„A szerelem az, ami jövőt ad” – Interjú Berettyán Nándorral

A 2021/22-es évad második felében debütált a Sütő András viszonylag kevésbé ismert és ritkán játszott darabja, a Balkáni Gerle. A Déryné Társulat előadásában érkező produkciót Berettyán Nándor állította színpadra, őt kérdeztük a produkció kapcsán. 

Te rendezted a Déryné Társulat legtöbbet játszott előadását, a János vitézt. Közel áll hozzád a Program célkitűzése? 

Abszolút. A Déryné Program beharangozó sajtótájékoztatóját a Nemzeti Színházban tartották, már akkor kértek tőlem pár történetet a tájelőadásokhoz fűződő viszonyomról, hiszen az egyetemi osztállyal és a színházzal is sokat utaztunk. Én is vidéki vagyok, ezért is kiemelten fontos számomra ez a program. Ha társadalmi szempontból nézzük: minden magyar állampolgár ugyanannyi adót fizet, pénzt ad be a kultúrába, de nagyságrendben sem ugyanazt kapja vissza. Egy budapesti vagy egy vidéki nagyvárosi embernek sokkal több lehetősége van fogyasztani a kultúrát, hiszen nem kell messzire mennie, szemben egy kisvárosi, falusi lakossal. Ezt az igazságtalanságot kompenzálni kell, és erre a Déryné Program kifejezetten jó. Persze, eddig is voltak tájelődások, de korántsem olyan nagyságrendben és színvonalon, mint ahogyan lennie kellene. A vidékiek is megérdemlik, hogy az ő emberi problémáikat ugyanolyan mélységgel, komolysággal feldolgozó művészi alkotásokat lássanak, mint a nagyvárosiak. Itt van például a János vitéz, amely az egyik legszebb magyar történetünk. A mi előadásunk túl van mindenféle aktualitáson, egész egyszerűen a szerelemről szól. Ez pedig ugyanúgy érint mindenkit Nagyhegyesen, Zalaegerszegen és New York-ban is. Ugyanazt a szerelmet éli meg mindenki. Ezeket a kérdéseket kell eljuttatnunk a nézőkhöz: az olyan műveket, amelyek emberi létünk alapvető feladataival és szépségeivel foglalkoznak. 

Gondoltad volna, hogy ekkora siker lesz? 

Számszerűen már követni sem tudom, hogy hány helyen mutattuk be, egy idő után feladtam a számolást. Azt tudni kell, hogy Vidnyánszky Attila korábban rendezett egy két felvonásból álló, nagyszínpadi János vitézt a Nemzeti Színházban – nekem ez volt az első előadásom ott. Ennek született később egy kisebb, utaztatható verziója, amelyben már csak az egyetemisták szerepeltek. Ezzel is sokat tájoltunk, és amikor szóba került, hogy ez legyen a Déryné Program egyik első előadása, ez alapján készítettem ezt a verziómat. Nyilván sok szempontból más lett, hiszen itt már nem csak egyetemisták, hanem felnőtt színészek is szerepelnek, valamint úgy kellett kitalálni, hogy mindenhol játszható legyen. De az alap, a lényeg ugyanaz maradt. A kérdésre válaszolva: mivel a Nemzetiben és a korábbi utazó verzió is siker volt, ha lehetek szerénytelen, azt mondom: biztos voltam benne, hogy ez is az lesz. Nem miattam, hanem az anyag miatt. 

Felkértek a közös munka folytatására, így tavasszal ismét dolgoztál a társulattal. Egy ritkán játszott Sütő-darabot, a Balkáni Gerlét állítottad színpadra, miért ehhez a drámához nyúltál?

