„A szerepeimre mindig emberi sorsként tekintek” – Interjú Kiss Marival

Jövő héten mutatják be a kortárs angol szerző, Lucy Kirkwood darabját a Rózsavölgyi Szalonban. A Gyerekekben – amely Magyarországon először lesz látható – három idős ember újbóli találkozásának lehetünk tanúi. Az előadás igazi színháztörténeti kuriózum, hiszen három nagy színészlegenda játszik együtt – így, hárman most először. A történetbeli házaspár régi barátját, Rose-t alakító Kiss Marival ültünk le beszélgetni a főpróbahéten.  

Igazi nagy találkozás ez a darab most Önnek Hegedűs D. Gézával és Egri Mártával, hiszen így hárman még sosem játszottak színpadon.

Egyidőben voltunk főiskolások – akkor még így hívták: Színművészeti Főiskola. Hegedűs D. Gézával egy évfolyamba jártunk: ő Horvai István, én Békés András tanítványaként. Egy kollégiumban is laktunk, Márti pedig fölöttünk járt két osztállyal. Gézával forgattam is, valamint játszottam vendégművészként a Vígszínházban a Marton László által rendezett Nórában. Mártival eddig még nem dolgoztunk együtt, néha összefutottunk ugyan a szinkronban, láttam őt több előadásban. „Ismeretlenül” is nagyon szeretem.

Az ilyen találkozások egyben régi vágyak is? Jó érzés, hogy valóra vált?

Jó érzés Mártival együtt dolgozni, és ugyanezt elmondhatom Gézával kapcsolatban is. Amikor az ember a mi szakmánkban találkozik valaki mással, akit addig nem ismert, mindig el kell telnie egy kis időnek, amíg beengedjük a másikat a szféránkba. Itt ez a kapu már nyitva volt, jó próbafolyamatot zajlott, és – azt hiszem – Károly (Ujj Mészáros Károly, az előadás rendezője – A szerk.) is remekül érzi magát velünk, kölcsönös a bizalom egymás felé. És muszáj megemlítenem, mert nagyon fontos: csodálatos a Rózsavölgyi Szalon csapata, öröm ebben a színházban lenni.

Régebben többször lehetett hallani, hogy az idősebb színészek nem kapnak igazi főszerepeket. A Gyerekek ebből a szempontból kivétel a három remek karakterével.

Mindhárman szerencsések vagyunk. Géza a Vígszínház társulatához tartozik, én szabadúszó vagyok, és ami különösen imponáló számomra, hogy Márti ugyanazt az életutat járta be, mint én: vidékre szerződött, hogy találkozhasson olyan rendezőkkel, akikkel a fővárosban nem lett volna lehetősége. Ez a vágy bennem is megvolt, ezért mentem Szombathelyre. Jó helyzetben dolgozó színészként hagytam itt Budapestet, azért, hogy más impulzusok érjenek. Ha valaki szereti a szakmáját, bizonyos lépéseket meg kell tennie önmagáért és hogy formálódjon. Az embernek kondícióban kell maradnia, muszáj, hogy minél több hatás érje, hogy naprakész legyen. A felvetésre reagálva: szerintem igenis vannak jó szerepek az idősebbeknek. Nem szabad arra gondolni, hogy csak a főszerep a jó. Amikor az ember mögött ott van 40 év szakmai tapasztalat, akkor egy jól megírt karaktert is tud értéknek tartani. A szerepeimre mindig emberi sorsként tekintek, így egy kisebb szerep is izgalmassá tud válni. Ráadásul az sem olyan rossz, amikor nem a te válladon van a súly, hogy 7-től 10-ig végig a színpadon legyél. Ha felelősségteljesen dolgozik az ember, egy főszerep nagy nyomás lehet a számára: ha nem sikerül jól, azt nagyon drámai módon tudjuk belülről megélni.

Viszont az olyan színészeknél, mint amilyen Ön is, nincs olyan nyomás, hogy abban a 10 percben is remekelnie kell? Mintha a nézők elvárnák, hogy Kiss Mari egy rövid jelenetben is legendás legyen.

Szombathelyen volt rá példa, hogy egy egészen kicsi szerepem volt, ami meg is lepte a nézőket, miközben én rajongtam azért a karakterért. Önfeledten tudtam játszani, mert nem volt meg bennem a feszültség. Emlékszem, a Madách Színházban volt egy előadás, amelyben Gyenge Árpád csak átment a színpadon és mondott két mondatot – de olyan átütően, hogy az hosszú percekig ott maradt a nézőkben. Ez a lényeg: egy jó előadásban mindennek és mindenkinek a helyén kell lennie. Nagy élmény egy főszerep, ugyanakkor teret kell engedni a fiataloknak is. Szeretném, hogy ami nekem megadatott, azt ők is megkapják, hogy gazdag legyen a pályájuk. Nem érzem úgy, hogy kevesebb jutna nekem, csak azért, mert öregszem. Ráadásul én különösen szeretek fiatalokkal együtt dolgozni, támogatni őket, főleg az alternatív és független csoportokat. Amikor megkeresnek, hogy szükségük van rám, de nincs sok pénzük, akkor is azt mondom, hogy csináljuk! Jó dolog, ha az ember adhat a fiataloknak, ha segíthet megvalósítani az ő elképzelésüket.

