy Az ügynök halála, ahol üvöltözöm, hogy „apa, én egy rakás szar vagyok”, majd megöli magát az apám. Utána én nem tudok kijönni mosolyogva a tapsért, nekem ez nem megy. A tapsnál nekem ezerszer többet ér egy ölelés, ha már ezt említettem. A hírnév soha nem vonzott. Rengetegen felismernek A mi kis falunk kapcsán, de számomra az a boldogság, amikor a mai napig megemlítik a Cyrano előadásomat.
Akár most is lehetnél Cyrano, ha a Nemzeti Színházban játszanál. Miért jöttél el?
Nagyon sokszor, és nagyon jókat beszélgettem Vidnyánszky Attilával, szinte apa-fia beszélgetések voltak ezek, és sokáig azt éreztem, hogy jó színházat lehet ott csinálni. De minden egyre rosszabb és rosszabb lett. És nem tudtam vele megértetni, hogy lehetetlen az, hogy egy előadást másfél hónapig nem játszunk és elővesszük úgy, hogy tíztől kettőig próbálunk valamit, háromtól hatig felújítjuk, majd héttől eljátsszuk, mert belehalunk. Belehaltunk. Nem lehet ilyet egy Blaskó Péterrel megtenni. És hiába mondtuk ezt neki, nem érdekelte. Volt egy előadásunk, a Részegek, amit egy év után vettünk elő, vagy ha már a Cyrano, azt az utolsó évadban háromszor játszottam el. A 155 oldalból 151-et én beszéltem végig, 2 kilót fogytam az előadás alatt, annyira nehéz volt. Életem legjobb munkája volt, csodálatos volt, de ezt nem lehet így csinálni, ez így nem művészet. Aztán jött a Színművészeti Egyetem ügye, ami nagyon megrendített, aztán jött a Covid is. Jó munkáim voltak, sokat tanultam a külföldi rendezőktől, de úgy éreztem, hogy egyhelyben stagnálok, váltanom kell. Bementem a színházba, Vidnyánszky nem volt bent, pedig szívesen beszéltem volna vele, de így a titkárnőjének adtam oda a felmondásomat. Nagyon sokat tanultam, sok szempontból hálás vagyok Vidnyánszky Attilának, de nagyon sokszor próbáltam fölnyitni a szemét, mindhiába. Egy pillanatig sem bántam meg a döntésemet.

Szécsi Bence, Fehér Tibor, Stohl András és Balsai Móni Az ügynök halála című előadásban (fotó: Horváth Judit)
A Centrál Színház egy teljesen másik közeg, ott jól érzed magad?
A Centrálban fantasztikusak a kollégák. A pincétől a padlásig mindenkit szeretek. Összetartó a csapat, egyfelé gondolkodó. Jó érzés, hogy nem kell figyelned minden mondatodra. Nem kell attól félned, hogy hátba szúr valaki. Jó érzés bemenni a színházba.
A legjobb barátaid szakmabeliek vagy civilek?
Az egyik nagyon jó barátom kaszkadőr, a másik videótechnikus. Van még két nagyon fontos barátom, akik 80 körüliek, csodás velük beszélgetni, felnézek rájuk a tapasztalataik, életbölcsességük miatt. A színházból is vannak barátaim, ezek inkább remek munkakapcsolatok, de ha bármi van, fel tudjuk egymást hívni, ha segíteni kell, azonnal ott vagyunk egymásnak.
Mi segít, ha le vagy merülve, miből tudsz töltekezni, erőt gyűjteni?
Elég sok estét játszom, nem igazán van időm kikapcsolódni. Igyekszem eljárni edzeni, most éppen folyamatban van a lakásfelújítás, ami elég sok időt, energiát elvisz. Nagyon szeretem, és kikapcsol a szinkron, nem is igazán van olyan szinkronmunka, amire nemet mondok. Próbálok minél többet a családommal lenni, ha tudok, akkor hazaugrom Nagyecsedre, de vannak olyan terveim is, hogy szeretnék megtanulni gitározni, lovagolni. Na meg lehet, hogy ciki, de néha az esik jól, ha van egy szabad délutánom, csak fekszem a kanapén és Netflixet nézek.
Van, ami még jólesne a kanapén túl?
Hogyne! Ha lehetőségem lenne egy hosszabb szabadságra és elutazhatnék valahová. Halászni a Fülöp-szigeteken, vagy szusit készíteni Tokióban. Mindegy. Valami mást is kipróbálni egy kicsit. Ez régóta bennem van már. Aztán valószínűleg hiányozna a színház, kifognék még egy halat, vagy megenném az utolsó szusimat és másnap hazarepülnék.
Nyitókép: Fehér Tibor (fotó: Steindl Gabriella)