A darabot Kis Domonkos Márk ajánlotta, nekem tetszett, elfogadtam. Az egy jó kérdés, hogy miért játsszák keveset, ezen én is sokat gondolkodtam, de mégsem értem, hiszen a történet lényegi dolgokról szól, ráadásul kimondottan fogyaszthatóan. A sztori az 1980-as évek Romániájában játszódik, két témát ölel fel. Az egyik egy erős szerelmi szál, amivel párhuzamosan bemutatja a kort, a Ceauşescu-rendszert, bár ez tulajdonképpen lehetne bármelyik szocialista rendszer. Számomra azért érdekes ez az éra – Romániától függetlenül –, mert ez az én szüleim fiatalkora, de ott van például a feleségem édesanyja, aki erdélyi, neki tényleg ez volt az, amiben felnőtt. Sok olyan műalkotással találkoztam már, ami erről szól, de nekem még nem volt lehetőségem beszélni róla. A múltunk ezernyi dolgot határoz meg – őket, a szüleink generációját az, hogy ebben a rendszerben szocializálódtak. Az én nagyszüleim is feltehetőleg ugyanúgy ügyeskedtek, mint a történetbéli felnőttek. Ettől lesz egy kis szembenézés hangulata az egésznek, olyan ez, mint egy családfa kutatás. Hogyan élhettek, milyen reflexek alakultak ki a társadalomban, ha jött egy rendőr vagy ha éppen egy Kossuth-nótát énekeltek.

Neked mi a fontos ebből az anyagból? Kinek szól? 

Nagyon remélem, hogy mindenkinek, senkit nem akartam kizárni. Persze, a János vitéz gyereknézői a koruknál fogva még nem értenék meg, de a gimnazisták, sőt megkockáztatom, hogy akár a felső tagozatosok is már rendelkeznek annyi tudással, amivel érthetővé válik számukra. Volt is arra szándékom, hogy a fiatalokat megérintse, ezért szerettem volna az előadásba beletenni egy olyan szálat, ami nekik segít visszatekinteni. Két perspektívát terveztem: az egyik maga a történet, a másik ahogyan a fiatalok viszonyulnak ehhez a sztorihoz, ami a szüleiké is egyben. Ez a korszak is a múltunk része, akkoriban is csomó probléma adódott, de ettől függetlenül nem szabad eltávolodni tőle. A mi felmenőinket a szocializmus velejárói határozták meg, éppúgy, mint ahogy a mai fiatalokat a Facebook, az Instagram vagy a Twitter. Azt vettem észre, hogy rengeteg családban létezik a generációs konfliktus. Persze, a különböző generációk sosem fogják teljesen megérteni egymást, de ezt a két nézőpontot lehet közelíteni. Meg kell értenünk a szüleink problémáját és világlátását, hogy megértsük a kort, amiben éltek. És ez fordítva is igaz: nekik is érteni kell minket. 

Gyorsan összeállt a fejedben a koncepció, a szereposztás? Az egész társulat játszik az előadásban.

A koncepciót a végletekig lehetne húzni, hogy összeálljon! (nevet) Ahogy mondtad, az egész társulat benne van, ráadásul nem csak játszaniuk kell, hanem zenélni is. A darabválasztásnál egyébként szempont, hogy a legtöbb tagot foglalkoztassuk, ennél a műnél pedig jól kioszthatók voltak a szerepek. Nyilván, nem mindenki ugyanakkora fajsúllyal van jelen a történetben, de az anyag lehetőséget adott, hogy a kisebb szerepek is dúsuljanak, nagyobb teret nyerjenek.

Ha egy gondolattal kellene összefoglalnod, mi az üzenete a darabnak?

Ahogy korábban említettem, az előadásban két dolgot vizsgáltunk: a múlt és a múlttal való szembenézés, illetve a szerelem, mint a jelennel való szembenézés problémáját. Ha ezt a kettőt összeadjuk, akkor tudunk elkezdeni a jövővel foglalkozni. A szerelem az, ami jövőt ad.

Kiemelt kép: Berettyán Nándor (Fotó: Gádoros Márk)