A Rózsavölgyi Szalon mostani előadásának címe: Gyerekek. Bár a főszereplők hatvan felettiek, nekem az jutott eszembe, hogy tulajdonképpen lehetnének harmincasok, negyvenesek is, ráadásul a gyermeki énjükből is megőriztek valamit.

Abszolút így van! Az ember ebben a korban is őrzi magában a gyerekességet. Elég csak körbe nézni, és láthatjuk, mennyi olyan tulajdonságunk van, amelyet gyerekkortól viszünk magunkkal: a féltékenység, a szeretet, az eltulajdonítás, a kicsi rosszaság, a hit, a tenni és a segíteni akarás. Szeretem a címet, mert a játékban is ad egyfajta szabadságot. Ilyenkor arra gondolok, hogy a karakterem, Rose is előhozza magából a gyereket.

Ugyanakkor elég komoly témákat is boncolgat a darab, nem csak a környezetszennyezésre gondolok.

Igen, nagyon komoly dolgokról szól. Erős mondatok hangoznak el a darabban, ami szintén többletjelentéssel ruházza fel a címet. Csak a gyerekek tudják ezeket úgy kimondani, ahogyan például Rose is teszi. Vannak mondatok és dolgok, amiket nem lehet vagy az ember nem tud kimondani, csak akkor, ha nagyon mélyre megy magában. Rose elmegy régi kollégáihoz, Hazelhez és Billhez, akik az élete részesei voltak, és most szüksége van rájuk. Tudja, hogy ha sikerül meggyőznie őket a tervéről, az mivel jár. Nem szeretnék sokat elárulni a darabról, de ez az egyik üzenete: néha áldozatot kell hozni, hogy mások – a fiatalok – tovább élhessenek.

Ezzel Ön is egyetért?

Ebben a szituációban, amibe Rose kerül, abszolút egyetértek vele. Érdekes, hogy az ember mikor jut el arra a pontra, amikor önmagát teszi feláldozhatóvá. Ki viszi tovább az életet? Hát a fiatalok és a gyerekek! Amikor az ember már sok mindent tudhat maga mögött, akkor igenis le kell mondania.

Ujj Mészáros Károly viszonylag friss rendezőnek számít színházi berkekben, ha jól számoltam, ez az ötödik színpadi rendezése, miközben a filmes szakmában már nagy nevet szerzett magának. Érez különbséget amiatt, hogy másféle szakmai múlttal rendelkezik?

Valóban, viszonylag kevesebb előadást rendezett, de azok nagy sikereket értek el. Filmrendezőkkel azért izgalmas dolgozni, mert ők az arcot kameraközelből nézik. A szituációkat, a darabot viszont ugyanúgy kell feltenniük, mint egy színházi rendezőnek, csak ők kimondottan kényesek szoktak lenni a színészi játékra. Egy film esetében minden jóval intimebb, erősebb a szem és az arc. De abszolút nem érzem, hogy Károly a filmes múltja miatt „hátrányban” lenne. Valaki vagy tehetséges vagy nem – ennyi a lényeg. És ő nagyon tehetséges.

Októberben egy szép kerek születésnaphoz érkezik. Szokott számadást végezni?

Nem szoktam, mert bízom abban, hogy még sok minden van előttem. Amikor az ember visszatekint, hajlamos azt gondolni, hogy „csak ennyi volt az egész?” Olyan ez, mint amikor kisgyermekként vártuk a karácsonyt: iszonyat lassan telik az idő, aztán maga az ünnep, hopp, el is múlt.

Zárásként: nem tudom nem megjegyezni, hogy rendkívül energikusnak látom a beszélgetés alatt is. Jól gondolom, hogy eszébe sincs még elhagyni a pályát?

Dehogyis! Amíg járni tudok, és meg tudom tanulni a szöveget, addig játszom! Szoktam is magam versenyeztetni. Nemrég volt egy beugrásom a Vígszínházban: viszonylag rövid idő alatt kellett megtanulnom egy komoly mennyiségű szöveget A rendes lányok csendben sírnak című előadáshoz. Büszke voltam magamra, szépen teljesítettem. Tagadhatatlan, hogy energikus vagyok. Sőt, néha kedvem lenne rászólni az emberekre, hogy nem szabad meggörnyedni, totyogni, hanem igenis fiatalosnak kell maradni! Roppant hálás vagyok a sorsnak, hogy így tudok még pörögni!

Kiemelt kép: Kiss Mari (Fotó: Kovács Milán)